< Bibliai kérdés az Apostolok cselekedeteiből

K: Lukács két különálló könyvet írt: „az evangéliumot” és „az Apostolok cselekedeteit”, vagy egyetlen könyvet írt, de az egyház vagy az első keresztény közösség két könyvre osztotta fel?

V: Mindkettő meglehetősen terjedelmes mű, és Lukács eredetileg külön-külön írta őket. Az Apostolok cselekedetei 1:1 így kezdődik: „Első könyvemben, ó Teofil, mindarról írtam, amit Jézus cselekedni és tanítani kezdett…” A 31 nicénai előtti író közül, akik Lukács evangéliumát és/vagy az Apostolok cselekedeteit idézték vagy utaltak rájuk, egyik sem írta, hogy valaha is egyetlen könyv lett volna.

K: Az ApCsel 1,1-ben és a Lk 1,3-ban szereplő Theophilus valódi személy volt?

V: Három lehetőség van, és én a harmadik nézetet támogatom.

Nem: A görög Theophilus szó „Isten szeretőjét” jelenti, és sokan ezt általános megszólításnak tekintik az Isten szeretői felé. Plutarkhosz történetíró szerint egy bizonyos Kleomenész csodás módon megmenekült egy kígyótól, és őt theophilesnek, azaz „az istenek kedvencének” nevezték.

Igen: Ugyanakkor a Theophilus ismert görög név volt, és egyesek – például a Nelson Study Bible 1685. oldalán – azt állítják, hogy Theophilus egy konkrét hívő volt. Hasonlóképpen a NIV Study Bible 1532. oldalán is az áll, hogy a Theophilus „szinte biztosan egy konkrét személyre utal, nem pedig általában az Isten szerelmeseire”. Lehetséges, hogy Theophilus Lukács mecénása volt, aki fedezte Lukács költségeit, amíg az kutatást végzett és írt.

Szándékos kétértelműség: Egy harmadik nézet szerint ez a kétértelműség szándékos, akár Lukács részéről, akár Isten részéről.

A Theophilus név több személyre is utalt:

1) Egy ókori görög földrajztudós, akit Plutarkhosz, Ptolemaiosz és Josephus is említ

2) Egy indo-görög király, aki vagy i. e. 130-ban, vagy i. e. 90-ben élt, valamint egy antiochiai püspök (i. sz. 168–181/188)

3) egy caesareai Theophilus (kb. 170–180)

4) az ariánus Theophilus az indiai (meghalt Kr. u. 364-ben)

5) Egy alexandriai pátriárka, körülbelül Kr. u. 391-ben

6) Habib diakónus vértanúságáról szóló mű szerzője, amelyre Kr. u. 315-ben került sor

K: Az ApCsel 1:3 szerint Jézus a feltámadása után negyven napig volt a földön, vagy kevesebb mint öt napig, ahogyan azt a Lk 24:50–52 állítólag sugallja?

V: Jézus feltámadása után negyven napig volt a földön, ahogyan Lukács az Apostolok cselekedetei 1:3-ban írja. Ezzel szemben Lukács a Lukács evangélium 24:50-ben az utolsó öt napról beszél, de a Lukács evangélium nem határozza meg pontosan, hány nap telt el, mielőtt Jézus Betániába vezette őket, és felment a mennybe.

K: Az Apostolok cselekedetei 1:8-ban az apostolok előre tudták-e, mi fog történni, amikor a Szentlélek leszáll rájuk?

V: A Szentírás nem mondja meg, de nincs arra utaló jel, hogy tudták volna. Sokszor, amikor Istent követjük, Ő nem mindig mondja el előre, milyen áldásokat tartogat számunkra.

K: Az Apostolok cselekedetei 1:10-ben kik voltak azok a fehér ruhás férfiak?

V: Angyalok voltak. Lukács férfiaknak nevezte őket, mert emberi alakban jelentek meg.

K: Az Apostolok cselekedetei 1:11-ben miért feddték meg az angyalok szelíden az apostolokat?

V: Érthető módon csak ott álltak csodálkozva, miközben látták, ahogy Jézus felmegy a mennybe. De miután Jézus eltűnt, továbbra is bámultak. Nekik nem kell attól tartaniuk, hogy elmulasztják Krisztus visszatérését; minden szem látni fogja azt. Mi, akárcsak ők, nem arra vagyunk hívva, hogy csupán felfelé bámuló csillagnézők legyünk, hanem arra, hogy tanúi legyünk az embereknek szerte a világon.

K: Az Apostolok cselekedetei1:11 -ben le van-e írva, hogyan fog Jézus visszatérni?

V: Igen. Jézus testben fog visszatérni a felhőkön, pontosan úgy, ahogyan testben felment a felhők közé.

A korai keresztény író, Iréneusz (182–188) az 1 János 5:1 idézése után így ír: „Tudva, hogy Jézus Krisztus ugyanaz, akinek megnyíltak a menny kapui, mert testet öltött; aki ugyanabban a testben is eljön, amelyben szenvedett, kinyilatkoztatva az Atya dicsőségét.” Iréneusz: Az eretnekségek ellen, 3. könyv, 16. fejezet, 8. bekezdés, 443. oldal

K: Az Apostolok cselekedetei 1:12-ben mi az a szombati út?

V: Ez a köznyelvi kifejezés azt a távolságot jelölte, amelyet a farizeusok szerint az ember szombaton munkavégzés nélkül megtehetett. A Misna szerint ez 2000 könyök volt, ami 1,11 km-nek, 1200 yardnak vagy 2/3 mérföldnek felel meg.

K: Az Apostolok cselekedetei 1:12 azt mutatja-e, hogy szombaton nem szabad ennél messzebb utaznunk?

V: Nem. Az a tény, hogy a „szombati út” egy általános kifejezés volt, és itt is használták, nem jelenti azt, hogy követnünk kell a farizeusok hagyományait. A szombati út hossza körülbelül 3000 láb volt, vagyis valamivel több, mint fél mérföld, a The Bible Knowledge Commentary: New Testament (A Biblia ismeretei kommentár: Újszövetség) 354. oldala szerint.

K: Miért mentek a tanítványok az Apostolok cselekedetei 1:12 szerint az Olajfák-hegyre, hiszen az Apostolok cselekedetei 1:4-ben azt mondták nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet?

V: Az Olajfák-hegy kevesebb mint egy mérföldre volt Jeruzsálem városfalaitól. Még mindig a nagy-jeruzsálemi területen belül volt, ugyanúgy, ahogyan egy városhoz szomszédos külváros is a városi környezet részének számít.

K: Az Apostolok cselekedetei 1:12-ben Jézus az Olajfák-hegyről szállt fel a mennybe, vagy Betániából, ahogyan azt a Lukács evangéliuma 24:50 mondja?

V: Mindkettő, mert Betánia az Olajfák-hegy lejtőjén feküdt. Betánia közelebb volt Jeruzsálemhez, mint amennyit egy zsidónak szombaton megengedett volt gyalogolni, és az Olajfák-hegy Betánia és Jeruzsálem között helyezkedett el.

Mellékesen megjegyezzük, hogy Lukács leírása az Olajfák-hegyről úgy hangzik, mintha olyan pogány olvasó számára írták volna, aki egyébként nem ismerné azt. A zsidó olvasók, akik jártak már Jeruzsálemben, már tudták, hol van az Olajfák-hegy. Ezért más evangéliumírók műveiben nem találunk ilyen megfogalmazást, mivel ők valószínűleg nem látták ennek szükségességét.

K: Miért kezdte Péter az ApCsel 1:16-ban és 15:7-ben azt az üdvözlést, amelyet a görög nyelvben „Férfiak, testvérek” (BSB: „Testvérek”) formában adnak, és miért kezdte így Jakab is az ApCsel 15:13-ban?

V: Ennek nincs különösebb jelentése; ez volt az egyik szokásos módja egy ünnepélyes, tiszteletteljes nyilvános beszéd megkezdésének. Például a görög szónok, Démoszthenész is így kezdte néhány beszédét, az „The Expositor’s Greek Testament” 2. kötetének 63. oldala szerint. Pál az ApCsel 22:1-ben „Testvérek és atyák” kifejezéssel kezdte, az ApCsel 23:1-ben és 28:17-ben „Testvérek”-kel, az ApCsel 27:21-ben pedig a pogányok előtt egyszerűen „Uraim”-mal.

K: Mit árul el az ApCsel 1:14 Józsefről és Máriáról?

V: József, Jézus nevelőapja, nincs jelen. Ahogyan János Krisztosztom tanította, József valószínűleg Jézus keresztre feszítése előtt meghalt. Ott voltak, hogy Istent imádják és hozzá imádkozzanak; nincs szó Mária tiszteletéről vagy hozzá való imádkozásról. Máriát Jézus anyjaként tisztelik; az „Isten anyja Mária” cím az Újszövetségben ismeretlen. Ez az utolsó alkalom, hogy Máriát közvetlenül megemlítik az Újszövetségben.

K: Miért akarta Isten az Apostolok cselekedetei 1:17 szerint, hogy Júdás Iskariót részt vegyen a szolgálatban, mielőtt elárulta Jézust?

V: Júdás árulása az ApCsel 2:23 szerint Isten tervének része volt. Júdás csupán egy példa a Bibliában azok közül a méltatlan emberek közül, akik Isten nyájának vezetőiként lépnek fel, de valójában lelki farkasok. Ez akkoriban történt az ApCsel20:29 –31-ben, és ma is előfordul néha.

Isten azonban nem lepődött meg ezen; sőt, Isten még Júdás árulását is beépítette tervébe.

K: Az Apostolok cselekedetei 1:18-ban és a Máté evangéliuma 27:3–10-ben pontosan hogyan halt meg Júdás?

V: Az Apostolok cselekedetei 1:18–19 szerint Júdás fejjel előre egy mezőre zuhant, ami arra utal, hogy legalábbis bizonyos magasságból esett le. Ha ezeket a verseket összekapcsoljuk, két lehetőség adódik. Mindkét esetben Júdás felakasztotta magát, valószínűleg egy fára, amely esetleg egy szikla fölé nyúlt.

A felakasztás kudarcba fulladt: miközben Júdás még élt, elszakadt a kötél, és ő fejjel előre zuhant le a mezőre, testének pedig szétrobbant.

A felakasztás sikeres volt, és Júdás meghalt a felakasztás következtében. Ha azonban senki sem ment volna fel, hogy levegye onnan, előbb-utóbb a test úgyis leesett volna, így vagy úgy.

Akár így, akár úgy, akasztás történt, elszakadt a kötél, és a test szétrepedt.

K: Az Apostolok cselekedetei 1:17-ben a Biblia az öngyilkosságról beszél? Ha valaki öngyilkos lesz, a mennybe vagy a pokolba kerül? ...Nincs fegyver a fejemhez tartva. Csak kíváncsi vagyok. Ez egy olyan kérdés, amit még soha senki sem vetett fel egy bibliaórán. Szerintem azért, mert az emberek túlságosan félnek megkérdezni.

V: Sem az öngyilkosság, sem más bűnök esetében nem határozza meg a Biblia, hogy Isten hogyan ítéli meg az embert. Az öngyilkosság a gyilkosság egyik formája, és a tízparancsolat szerint nem szabad gyilkolnunk. A Bibliában van néhány példa gonosz emberek öngyilkosságára: Sául király és Júdás.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy ha elfogadod Krisztust, elveszítheted az üdvösségedet, ha bármilyen bűnt követsz el, és soha nem bánod meg. Az, aki öngyilkosságot követ el, a módszertől függően lehet, hogy nem lesz ideje megbánni a bűnét, mielőtt meghal.

Ez az érvelés azonban téves: bár a keresztényeknek minden bűnükért bűnbánatot kell gyakorolniuk, Isten kegyelméből, a hit által nyerjük el az üdvösséget; nem pedig az alapján, hogy minden bűnünkért bűnbánatot gyakoroltunk. Biztos vagyok benne, hogy minden elhunyt kereszténynek van olyan bűne, amelyért nem gyakorolt kifejezett bűnbánatot, mert vagy elfelejtette, vagy nem volt tudatában annak, hogy bűn volt. De üdvösségünk Isten ajándéka mindazok számára, akik elfogadják.
Az őskeresztény egyházban volt egy példa egy gyönyörű, istenfélő keresztény anyáról és két lányáról, akiket római katonák fogtak el. Az anya beszélt a lányaival, és mielőtt megerőszakolták volna őket, azt kérték, hogy hadd menjenek az út szélére, a folyó mellé [feltehetően, hogy elvégezzék szükségüket]. Aztán a folyóba vetették magukat, és megfulladtak. Eusebius Egyháztörténete 8. könyve, 12. fejezet, 332–333. oldal ezeket a nőket „Krisztus csodálatos vértanúi” között említi. Ez azonban bűn volt, mert nem szabad gyilkolni. A korai keresztény írók közül Lactantius (kb. 303–kb. 325) az Isteni intézmények című művének 3. könyvében, 18. fejezetében, 89. oldalán tanította, hogy az öngyilkosság helytelen. Hippói Szent Ágoston is azt tanította, hogy az öngyilkosság – még a megerőszakolás elkerülése érdekében is – helytelen.

K: Az Apostolok cselekedetei 1:20-ban hogyan kapcsolódnak ezek a Zsoltárok 69:25-ből és 109:8-ból származó idézetek Júdáshoz?

V: A Zsoltárok 69:21 is Jézusra vonatkozik. A válaszban három szempontot kell figyelembe venni.

1. Ez a három vers nem mondja ki kifejezetten, hogy a jövőbeli Messiásra utalna.

2. Nincs tehát okunk arra, hogy ezeket a verseket úgy értelmezzük, mintha azok kizárólag Jézusra és Júdásra vonatkoznának.

3. Azonban az a helyzet, amelyben Jézus volt, nagyon szorosan illeszkedik azokhoz a helyzetekhez, amelyekre ezek a zsoltárok utalnak.

K: Miért mondta Péter az ApCsel 1:20-ban, hogy „az ő helye”, amikor a Zsoltárok 69:25-ben az áll, hogy „az ő helyük”?

V: Péter nem idézte szó szerint a Zsoltárok 69:25-öt emlékezetből, és az Apostolok cselekedetei (tévedés nélkül) azt mondja el nekünk, amit Péter valójában mondott. Ennek jelentőségéről két nézet létezik.

Első nézet: Máté kiválasztása tizenkettedik apostolnak hiba volt, mivel Mátéról ezután nem hallani, Pál pedig apostol lett. Péter döntése, hogy sorshúzással válassza ki a tizenkettedik apostolt, a 69. zsoltár 25. versének téves emlékezetén alapult. Így tehát, bár Péter igyekezett engedelmeskedni Isten szavának, még ő is hibázhatott. Ez azonban nem baj, mert Isten a tökéletlen embereken keresztül is cselekszik.

Második nézet: Péter átfogalmazása helyes alkalmazás volt, mert a zsoltár a Messiás ellenségeiről beszélt, és Júdás minden bizonnyal közéjük tartozott.

K: Az Apostolok cselekedetei 1:21–26 szerint bibliai értelemben hány apostol volt? Elég biztos vagyok benne, hogy Barnabást az Apostolok cselekedetei könyvében apostolként ismertek el. És hogy Jézus testvére, Jakab is apostol volt, amit a Szentírás más részein is megtalálunk. Emellett: Apollós is apostol volt?

V: Az „apostol” szónak több jelentése is van. Általánosságban „követet” jelenthet, és Barnabás, valamint Jakab, az Úr testvére, ebben az értelemben apostolok voltak. Míg Barnabást az Apostolok cselekedetei14:4 -ben apostolnak nevezték, Jakabot és Apollóst a Bibliában önmagukban nem nevezték apostoloknak, bár fontos szerepet játszottak az egyházban.

Hogy megkülönböztessük őket, létezett egy másik, szűkebb körű csoport, a „tizenkettő”, ami egy érdekes kérdést vet fel. Mivel Jézus tizenegy tanítványa lett apostol, mi a helyzet a tizenkettedikkel? Péter szükségét látta a tizenkettediknek, ezért sorsot vetettek József és Máté között, és Máté nyert (ApCsel1:21 –26). A sorsvetés során kétséges, hogy volt-e harmadik lehetőség: „még ne válasszunk”. Mátiásról azonban többet nem hallunk. Később Pál lett a tizenkettedik apostol, akit a többiek is elismertek (Gal 2:8–10; 2Pét3:15 –16). Szinte olyan, mintha Isten egyszerűen figyelmen kívül hagyta volna a sorshúzásukat, mert Pál kiválasztása csak később következett be.

Érdekes mellékmegjegyzés, hogy a kumráni közösségben tizenkét vezetőjük volt, valamint egy háromtagú belső körük.

K: Az ApCsel 1,22–26-ban, amikor sorshúzással Mátét választották ki Júdás helyére, ez volt-e Isten akarata?

V: A Szentírás nem jegyzi fel, hogy Isten jóváhagyta-e vagy elutasította-e ezt a döntést. Sok keresztény azonban három okból úgy véli, hogy ez nem az volt, amit Isten akart.

1. Isten a Jelenések 21:14-ben csak tizenkettőt ismer el apostolként.

2. Pált apostolként említik az 1 Timóteus 1:1-ben; 2:7-ben; a Rómaiakhoz írt levél 1:1-ben; az 1 Korinthusbeliekhez írt levél 1:1-ben; a 2 Korinthusbeliekhez írt levél 1:1-ben; a Galatákhoz írt levél 1:1-ben; az Efézusbeliekhez írt levél 1:1-ben; a Kolosszusbeliekhez írt levél 1:1-ben; a 2 Timóteushoz írt levél 1:1-ben; és a Tituszhoz írt levél 1:1-ben.

3. Mátéról a Biblia többé nem tesz említést.

Íme néhány érv amellett, hogy Mátét kellett volna kiválasztani.

1. Jó lenne, ha a következő fejezetben a „12” számot Izráel pünkösdi beteljesülésének jeleként mutatnánk be.

2. Ehhez kapcsolódóan: Pál szolgálata egyértelműen eltérő volt, hiszen nem volt jelen pünkösdkor, hanem messzire ment a pogányokhoz.

3. Péter, akit a Szentlélek ihletett, jól tudta volna, hogyan kell ezeket a zsoltárokat itt alkalmazni.

4. Isten részéről nem érkezett semmiféle kritika vagy elítélés.

Amikor az őszinte hívők teljes szívből szolgálják Istent, akkor is elkövetnek hibákat. Isten azonban elég nagy ahhoz, hogy elnézze a hibáinkat.

   F. F. Bruce úgy véli, hogy ez helyes volt. F. F. Bruce arra is rámutat, hogy nem azért váltották le Júdást, mert meghalt, hanem azért, mert elhagyta a helyét. Nem a szó szerinti „apostoli utódlást” gyakorolták, hiszen amikor Jakabot az ApCsel 12,2-ben vértanúhalált halt, nem gondoltak arra, hogy helyettesítsék. Tertullianus (198–220) a „Az eretnekek elleni írás” című   művének 20. fejezetében (252. o.) szintén úgy véli, hogy Máté kiválasztása helyes volt.

K: Mit jelent az „Barsabbas” kifejezés az ApCsel 1,23-ban?

V: Szó szerint „a szombat fia” jelent. Talán József Barsabbas szombaton született.

K: Az Apostolok cselekedetei 1:26-ban a sorshúzás szavazásnak minősült?

V: Nem. A sorshúzás hasonló ahhoz, mintha minden jelölt nevét felírt köveket tennénk egy edénybe, és valaki véletlenszerűen kihúzna egy nevet.

K: Az Apostolok cselekedetei 2:1-ben hány nap telt el Jézus mennybemenetele és a pünkösd között?

V: Mivel Jézus a feltámadása után körülbelül 40 nappal ment fel a mennybe (Apostolok cselekedetei 1:3), a pünkösd pedig a húsvét után 50 nappal volt, így körülbelül 10 nap telt el.

K: Az ApCsel 2:3-ban kinek voltak tűznyelvek?

V: Bár a Szentírás nem mondja ki kifejezetten, hogy ez az apostolokra korlátozódott volna, valószínűleg így volt. Nem tudjuk megmondani, hogy Máténak volt-e tűznyelve vagy sem. Másrészt a *The Bible Knowledge Commentary: New Testament* (357. o.) szerint a mintegy 120 hívő mindegyikének volt tűznyelve, de csak a tizenkettő beszélt nyelveken. Emellett a szöveg nem pontosan „tűznyelveket” említ, hanem „tűzszerű nyelveket”. Hasonlóképpen nem „szélroham hangját” említi, hanem „szélrohamhoz hasonló hangot”.

K: Miért halasztotta el Isten az Apostolok cselekedetei 2:4 szerint a Szentlélek elküldését pünkösdig?

V: A Szentírás nem mondja meg, miért volt ötven napos késedelem a páska után. Két ok azonban nyilvánvaló.

Talán először a mennybemenetelnek kellett megtörténnie: Jézus gyakran megjelent tanítványai előtt, mielőtt felment a mennybe. Be kellett fejeznie a tanításukat, és meg kellett adnia az ApCsel 1:7–8-ban található megbízatást, mielőtt felment a mennybe. A mennybemenetele megelőzte a Szentlélek rájuk szállását.

Az ünnepekhez igazodott: Isten az Ószövetségben rendelte el a zsidó ünnepeket. Jézus élete párhuzamosan haladt az ünnepekkel, és csak illendő volt, hogy a Szentlélek a pünkösdi ünnepen szálljon le. A pünkösd megünneplését a Levitikus 23:15–16 és a Deuteronómium 16:9–12 írja elő.

K: Az Apostolok cselekedetei 2:4-ben hogyan értették meg mindenki a nyelveken való beszédet, hiszen az 1 Korinthus 14:27–28 szerint a gyülekezetben nem szabad nyelveken beszélni tolmácsolás nélkül?

V: A tömeg reakciója azt mutatja, hogy az apostolok nem ismeretlen nyelveken beszéltek, hanem olyan nyelveken, amelyek a beszélők számára ismeretlenek voltak, a hallgatók számára viszont ismertek. Így nem volt szükség tolmácsokra.

Ami azt az elképzelést illeti, hogy megszegték az 1 Korinthus14:27 –28-at, ne feledjük, hogy

a) A hallgatók maguk is értelmezni tudták a hallottakat

b) ez nem egy gyülekezetben történt

c) az 1 Korinthus 14:27–28 még nem íródott meg.

Bár a muszlimok nem keresztények, nem okozhat nekik gondot ennek a beszámolónak az elfogadása. Az egyik legkiválóbb korai muszlim történetíró, al-Tabari is kijelenti, hogy Jézus tanítványai csodás módon képesek voltak beszélni azoknak a népeknek a nyelvét, akikhez elküldték őket. (al-Tabari Története, 8. kötet, 99. oldal)

K: Az Apostolok cselekedetei 2:4-ben az, hogy a Szentlélek betöltötte az embereket, bizonyítja-e azt, hogy a Szentlélek nem lehet személy, ahogyan azt a Jehova tanúi tanítják?

V: Nem. Ha ez a logika helytálló lenne, akkor – mivel Isten kitölti az eget és a földet, ahogyan Jeremiás mondja (23:24 ) – Isten nem lenne személyes isten. Az a tény, hogy a Szentlélek olyan dolgokra képes, amelyekre mi nem, és az a tény, hogy Isten végtelen, nem zárja ki, hogy Ő egyben gondolkodó és érző, intelligens lény is legyen. Ahogyan a When Cultists Ask című könyv 194–195. oldalán rámutatnak, az Efézusbeliekhez írt levél4:10 szerint Krisztus betölti mindeneket, így ugyanazon hibás logika alapján Krisztus sem lehet személy?

Míg az előző bekezdés azt mutatja, hogy semmi sem korlátozza a Szentlelket abban, hogy személy legyen, az alábbi felsorolás azt mutatja, hogy a Szentlélek rendelkezik a személy tulajdonságaival. A „személy” alatt nem embert értünk, hanem egy intelligens, személyes lényt.

Parakletos (a vigasztaló, aki mellettünk áll)

Beszél hozzánk (János14:16 ,26; János15:26 ; ApCsel 13:2; Zsidók 3:7)

Emlékeztet minket (János14:26 )

Mint egy szülő, hogy ne legyünk árvák (görögül orphanos) (János14:18 )

Vezet minket (János16:13 )

Tanít minket (János14:26 ; 1 Korinthus2:13 )

Bennünk él (1 Korinthus3:16 ; 2 Timóteus1:14 ; Róma 8:9,11, Efézus2:22 )

A szívünkben (2 Korinthus1:22 ; Galata 4:6)

A Lélek által élünk (Galata5:16 ,25)

A Szentlélek vezet minket (Galata5:18 ; Róma 8:9)

Ő közbenjár értünk (Rómaiak8:26 –27)

Megsérthető (Zsidók10:29 )

Krisztusról tanúskodik (János15:26 )

Van elméje (Rómaiak8:27 )

Megsérülhet (Ézsaiás 63:10; Efézusbeliek4:30 )

Kiválasztja, kinek ad ajándékokat (1 Korinthus12:11 )

Szeretettel rendelkezik (Rómaiak15:30 )

Jónak ítélhet dolgokat (Apostolok cselekedetei15:28 )

Kutatja Isten mély dolgait (1 Korinthus 2:9-10)

Isten bennünk (1 János 4:12-13,15-16; Rómaiak 8:9-10; 1 Korinthus3:16 ,6:19 ; János 14:23, 15:4)

Mindig velünk van (Máté 28:20)

Sóhajtozik értünk, és így törődik velünk (Róma8:26 )

Örömöt ad (1 Thesszaloniki 1:6)

K: Az ApCsel 2:4 bizonyítja-e, hogy a nyelveken való beszéd a jövőbeli keresztények számára normális élmény volt?

V: A tizenkét apostol tapasztalata az ApCsel 2:4-ben sem bizonyítja, sem cáfolja ezt, hacsak nem gondolod úgy, hogy a tűznyelvek is szokásos keresztény élménynek számítanak. A nyelveken való beszédet korábban nem gyakorolták, mert az apostolok Pünkösd előtt nem voltak megtelve a Szentlélekkel. Azokról az emberekről, akik ezt követően nyelveken beszéltek, nincs szó tűznyelvekről.

K: Az Apostolok cselekedetei 2:6–11-ben – mivel abban az időben a legtöbb ember görögül vagy arámiul beszélt – vajon az apostolok mindenkinek a saját nyelvén szóltak-e pusztán e két nyelv használatával, ami nem lenne csoda, ahogyan azt a szkeptikus Asimov’s Guide to the Bible című mű 1002. oldalán sugallja?

V: Palesztinában sokan beszéltek mind görögül, mind arámiul. Asimov magyarázata, miszerint két nyelven beszéltek, legalább öt okból semmilyen értelmet nem ad.

1. „Összegyűlt a tömeg, és zavarba jött, mert mindegyikük a saját nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek és elcsodálkoztak…” (Apostolok cselekedetei 2:6–7) Hány ember döbben meg és csodálkozik manapság azon, ha megtudja, hogy egy idegen kétnyelvű?

2. „Megdöbbenve és tanácstalanul kérdezték egymástól: »Mit jelent ez?«” (ApCsel2:12 ).

3. Mások azt mondták: „Újborban részegek!” (ApCsel2:13 )

4. Az ApCsel 2:8 szerint tizenöt különböző etnikai csoport tagjai hallották az evangéliumot a saját nyelvükön. Nem lenne értelme tizenöt csoportot felsorolni, ha csak két nyelvet beszéltek volna.

5. Végül pedig nem valószínű, hogy az összes parthiai és arab beszélt volna görögül vagy arámiul.

K: Az Apostolok cselekedetei 2:7-ben hogyan tudták megállapítani, hogy az apostolok galileaiak voltak?

V: A tömeg az akcentusukból ismerte fel őket. Galileában az emberek hajlamosak voltak kihagyni az „o’er” szótagokat. A galileaiaknak emellett nehézséget okozott a gutturális hangok kiejtése (ahogyan az angol anyanyelvűeknek is). Az angol nyelvben szinte egyáltalán nincsenek gutturális hangok, kivéve talán a „loch” szót. Leginkább az h, a g, a k és a német r hangokhoz hasonlítanak. A német, a héber és az arab nyelvben kiemelkedő szerepet játszanak, amint azt barátom, Akhmed is jól tudja. Például két arab szó, a „kalb” és a „qalb”, „kutyát” és „szívet” jelent. Hallottam, hogy az arabok imádták hallgatni, ahogy a külföldi misszionáriusok arabul beszélve arra buzdították az embereket, hogy adják át Istennek a „szívüket”.

K: Az Apostolok cselekedetei 2:14–40-ben szereplő beszédek pontosan vannak-e rögzítve?

V: Nem, több okból is. Az Apostolok cselekedetei 2:14–40 egy-két perc alatt elolvasható, Péter pedig valószínűleg ennél hosszabban beszélt. Valójában az Apostolok cselekedetei 2:40-ben Lukács azt mondja nekünk, hogy Péter még sok más szót is mondott. Lukács összefoglalást adott Péter szavaiból, és valószínűleg azok egy részét át is fogalmazta.

A világi történelemből is van egy jó példánk a megbízható történész, Thuküdidész tollából, aki az i. e. 5. században élt. A Peloponnészoszi háború történetében ő is számos beszédet idéz. Thuküdidész így ír: „Ami a beszédeket illeti… nekem és azoknak is, akik azokat nekem elmesélték, nehéz volt felidézni a pontos szavakat. Ezért minden beszélő szájába az alkalomhoz illő gondolatokat adtam, úgy kifejezve, ahogy szerintem valószínűleg kifejezte volna őket, miközben egyúttal igyekeztem – amennyire csak tudtam – átadni a ténylegesen elhangzottak általános értelmét. … A háború eseményeiről nem mertem véletlenszerű információk alapján beszélni, sem saját elképzeléseim szerint; csak azt írtam le, amit vagy magam láttam, vagy másoktól tudtam meg, akiket a legapróbb részletekig is alaposan kikérdeztem. A feladat fáradságos volt.” Thuküdidész, angolra fordította Benjamin Jowett (1881), 1. kötet, 1. könyv, 22. fejezet.

K: Miért gondolták a zsidók az ApCsel 2:15 szerint, hogy helytelen volt borral inni ebben az időben?

V: Bár a mértékletes borfogyasztás elterjedt volt, az ünnepi napokon szokás volt legalább a negyedik óráig böjtölni. Az a személy, akinek borra van szüksége ahhoz, hogy reggel felkeljen, súlyos alkoholista. Általában a zsidók reggel nem ittak bort.

K: Az Apostolok cselekedetei 2:16–21-ben vajon itt teljesedett be a Jóel 2:28–29-ben szereplő prófécia, vagy Krisztus második eljövetelekor fog beteljesülni?

V: Minden Krisztus eljövetelekor be fog teljesedni. Egy része már Jézus keresztre feszítésekor teljesedett be, amikor délután elsötétült a nap (Máté 27:45, Márk 15:33 és Lukács 23:44–45). Péter ezt említette az Apostolok cselekedetei 2:16–21-ben.

A Jelenések 6:12-14;8:12 ; 9:2;16:10 szerint Jézus második eljövetele előtt is elsötétül majd.

K: Mivel az Apostolok cselekedetei 2:16-21-ben ez beteljesítette a Jóel 2:28-32-ben szereplő próféciát, miért nem vált a hold vérré?

V: Az, hogy a hold vérré válik, egyszerűen azt jelenti, hogy a hold vörös színben jelenik meg. A Lukács 23:44-45 szerint a nap három órára elsötétült Jézus keresztre feszítése alatt. Egy nem keresztény palesztin történész, Thales (más írásmóddal Thallus) nevű, Kr. u. 52-ben írta, hogy sötétség kísérte Jézus keresztre feszítését. Egy Phlegon nevű kariai görög író szintén leírta, hogy a 202. olümpiádon (Kr. u. 33-ban) napfogyatkozás volt.

Az ApCsel 2,16–21-ről kétféle vélemény létezik:

Teljesen beteljesült: Mivel a hold gyakran látható nappal is, amikor a nap elsötétült, a hold valószínűleg szintén elsötétült, vagy vörösödött.

Részben beteljesült: A Jóel 2:28–32-ben szereplő prófécia több részből állt. A Szentlélek kiáradása csak ötven nappal később, pünkösdkor történt meg. A hold itt nyilvánvalóan nem sötétedett el, de Krisztus második eljövetelekor el fog sötétedni. A nap mind a keresztre feszítéskor, mind a második eljövetelkor elsötétült.

K: Az ApCsel 2:25–26 és 4:25–28 versekben hogyan kapcsolódnak a Zsoltárok 16:8–11 és a Zsoltárok 2 versei Jézushoz és a korai keresztényekhez?

V: Ezek elsősorban Jézusra vonatkoznak. Mivel Jézus nekünk adta az életét, másodsorban ránk is vonatkoznak.

A Zsoltárok 16:8–11-ben Jézus teste soha nem látott romlást, és Jézus örök örömben lesz a mennyben. Földi testünk el fog romlani. Később azonban dicsőséges testet kapunk, és számunkra is azok a testek soha nem fognak romlani, és örök örömben leszünk a mennyben.

A 2. zsoltárban Jézus trónjára ül, és uralkodni fog a földön. Az Efézusbeliekhez írt levél 2:6 és a Jelenések könyve 3:21 azt mondja, hogy mi Krisztussal együtt ülünk majd az Ő trónján (nem a sajátunkon), és vele együtt uralkodunk.

Két, azonos szavakat tartalmazó vers összekapcsolása volt a híres zsidó rabbi, Hillelnek tulajdonított „második midrászi szabály”.

K: Az Apostolok cselekedetei 2:34-ben Dávid felment a mennybe, vagy sem?

V: Végül igen. A válaszban két szempontot kell figyelembe venni.

1. Amikor Dávid a idézett szakaszt írta, még a földön élt.

2. Ma Dávid lelke a mennyben van. Testének azonban nincs a mennyben, amint azt az ApCsel2:29 -ben olvashatjuk.

K: Az Apostolok cselekedetei 2:36-ban a szkeptikus Bart Ehrman azt állítja, hogy Péter kimutatta, Jézus a feltámadáskor nyerte el magasztos rangját (Jesus, Interrupted, 95. o.).

V: Ehrman félig igaza van, félig pedig téved. Míg az Apostolok cselekedetei2:36 azt mutatja, hogy Jézus megkapta a magasztos rangot, a János 17:5-7 azt mutatja, hogy Jézus visszakapta azt a magasztos rangot, amely a világ kezdete előtt is megvolt neki.

K: Az ApCsel 2:38 azt jelenti-e, hogy a vízkeresztség szükséges az üdvösséghez?

V: Nem, amint azt a kereszten lógó tolvaj és néhány korai vértanú is tanúsíthatja. Jézus szükséges az üdvösséghez. Sem a bűnbánat, sem a vízkeresztség nem érdemli ki az üdvösségünket. Ezek csupán a Jézus munkájára adott válaszaink. A keresztségnek a korábbi belső bűnbánatunk külső jelének kell lennie. Péter azonban nem azt mondta, hogy „csak belsőleg higgyetek”. Belső hitüket a Istennek és másoknak adott külső bizonyságtétel kísérte.

Ne feledjük, hogy az Apostolok cselekedetei2:38 parancs volt, nem pedig formula. Ha az Apostolok cselekedetei2:38 formula lenne, akkor tévesen arra a következtetésre juthatnánk, hogy Isten szeretete, a hit, a hitvallás és az Istenbe vetett bizalom feleslegesek, mivel itt nem említik őket. Mindenkinek, aki Krisztushoz jön, meg kell keresztelkednie, és ez ma is ugyanúgy igaz, mint akkor. Azonban Jézus vére, nem pedig a keresztelésünk az, ami megment minket. Ennek ellenére a keresztények engedelmeskedni akarnak Krisztusnak, és vízkeresztséget akarnak venni.

A Kolossébeliekhez írt levél 2:11-12 azt mutatja, hogy a körülmetélés a keresztség előképe volt. Ahogy Justinus a Mártír rámutatott, mivel csak a férfiakat, a nőket pedig nem lehetett körülmetélni, ez bizonyította, hogy a körülmetélést Isten jelként adta, nem pedig az igazságosság cselekedeteként. (Párbeszéd Tryphóval, 23. fejezet, 206. oldal)

K: Az Apostolok cselekedetei 2:38-ban sokan azt mondják, hogy a megváltáshoz bűnbánatot kell tennünk, mások szerint csak a hit szükséges, megint mások szerint pedig Isten felé kell bűnbánatot tennünk. Mit mond a Biblia?

V: Úgy gondolom, hogy az első megközelítés az, amit a Biblia tanít. Egyszer hallottam, hogy két Campus Crusade misszionárius volt Moszkvában, Oroszországban, és láttak az utcán néhány prostituáltat. Odamentek hozzájuk, beszélgetni kezdtek velük, és elővették a „Négy lelki törvény” című traktátust. A prostituáltak ekkor elővették a saját „Négy lelki törvény” traktátusaikat, és azt mondták, hogy hisznek benne, sőt, még az összes ügyfelüknek is odaadták őket!

Egyes bibliai versek azt mondják: „térjetek meg és higgyetek”, mások viszont azt, hogy „higgyetek”. De a „hit” bibliai értelemben engedelmességet jelent, és nem csupán intellektuális egyetértést, amint azt a Jakab 2:14–20 és az 1 János 2:3–4, 9; 1 János 2:15–16 tanítja. János azonban nem azt mondja, hogy bűntelennek kell lennünk (1 János 1:10), hanem inkább azt, hogy nem szabad tovább bűnben élnünk (1 János 3:6).

A Péter által pünkösdkor elmondott üzenetben (ApCsel 2:38) ez így hangzott: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg!”. Ahogy Péter az 1 Péter 3:21-ben mondja, a keresztelés valójában nem a szennyeződés (akár fizikai, akár lelki) eltávolítására szolgál, hanem a jó lelkiismeret Isten iránti záloga.

Egyéb versek, amelyek hangsúlyozzák a bűnbánat szükségességét:

Ezékiel 18:23,32

Máté 3:2; 3:8,11; 4:17; 11:20; 21:32

Márk 1:4,15; 6:12

Lukács 3:3,5,8; 5:32; 15:7,10; 16:30; 24:47

Apostolok cselekedetei 2:38; 3:19; 5:31; 8:22; 11:18; 13:24; 17:30; 19:4; 20:21; 26:20

Rómaiak 2:4

2 Korinthus 7:9,10

2 Timóteus 2:25

Zsidók 6:1,6

2 Péter 3:9

Jelenések 2:5,16; 2:21,22; 3:3; 3:19; 9:20,21; 16:9,11

K: Az ApCsel 2:39-ben van-e olyan igehely, amely arra utal, hogy a Biblia azokra is vonatkozik, akik nem zsidók voltak és nem Izraelben éltek?

V: Igen, vannak olyan versek, amelyek kiterjesztik az ígéreteket ránk is. (Minden idézet a Berean Standard Bible-ból származik.)

Apostolok cselekedetei2:39 : „Ez az ígéret nektek és gyermekeiteknek, valamint mindazoknak szól, akik messze vannak – mindazoknak, akiket az Úr, a mi Istenünk magához hív.”

Efézus 1:3 „Áldott legyen a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki Krisztusban megáldott minket minden mennyei áldással.”

Rómaiak 10:11–12 „Ahogyan az Írás mondja: »Aki hisz benne, soha nem szégyenül meg.« Nincs ugyanis különbség zsidó és görög között: ugyanaz az Úr mindnyájuk Ura, és bőségesen ad mindazoknak, akik őt hívják.”

Galátusok 3:28 „Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.”

2 Péter 1:1 „…azoknak, akik a mi Istenünk és Megváltónk, Jézus Krisztus igazsága által olyan értékes hitet kaptak, mint a miénk:” Figyeljük meg, hogy itt Péter ír, és a mi hitünk, mint pogányoké, éppoly értékes, mint az ő hite, mint zsidóé, mert valójában csak egy hit van.

Rómaiak 11:17 „Ha pedig néhány ág letört, és te, a vadolajfa hajtása, beoltattál a többiek közé, hogy részesülj az olajfa gyökéréből származó táplálékban,”

A keresztényeknek eltérő véleményük van arról, hogy milyen mértékben mi vagyunk Isten Izráele, és milyen szerepet szán Isten ma az etnikai zsidóknak. Ha olyan eseményeket nézzük, mint a második világháború szörnyű holokausztja, úgy tűnik, Sátán még mindig gonosz szándékkal szemeli ki a zsidókat. Maguk a zsidók is megkérdőjelezik, hogy azóta mennyire védi őket Isten. Általánosságban elmondható, hogy a diszpenzacionalista keresztények különös tisztelettel viszonyulnak a mai zsidó néphez, mivel Isten még mindig foglalkozik velük. Azok a keresztények, akik a „szövetségi teológiát” vallják, inkább azt mondják, hogy mivel a zsidók elutasították Krisztust, jelenleg Isten szemében nincs más helyük, mint bármely más etnikai csoportnak.

Függetlenül attól, hogy Isten ma hogyan tekint a zsidókra, láthatóan különleges szerepet kell betölteniük a végidőben. A Jelenések könyvében szereplő 144 000 tanú mind tiszta zsidó férfi lesz. Zakariás 12:1–9 szerint ellenségeik Jeruzsálem körül gyűlnek majd össze. Zakariás 12:10–14 szerint tömeges megtérésre kerül sor Krisztushoz, „gyászolva azt, akit átdöfték”. A Dániel-könyv9:26 szerint az Antikrisztus szövetséget köt a zsidókkal, majd 3 és fél év múlva megszegi azt, és elpusztítja a várost és a szentélyt.

A zsidók előtt Isten megígérte Ábrahámnak, hogy általa minden nemzet megáldatik (Gal 3:8–9); mindannyian Isten fiai vagyunk a Krisztus Jézusba vetett hit által (Gal3:26 ), és mindannyian az ígéret gyermekeinek számítunk, Sára gyermekei, nem pedig Hágáréi, amint azt a Gal4:24 –28 mutatja.

K: Miért érezte Péter az ApCsel 2:40-ben ilyen sürgető szükségét annak, hogy az evangélium üzenetét megossza olyan emberekkel, akik már eleve igyekeztek jónak lenni?

V: Péter őszintén törődött velük. Az, hogy valaki csak igyekszik jónak lenni, nem elegendő ahhoz, hogy bejusson Isten mennyországába; átalakulásra van szükség. Még a zsidóknak is újjászületniük kellett.

Péter még a zsidókat is könyörgött, hogy fogadják el Jézust (2:40 ). Ha valaki egy égő házban van, nem csak azért hívod ki, mert szép az idő; hanem sürgősen azt mondod neki, hogy meneküljön meg.

Figyelemre méltó, hogy ez a Péter, aki háromszor tagadta meg Krisztust a főpap házában, most a templom udvarán merészen hirdeti Krisztust. Megkorbácsolják vagy megölik Péterért ezért? Péter nem nagyon törődött ezzel, ahhoz képest, hogy milyen sürgős volt az evangélium üzenetének terjesztése.

K: Mit jelent a kenyér megtörése az ApCsel 2:42-ben?

V: Ez nem egyszerűen evést és ivást jelent, mert nem „szentelték volna magukat” pusztán az evésnek és ivásnak. Ehelyett ez az Úr vacsorájának vételére utal, amelyet Jézus azt mondta nekik, hogy tegyenek az Ő emlékére a Lukács 22:19-ben és az 1 Korinthus 11:24–26-ban.

K: Az ApCsel 2:44–45 és az ApCsel 4:32 szerint ez azt jelenti, hogy a keresztényeknek nem szabad magántulajdonuk legyen?

V: Nem. Nem szükséges, hogy kövessük a jeruzsálemi első keresztények ezen példáját. Az Újszövetségben van egy ellenpélda is: a 2. Timóteus 4:13-ban olvasható, hogy Pálnak saját köpenye volt. Ráadásul Pál a 2. Korinthus 8-ban arra buzdította a korinthusiakat, hogy legyenek nagylelkűek. Nem kellett volna ezt tennie, ha a gyülekezet már elvette volna tőlük az összes vagyonukat.

Ez az elosztás önkéntes alapon történt, és nem mindenkinek jutott belőle, hanem azoknak, akiknek szükségük volt rá.

K: Az ApCsel 2:44-ben szereplő „minden közös” kifejezés magában foglalja-e a promiszkuitást is, ahogyan azt az Isten Gyermekei szekta tanítja?

V: Nem, két okból.

1. A nők és a férfiak nem olyan dolgok, amelyeket el lehet cserélni vagy tárgyként használni. Ez az anyagi dolgokra vonatkozik, nem pedig az emberekre vagy a kapcsolatokra.

2. Mivel engedelmeskedtek Istennek, nem osztották meg egymással a gonosz dolgokat sem, például a lopott javakat.

Ez olyan, mintha a szúnyogot szűrnék ki, a tevét pedig lenyelnék: megpróbálják e vers alapján igazolni a promiszkuitást, és figyelmen kívül hagyják mindazt, amit a Biblia a szexuális tisztaságról mond.

K: Az Apostolok cselekedetei 3:1–3-ban mikor fordulhat elő, hogy az, amit szeretnénk, eltér attól, amire szükségünk van, és jóval kevesebb annál?

V: Az ember egy kis pénzt akart, hogy enyhítse jelenlegi helyzetét. Péter arra hívta fel, hogy emelkedjen ki jelenlegi helyzetéből. Az ember már feladta a reményt, hogy valaha is meggyógyulhat, de miután Péter Jézus nevében szólt hozzá, hite lett ahhoz, hogy meggyógyuljon. Az ember tudta, hogy Jézust nemrég keresztre feszítették, de valószínűleg azt is tudta, hogy Jézus feltámadt a halálból.

Vannak, akik – még a keresztények között is – azt gondolják, hogy soha nem tudnak leszokni a dohányzásról, a részegeskedésről, nem tudják kordában tartani a haragjukat, vagy más bűneiket. De Isten arra hív minket, hogy legyen hitünk, és emelkedjünk ki a bűn bénító rabságából.

K: Az ApCsel 3:2-ben hol és mikor lett a férfi nyomorék?

V: A koilia görög szó jelenthet gyomrot vagy méhet is. Míg az Újszövetség máshol mindkét értelemben használja ezt a szót, Lukács csak a „méh” jelentésben használja. Tehát a férfi születése óta nyomorék volt.

K: Az ApCsel 3:3-ban mi az az alamizsna?

V: Ez a szegényeknek kiosztott pénz.

K: Az ApCsel 3:3–6-ban mennyi hit és remény volt abban a férfiban, hogy meggyógyul?

V: A koldus születése óta sánta volt, nap mint nap a templom ajtajánál feküdt, és semmiféle jelét nem adta annak, hogy reménykedne a gyógyulásban. Egyszerűen megelégedett egy kis pénzadománnyal. Ma mennyire elégedünk meg mi is csupán egy kis ajándékkal Istentől, amikor Isten ennél többet akar tenni az életünkben.

Ez a gyógyulás szokatlan, mivel az ember csupán valami apróságot kért, kevés hittel, és Isten kegyelméből valami nagyot kapott.

K: Az Apostolok cselekedetei 3:7-ben, tekintettel fogyatékosságának súlyosságára és időtartamára, a férfinak minden oka megvolt arra, hogy kifogást keressen arra, miért nem tud járni. De nem tette. Mikor próbálunk kifogásokat keresni Isten előtt, amikor egyszerűen csak cselekednünk kellene?

V: Nem számít, mennyire hatalmas valami, ha Isten hatalmához hasonlítjuk. Ha csak továbbra is engedelmeskedünk Istennek, amikor lehetőségünk nyílik rá, Isten találkozik velünk és vezet minket. Míg egy csecsemőnek, akiben megvan a járás képessége, még hosszú folyamaton kell átmennie, hogy megtanuljon járni, addig ennek a férfinak nem kellett. Nemcsak a lábai gyógyultak meg, hogy megkapja a képességet, hanem azonnal megkapta a képességet és a készséget is a járáshoz, az ugráshoz és a szökkenéshez.

Ahogy valaki egyszer mondta: „Ne mondd el Istennek, milyen nagy a vihar; mondd el a viharnak, milyen nagy az Istened.”

K: Az ApCsel 3,11–26-ban hogyan különbözik Péter itt elhangzott prédikációja az ApCsel 2-ben elhangzott prédikációjától?

V: Ez az improvizált prédikáció nem tűnik annyira kifinomultnak, mint az ApCsel 2-ben szereplő prédikáció. De talán nem is számít, mennyire gördülékeny és jól begyakorolt a beszédünk, amikor a bennünk lévő evangélium igazságát hirdetjük.

K: Az Apostolok cselekedetei 3:13-ban vajon a zsidók tagadták-e Jézust Pilátus előtt, annak ellenére, hogy Pilátus elhatározta, hogy elengedi Jézust?

V: Igen. Ezt világosan mutatja a Máté 27:17–26, a Lukács 23:4–25 és a János 19:4–16. Kevésbé egyértelműen látszik a Márk 15:9–15-ben.

K: Az Apostolok cselekedetei 3:14–15-ben mit állít szembe egymással Péter, és hogyan vonatkozik ez ránk?

V: Jézus tárgyalásán a tömegnek választania kellett: szabadon engedik-e azt a gyilkost, aki elveszi az életet, vagy azt a Messiást, aki életet ad. Ők azt választották, aki elveszi az életet. Néha az emberek rossz döntéseket hoznak, és rossz útra térnek, amelynek a vége az élet elvételét jelenti. Péter azonban a jó hírt hirdette nekik: még nem késő, hogy bűnbánatot tegyenek, meggondolják magukat, és az élet útját kövessék. Péter nem szigorúan bánik velük, hanem súlyos, sürgető szavakkal hirdeti, mit tettek, és mit kell most tenniük.

K: Az ApCsel 3,16–17-ben mi a jelentősége Jézus „nevének”?

V: Lukács minden bizonnyal jelentősnek tartotta, hiszen 33 alkalommal említi: ApCsel 2:21; 38; 3:6,16; 4:7,10,12,17,18; 5:28,40,41; 8:12,16; 9:14,15,21,27,29; 10:48; 15:26; 16:18; 19:5,13,17; 21:13; 22:16; 26:9; Lukács 10:17; 21:8; 24:47

K: Az Apostolok cselekedetei3:17 –21 szerint kaptak-e a zsidók újabb esélyt arra, hogy Isten Királysága itt a földön felálljon?

V: A keresztények nem értenek egyet ebben a kérdésben.

Igen: Sok diszpenzacionalista úgy véli, hogy a zsidóknak, mint nemzetnek, itt lehetőséget kaptak arra, hogy Isten Királyságát a földön felállítsák. Természetesen Isten előre tudta, hogy el fogják utasítani ezt a lehetőséget.

Nem: Sokan mások szerint a felhívás itt minden egyes, az üzenetet hallgató egyénhez szólt.

Vitatható kérdés: Ez egy valódi ajánlat, de tisztán hipotetikus eset, mintha az evangéliumot elvetett embereknek kínálnák fel. Isten tudta, hogy nem fogják elfogadni.

K: Miért mondták nekik az ApCsel 3:19–20-ban, hogy térjenek meg és váljanak meg?

V: Ez egy fontos szempont, amit érdemes észrevenni. Az ApCsel 3:19 kimondja, hogy a bűnbánat és az Istenhez való megtérés célja az volt, hogy bűneik eltöröltessenek. Az üdvösségnek továbbra is van egy örök vonatkozása, mivel Isten előre tudta és előre elrendelte azokat, akik a mennybe jutnak. Az ApCsel 3:19 azonban azt is mutatja, hogy van egy „időbeli” vonatkozása is, és egy bizonyos értelemben bűneink akkor nyernek bocsánatot, „amikor” bűnbánatot tartunk és megtérünk.

Minden dolog megújulását és felfrissülését a zsidók már ismerték, mivel erről Ézsaiás 34:4; 51:6; 65 is prófétált. Erről említést tesz az Énok könyve 45:2; 62:1; 91:16–17, valamint a Baruch-apokalipszis 32. fejezete is, az Expositor’s Greek Testament 2. kötete 116. oldala szerint.

K: Az Apostolok cselekedetei 3:21, 26 alátámasztja-e az univerzális üdvösség elvét, miszerint mindenki üdvözülni fog?

V: Nem. Jézus az egész világért jött megváltó áldozatként (1 János 2:2), hogy mindenkit elfordítson gonosz útjaitól. Azok számára azonban, akik úgy döntenek, hogy nem fordulnak el az istentelen utaktól, Isten senkit sem kényszerít a mennybe az akaratuk ellenére.

Az azonnali univerzalisztika, miszerint mindenki azonnal a mennybe jut, hamis a Máté 25:46 szerint; Jn 3:36; 5:40-43; 6:45; 8:24; 10:8; 12:47-48; 14:6; (közvetetten) ApCsel 4:12; 2Thessz 1:8-9.

A későbbi univerzalisztika, miszerint egyesek a pokolba kerülhetnek, de végül mindenki a mennybe jut, hamis a Márk 9:44-48; Jelenések 20:10 szerint.

K: Miért nevezik Jézust az ApCsel 3:13, 22, 26 és az4:27 versekben szent szolgának, és mit jelent az, amikor az Ember Fiának nevezik?

V: Úgy tűnik, Jézus két kedvenc címe az „Ember Fia” és az „Isten Fia” volt. De Jézus nyilvánvalóan egyszerre csak az egyik címet mutatta be. Az első azt hangsúlyozza, hogy Jézus teljes mértékben ember volt, a második pedig azt, hogy Jézus teljes mértékben Isten volt. Jézus nem csupán úgy nézett ki, mint egy ember, és nem csupán volt néhány közös vonása az emberekkel, hanem Jézus 100%-ban ember volt. Ugyanolyan ember volt, mint te és én. Hasonlóképpen, Jézus nem volt egy kicsit Isten, vagy részben Isten, hanem 100%-ban Isten volt.

Jézusnak megvolt minden dicsősége, ami a mennyei Istennek jár. És mégis, Jézus lejött a földre. A Zsidókhoz írt levél 5:7–8 nem azt mondja, hogy Jézus az Atya Isten „barátja” volt, hanem hogy a földön Jézus „alávetette magát” és megtanulta az engedelmességet. A Filippiakhoz írt levél nem azt mondja, hogy Jézus jog szerinti szolga volt, vagy hogy megérdemelte, hogy szolga legyen, hanem inkább azt, hogy önként úgy döntött, hogy szolgává válik.

De a Szentírás tovább folytatódik. A szolgák gyakran magas tisztségeket töltöttek be, mint például tanítók, magántanárok, kormánytisztviselők és könyvelők. Csak az alázatos szolgáknak kellett megmosniuk gazdájuk lábát. Jézus azonban nem csupán szolga volt, hanem a tanítványok alázatos szolgája, aki megmosta a lábukat a János 13:4–17 szerint. Jézus a János 13:13-ban még mindig megerősítette, hogy jogosan hívták Őt Urnak, mégis a tanítványok szolgájaként cselekedett, és azt mondta, hogy mindannyian legyünk egymás szolgái.

Mellékesen megjegyezzük, hogy a Mózes második könyve 18:15,18–19-ből származó idézet itt nem pontosan egyezik sem a maszorétikus szöveggel, sem a Septuagintával. Ugyanakkor követi a Mózes második könyve 18:18–19 héber szövegét a 4Q175 (=4QTest) tekercsben, amelyet i. e. 100–1-ben írtak.

K: Az Apostolok cselekedetei 3:26-ban Jézusnak sikerült-e mindenkit elfordítania gonoszságaitól?

V: A válaszban három szempontot kell figyelembe venni.

1. Jézus teljes mértékben sikerrel járt abban, hogy mindent megtegyen, amit tennie kellett, és Isten részéről mindent biztosítson ahhoz, hogy mindenki elfordulhasson bűneitől.

2. Vannak azonban, akik úgy döntenek, hogy nem fordulnak el bűneiktől, és ez nem Jézus hibája.

3. Péter itt kizárólag zsidókhoz szólt, ezért az Isten országát emelte ki, nem pedig az egyházat.

K: Az ApCsel 4,3–14-ben miért csak figyelmeztették őket a vezetők ebben az időben?

V: Először is vegyük figyelembe, hogy az Apostolok cselekedetei 4:7-ben a vezetők lényegében azt kérdezték: „milyen hatalommal vagy milyen névben”; számukra a megfelelő felhatalmazás volt a legfontosabb. Az Apostolok cselekedetei üzenete (78. oldal) szerint a szadduceusok úgy vélték, hogy a Messiási korszak már a Makkabeus-korszakban megkezdődött. A Szanhedrin többségét alkotó szadduceusok úgy látták, hogy az apostolok minden indok nélkül hirdetik Jézust.

Bár a Szentírás nem ad konkrét választ erre a kérdésre, valószínűleg három oka van ennek.

A vezetők attól tartottak, amit egyesek „látványosságnak” neveznek. Attól féltek, hogy elveszítik a nép támogatását, és az a zsidó vezetők ellen fordul, amiért olyan embereket büntetnek, akik nem tettek mást, csak jót, amikor meggyógyítottak valakit. Ez állítólag az Apostolok cselekedetei 5:26-ban említett elsődleges aggodalom volt. Péter, aki tele volt a Szentlélekkel, az Apostolok cselekedetei 4:9-ben érintette ezt a pontot. Lehet, hogy jobb alkalom is lesz arra, hogy titokban megszabaduljanak ezektől az apostoloktól.

Másodszor, féltek a rómaiak reakciójától egy tömegzavargás esetén. A rómaiak már bebizonyították, hogy nem haboznak megölni a zsidó vezetőket. Ha a tömeg beletörődött volna abba, hogy megöljék azokat a vezetőket, akiket már nem támogatott, akkor rossz helyzetbe kerülhettek volna. Ez volt Kajafás elsődleges aggodalma a János 11:48–50-ben.

Harmadszor, a zsidó törvény szerint az embernek tisztában kellett lennie bűne következményeivel, mielőtt azért büntetést kapott volna. Tehát a figyelmeztetés csupán az első lépés volt annak érdekében, hogy tudatosítsák bennük a következményeket.

Péter nem tett kísérletet arra, hogy megnyugtassa a Sanhedrint, vagy kompromisszumos módon beszéljen, hogy megnyugtassa a Sanhedrint. Ez megdöbbentő lehetett, hiszen egy olyan embertől jött, aki a letartóztatás után elmenekült, nem is beszélve arról, hogy háromszor tagadta meg Jézust. Néha, amikor elbukunk valamiben, és bűnbánatot tartunk, Isten hasonló helyzetbe hoz minket, hogy ott győzedelmeskedhessünk, ahol elbuktunk.

A Sanhedrin döntésének eredménye lényegében egy „háború” kikiáltása volt a Sanhedrin földi hatalma és Jézus mennyei hatalma között.

K: Miért tölti meg Isten az embereket a Szentlélekkel az ApCsel 4:8; 4:31; 2:4; 6:3; 11:24; 13:9; 7:55 versekben?

V: Az Apostolok cselekedetei öt különböző okot sorol fel.

Isten igéjének hirdetésére (Apostolok cselekedetei 2:4; 4:8; 4:31)

A szolgálatért (ApCsel 6:3)

A pásztorkodásért (Apostolok cselekedetei 11:24)

A feddésért (ApCsel 13:9)

A halálért (ApCsel 7:55)

K: Az ApCsel 4:12 szerint Jézus valóban az egyetlen út?

V: Igen. Jézus az egyetlen út mindenki számára e vers, a János 14:6 és az ApCsel 4:12 szerint. Ha nem értesz egyet ezzel, az, hogy nem értesz egyet a történelem során szinte minden igazi kereszténnyel, nem olyan rossz, mint azt állítani, hogy Jézus és Péter hazugok voltak, vagy őrültek, amiért azt hitték, hogy Jézus az egyetlen út. Tényleg azt hiszed, hogy Jézus olyasmit mondott, ami évezredekig félrevezette minden követőjét, és megengedte az apostolainak is, hogy ezt tegyék? Azt gondolod, hogy jobban tudod, mint Jézus vagy Péter?

A rágalmazás az, amikor valaki olyasmit mond, amiről vagy tudja, hogy hazugság, vagy pedig gondatlanul semmibe veszi az igazságot. Ha úgy gondolod, hogy Jézus és Péter rágalmazók voltak, akkor hazugság lenne azt mondanod, hogy hiszel Jézusban és az Ő követője vagy.

Vannak, akik egyfajta „Biblia-büfét” szeretnének, ahol csak azokat a tanokat fogadják el, amelyeket akarnak, és elutasítják azokat, amelyeket nem akarnak. Ez olyan, mintha a „én és Isten” álláspontot állítanánk szembe a „Isten és én” állásponttal. De ez nem az, amit Isten, a mi Urunk szándékozott.

K: Az ApCsel 4,12-ben említettek mellett, a Biblián kívül honnan tudjuk, hogy nem minden vallás igaz?

V: Mielőtt válaszolnék a kérdésre, íme egy rövid akrosztichon néhány vallás hiedelméről.

K: Az Apostolok cselekedetei 4:12-ben említetteken kívül, a Biblián kívül honnan tudjuk, hogy a világ összes nagy vallása nem igaz?

V: Íme néhány rövid kijelentés.

A zsidók úgy vélik, hogy Jézus nem az Istentől jött Messiás. A keresztények úgy vélik, hogy Jézus az Istentől jött Messiás. A hinduk és sok buddhista bálványokat imádnak istenként. A keresztény és zsidó tanítás szerint a bálványimádás nagy gonoszság. A korai keresztények inkább a kínzást és a halált választották, mint a bálványimádást. Mohamed azt tanította a muszlimoknak, hogy a bűnbánatot nem tanúsító bálványimádókat meg kell ölni.

Ha megállnál, és öt embertől kérdeznéd meg, hogyan juthatsz el valahova, és olyan különböző válaszokat kapnál, mint amilyeneket ezek a vallások adnak, akkor arra a következtetésre kellene jutnod, hogy közülük legalább néhánynak nincs igaza. Vagy

a) a bálványimádás megengedett,

b) a bálványokat imádókat meg kell ölni

c) jobb, ha megkínoznak és meghalunk, mint hogy bálványokat imádjunk,

A fenti három állítás nem lehet mind igaz.

Vagy

a) áldásnak kell lenned mások számára, vagy

b) jó dolog, Istennek tetsző dolog a zsidókat és a keresztényeket átkozni, ahogyan Mohamed tanította.

Mindkettő nem lehet igaz.

Képzeld el, hogy egy kis szigeten két utca kereszteződését nézed. Valószínűleg bármelyik utcát választhatod, és végül eljutsz a szigeten bármelyik kívánt célállomásra. A legtöbb vallás ilyen. Amíg a szigeten akarsz utazni, nem számít, melyik utat választod. Körbejárhatod a szigetet jobbra, balra vagy középen. Az utak végül keresztezik egymást. Ha azonban elhagyod a szigetet, és Isten Királyságának szárazföldjére érsz, mielőtt a hurrikán megérkezik, akkor az egyetlen hosszú hidat kell átkelned. Ez nem szűk látókörűség, hanem a térkép szerinti földrajz. Az, hogy csak egy út vezet Istenhez, nem a mi szűk látókörű véleményünk, hanem a Jézus által tanított igazság.

Egy régi mese egy csalóról szól, aki megmutatja az Amerikába érkező új bevándorlóknak a Brooklyn-hidat. Látva a hídon áthaladó autók sorát, a csaló felajánlja, hogy eladja a hidat – amely nem az övé – a bevándorlónak, hogy az útdíjszedéssel pénzt kereshessen. Néha az emberek egy képzeletbeli hídban akarnak bízni, vagy egy olyan hídban, amelyet maguk terveznek megépíteni. Az üdvösségről szóló igazság az, hogy semmit sem lehet „megvásárolni”. Szabadon átkelhetsz Jézus keresztjének keskeny hídján, vagy maradhatsz a katasztrófa szigetén.

K: Az ApCsel 4,12 alapján mit mondanál annak, aki úgy gondolja, hogy minden vallás Istenhez vezet?

V: Ez az embertől és a helyzettől függ. Íme három különböző, de egymást kiegészítő válasz.

a. Vigasztaló azt gondolni, hogy a világgal minden rendben van, és minden vallás elvezeti az embereket Istenhez. Vajon a tálibok, a gazdag Moon tiszteletes, az erkölcstelen Rajneesh, az erőszakos David Koresh, az öngyilkos Jim Jones mind olyan „világítótornyok”, amelyek követőiket ahhoz vezették, ami Istennek tetszik? Jézus áldozata, aki kínok között halt meg a kereszten, talán jelentéktelen volt, vagy ami még rosszabb, felesleges pazarlás? Nem, Jézus azt mondta, hogy széles az az út, amely a pusztulásba vezet, és keskeny az az út, amely az örök életbe vezet. Vannak, akik Jézus szavait bolondságnak tartják, azt gondolva, hogy Ő nem tudta, miről beszél. Ha azonban őszintén bízunk Jézusban, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a világ nagy részében nincs minden rendben, és hogy dolgunk van abban, hogy hirdessük a keskeny utat.

b. Egy kicsit könnyedebb hangnemben: ha valaki azt mondja nekem, hogy minden vallás Istenhez vezet, megkérdezem tőle, tudja-e, hogy ezzel tényleg kockázatos dolgot állít. Például a thuggee vallásban istentiszteletnek számít, ha más embereket fojtogatnak halálra. Mivel tehát ők úgy vélik, hogy minden vallás Istenhez vezet, és mivel nem ismernek téged túl jól, megkérhetném őket, hogy forduljanak el és csukják be a szemüket, hogy én is gyakorolhassak egy istentiszteletet ennek a vallási hagyománynak a szerint?

c. Mohamed a 9:29-es szúrában és a Bukhari Hadith 4. kötet, 196. szám, 124. oldalán azt tanította, hogy támadják meg a nem muszlimokat és öljék meg a pogányokat. Azokat az embereket, akiket muszlim szélsőségeseknek neveznek, egyszerűen csak azok alkotják, akik komolyan veszik mindazt, amit Mohamed mondott. Egy ilyen erőszakos muszlim így szólhatna egy univerzalisztához: „A prófétám, Mohamed – béke legyen vele – azt mondta nekünk, hogy öljük meg a hitetleneket. Mielőtt azonban Allah parancsának engedelmeskedve levágom a fejedet, csak azt akartam, hogy tudd: nagyra értékelem, hogy igaznak ismered el a vallásomat.”

K: Az Apostolok cselekedetei 4:12 szerint azok a vallások, amelyek jó cselekedeteket tesznek, jók-e?

V: Íme egy ajánlólevél az egyik ilyen vallásról, amely a mások iránti szeretetet hangsúlyozta.

„Nagy inspirációt jelent számomra, hogy tudom, gyülekezetetek milyen mélyen elkötelezett hazánk fontos társadalmi és alkotmányos kérdései iránt.” – Walter Mondale (az Egyesült Államok alelnöke) Jim Jones tiszteletesről írt ajánlólevélben. Jones ezt az ajánlólevelet mutatta be a guyanai kormánynak, amikor Jonestownot alapították. (Idézet a The New Republic című lapból,12/2/1978 , valamint az Experts Speak című könyv 283. oldaláról.) Jim Jones később arra kényszerítette jonesstowni követőit, hogy öngyilkosok legyenek.

K: Az Apostolok cselekedetei 4:19 szerint mikor kell megtagadnunk a vallási vezetők parancsait?

V: Három szempontot kell figyelembe venni: a parancsokat, az istentelen vallási vezetőket és Pétert.

Parancsok: Ahogyan egy nemzet törvényei elsőbbséget élveznek a tartományi törvényekkel szemben, úgy Isten parancsai is elsőbbséget élveznek mások parancsaival szemben. Mindent, amit az emberek mondanak neked – még az istenfélő lelkipásztorok szavait is – össze kell vetni a Szentírással.

Vezetők: Pál a 2. Timóteus 3:5-ben azt mondja, hogy lesznek olyanok, akiknek megvan a jámborság látszata, de annak erejét tagadják. Velük semmi közünk nem lehet. Természetesen van közöd egy személyhez, ha elismered őt lelki vezetődnek.

A Titusz3:10 -ben az áll, hogy ne legyen semmi közöd ahhoz, aki viszályt szít, miután kétszer figyelmeztetted. A Jelenések 2:20-ban Jézus megdorgálta a tiatirai gyülekezetet azért, mert eltűrte azt a hamis prófétanőt, aki a nemi erkölcstelenséget és a bálványoknak feláldozott ételek fogyasztását hirdette.

Természetesen egyetlen keresztény vezető sem bűntelenül tökéletes, és nem áll 100%-ig minden apróbb tanbeli kérdésben. De ha egy keresztény vezető nem hajlandó alávetni magát Istennek, akkor nekünk sem szabad alávetnünk magunkat neki. Azoknak a keresztény vezetőinknek viszont, akik Istennel járnak – bármennyire is tökéletlenek legyenek –, parancsot kaptunk, hogy alávessük magunkat nekik, amint azt a Zsidókhoz írt levél13:17 és az 1. Péter 5:2-5 is mutatja.

Péter: Péter reakciója lehetett volna egyszerűen a hallgatás (de nem a beleegyezés), és akkor titokban beszélhetett volna, vagy azt mondhatta volna, hogy soha nem értett egyet. Péter azonban éppen az ellenkezőjét tette. Nem félt attól, hogy kikerülne Isten védelme alól. Ha csak hallgatott volna, az azt sugallhatta volna, hogy egyetért, és akkor – helyesen vagy helytelenül – azzal vádolhatták volna Pétert, hogy visszavonja azt, amibe hallgatólagosan beleegyezett. Nem, Péter itt bátran cselekedett, és éppen a bátorságért könyörögtek Istenhez.

Az egyik korai író, aki ezt a kérdést tárgyalta, Tertullianus (198–220) volt a Scorpiace című művének 14. fejezetében, 648. oldalon.

Történelmi megjegyzésként: John Wycliffe (~1330–1382) ezt még egy lépéssel továbbvitte. Richard Fitzralph hatására alakult ki benne az a gondolat, hogy „az uralom Istentől származik”. Ez a koncepció azt jelenti, hogy az emberi hatalom és tekintély Istentől származik, és Isten tartja fenn. Az engedetlen és istentelen vallási vezetőket nem szabad támogatni vagy fizetni. Wycliffe azt kérdezte: Ha az egész római katolikus egyház korrupt, akkor miért kellene Angliának pénzt juttatnia Rómának?

Mi volt a római katolikus egyház reakciója? Wycliffe-et valószínűleg az agyvérzés okozta halála mentette meg a vértanúságtól. Mindenesetre az egyház kiásta Wycliffe holttestét, és kidobta.

K: Az ApCsel 4,21-ben hogyan dicsőítették itt az emberek Istent?

V: A „minden nép” kifejezés alatt azokat az embereket értették, akik látták, mi történt. Lehet, hogy közülük néhányan később elfordultak az apostoloktól, de abban a pillanatban mindannyian dicsőítették Istent.

K: Az ApCsel 4,22-ben mi a jelentősége annak, hogy az az ember 40 éves volt?

V: A jelentősége az a tanulság, hogy az életkor Isten számára nem számít.

A test 20 éves kor után már nem nő sokat, és az életkor előrehaladtával lassabban gyógyul. Mindez lényegtelen Isten számára, aki csodákat tesz.

Hasonlóképpen, egy idősebb ember vonakodhat a bűnbánattól és attól, hogy Istenhez forduljon, mert elpazarolta korábbi éveit, és úgy érzi, túlságosan berögzült a szokásaiban. Mindez lényegtelen Isten számára. Ne próbáld azt mondani Istennek, hogy hozzá akarsz jönni, de Ő nem elég hatalmas ahhoz, hogy legyőzze a korlátaidat vagy a korodat. Isten nem hisz ebben, és neked sem szabad.

K: Az Apostolok cselekedetei 4:23-ban Péter és János pletykáltak-e, amikor elmesélték a többi hívőnek, amit a papok mondtak?

V: Nem. A válaszban négy szempontot kell figyelembe venni.

1. A pletykálás súlyos bűn a Példabeszédek 11:13; 16:28; 18:8; 20:19; 26:20,22, a 2. Korinthusbeliekhez írt levél 12:20, a 3. János-levél 10, a Rómaiakhoz írt levél 1:29 és az 1. Timóteushoz írt levél 5:13 szerint. A pletykálás és a rágalmazás magában foglalja, hogy olyan dolgokat mondunk másokról, amelyek elmondására nincs jó ok, valamint hogy hamis dolgokat állítunk.

2. Péter és János nem pletykáltak, mert azt mesélték el, ami velük történt, és az igazat mondták.

3. Ezenkívül fontos volt, hogy a többi keresztény is tudjon a főpapok és a vének ítéletéről és cselekedeteiről.

4. Végül pedig Isten gyógyításáról beszéltek, és arról, amit Isten tett, mindig lehet másoknak mesélni.

K: Mi a különös az ApCsel 4,28–29-ben szereplő imájukban?

V: Két dolog nagyon érdekes: amit Istennek mondtak, és amiért nem imádkoztak.

Az ember azt várná, hogy azt mondják Istennek, hogy a vezetők Isten akaratával ellentétesen cselekedtek. De ahelyett, hogy ezt mondták volna, itt egy „meglepetés” található. Elismerik Isten előtt, hogy a gonosz vezetők valójában pontosan azt tették, amit Isten elrendelt számukra, az ApCsel 4:25–26-ban szereplő 2. zsoltár szerint.

Lényegében három kérést intéztek Istenhez.

1. Vessen szemet a vezetők fenyegetéseire (anélkül, hogy meg merészelnék megmondani Istennek, mit tegyen ez ügyben)

2. Adj nekik bátorságot, hogy hirdessék Isten Igéjét

3. Folytasd a Te neved dicsőítését gyógyításokkal, jelekkel és csodákkal.

A legérdekesebb az, amiért NEM imádkoztak. Istenhez, a Felséges Úrhoz fordultak, de mégsem imádkoztak biztonságért, az elnyomás alól való megszabadulásért, vagy azért, hogy Isten megvédje őket. Nem imádkoztak azért, hogy Isten lehetőségeket tegyen az ölébe az Ige hirdetésére. Bőséges lehetőségeket láttak. Inkább csak azért imádkoztak, hogy Isten megváltoztassa őket, és nagyobb bátorságot adjon nekik ahhoz, hogy kihasználják azokat a lehetőségeket, amelyek biztosan felmerülnek majd az Ige hirdetésére.

Isten azzal mutatta meg, hogy nagyon elégedett volt imájukkal, hogy megrendült a hely. Ahogy János Krisztosztom megjegyezte: amikor a hely megrendült, ők még megingathatatlanabbá váltak.

K: Az ApCsel 4,32–35 és a 2Kor 8,13–15 alapján a mai keresztényeknek anyagi egyenlőségben kell élniük minden más kereszténnyel?

V: Az ApCsel 4,32–35 azt mutatja, hogy a legkorábbi keresztények nagyon nagylelkűek voltak, és mindent közösen osztottak meg, és senkinek sem volt szüksége semmire. A Biblia azonban sem nem parancsolja, sem nem ad példát egy „keresztény kommunizmusra”, mert az ApCsel 5,4 azt mutatja, hogy Anániásnak joga volt megtartani magának a földet és a pénzt. Csak arra nem volt joga, hogy azt állítsa, az összes pénzt az egyháznak adja, amikor valójában nem tette meg. Pálnak volt személyes vagyona: a köpenye és néhány tekercs, amelyekről a 2 Timóteus 4,13-ban ír.

A 2 Korinthus 8:13–15 azt mondja, hogy senkinek ne legyen túl sokja, és senkinek ne legyen túl kevese. Ezek kihívást jelentő versek a gazdag keresztények számára, de nekünk a Bibliát egészében kell követnünk, nem csak annak egyes részeit.

K: Az Apostolok cselekedetei 4:36-ban szereplő „Barnabás evangéliuma” valóban létezett-e, és valóban Barnabás írta-e, ahogyan egyes muszlimok állítják?

V: Nem. A Barnabás-evangélium egy középkori hamisítvány. Íme néhány ok, amiért tudjuk, hogy nem ősi műről van szó.

Az alapvető tények azt mutatják, hogy nem ősi műről van szó. A Barnabás-evangélium csak olasz nyelven ismert, és egyetlen ősi író sem hivatkozott rá soha. Olyan dolgokat említ, amelyeket csak évszázadokkal később használtak. Ezenkívül Granadában más, arab nyelven írt evangélium-hamisítványokat is találtak. Ezeket 1588 után fedezték fel, és a hamisítók mórok voltak. Ha általában mindenki elutasítja ezeket a többi evangélium-hamisítványt, akkor miért fogadnánk el éppen ezt? Bár egy muszlim író, Ata ur-Rahman, összekeverte a Barnabás-evangéliumot egy másik írással, a Barnabás-levéllel, a személy neve kivételével nincs közöttük semmiféle hasonlóság.

Ellentmondás a Bibliával és a Koránnal

Az alábbiakban felsoroljuk a Barnabás-evangélium tanításait, amelyek ellentmondanak a Koránban szereplő iszlám tanoknak, valamint a Biblia keresztény tanításainak.

Egyéb eltérések a Bibliától

Egyéb eltérések a Koránnal szemben óvatosságra kell, hogy intse a muszlimokat, nehogy hivatkozzanak erre az „evangéliumra”. A Bukhari Hadith 4. kötet, 56. könyv, 712. szám, 467. oldal szerint Mohamed azt mondta, hogy a három legrosszabb hazugság egyike az, „ha olyasmit tulajdonítanak nekem, amit nem mondtam”.

Általános hibák – Vitorlázás a belföldi városokba: Ezek nem csupán apró hibák, hanem azt is bizonyítják, hogy a szerző nagyon keveset tudott Palesztina földrajzáról és történelméről.

Történelmi anakronizmusok: A lényeg itt nem az, hogy a Barnabás-evangéliumban van néhány történelmi furcsaság. A lényeg az, hogy a számos hiba bizonyítja, hogy a műt a középkorban, Európában írták.

Ezek a „nem kevés” hibák bizonyítják, hogy a könyvet a középkorban írták Európában.

K: Az Apostolok cselekedetei 4:36 szerint ki írta a Barnabás-evangéliumot?

V: Először néhány nyom, majd három lehetséges gyanúsított.

Nyomok: Egy Arrivabene nevű olasz nyomdász 1547-ben adta ki a Korán első olasz fordítását. A Barnabás-evangélium írója nem volt jártas sem a bibliai történelemben, sem az ortodox muszlim teológiában, de nyilvánvalóan nagyon jól ismerte az európai középkori szokásokat. A Barnabás-evangélium olasz szövegében mind a velencei, mind a toszkán dialektus nyomai fellelhetők. A latin helyesírás a Vulgata hatását mutatja. Dante műveiből is érződnek hatások.

A margón arab feljegyzések voltak. Ahogyan azonban David Sox (51. o.) megemlíti, ezeket nem ortodox muszlim írta. A Raggs-házaspár azt feltételezi, hogy mivel a sötétzöld, keleti stílusú kötés nagyon hasonlít egy 1575-ös török dokumentum kötéséhez a velencei levéltárban, a kötés és a margójegyzetek egyaránt Isztambulban/Konstantinápolyban készülhettek.

Első gyanúsított: Fra Marino 1542 és 1550 között Velence főinkvizítora volt, és talán a bosszú volt a motivációja (Sox, 68. o.). Felice Peretti (a későbbi V. Sixtus pápa) Velence szigorú, elkötelezett inkvizítora volt, aki sok ellenséget szerzett magának. A 16. században csak Velencében 843 tárgyalás folyt protestantizmus és anabaptizmus vádjával, 65 istenkáromlás vádjával és 148 boszorkányság vádjával. (Sox, 57. o.) Az 1530-as években Velencét toleranciája miatt bírálták. Egy augusztini szerzetest büntettek meg eretnekség tanításáért a velencei Szent Barnabás-templomban. (Sox, 59. o.) Fra Marino kézírásának és a Barnabás-evangéliumnak a kézírás-elemzése szerint azok ugyanattól a személytől származhattak – Sox, 70. o.

Második gyanúsított: Anselmo Turmeda (aki később Abd-Allah ibn Abd Allah lett) a spanyolországi Mallorcáról, tíz évig tanult Bolognában. 1383–1390 között írt életrajzában azt állította, hogy az iszlámra való áttérése előtt pap volt. Bolognai tanára titkos muszlim volt. De Epalza (63–64. o.) szerint ő egy áttért ferences volt, aki az iszlámra való áttérése után bosszút állt a kereszténységen. A Barnabás-evangéliumban szereplő spanyol érmékre való utalás alátámasztja ezt az elméletet.

Egyéb gyanúsítottak: Más evangéliumhamisítványok – amelyek legalábbis arab nyelven, mórok által íródtak – Granadából származnak. 1588 előtt azonban ezekről semmit sem tudtak.

Következtetés: Képzelje el, hogy Ön egy muszlim lenne, akinek azt mondták, hogy valaki megtalált egy elveszett „könyvet” Istentől. Ez a „szúra” többek között azt említette, hogy Mohamed hajóval utazott Mekkába, és ez a szúra tíz ponton ellentmondott a Biblia tanításainak, valamint a Koránnak is. Az állítólagos szúra legrégebbi kézirata olasz nyelven készült, ami nemcsak hogy nem közel-keleti nyelv, de az olasz nyelv Mohamed idején még nem is létezett. Végül, ez az állítólagos szúra olyan történelmi szokásokat tartalmazott, amelyek Európában csak 1000 évvel később jelentek meg.

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy muszlimnak – enyhén szólva is – valószínűleg lenne néhány kérdése ezzel kapcsolatban. Mielőtt ezt a középkori hamisítványt hiteles műként fogadná el, amely Jézus „valódi” tanításait mutatja be, ne feledje, hogy ez a mű a Koránnal is ellentmond.

K: Az Apostolok cselekedetei 4:36 szerint hogyan válhat egy hívő olyan bátorítóvá, amilyen József vagy Barnabás volt?

V: Számos dolog van, amit tehetsz, és néhány dolog, amit abba kell hagynod.

Amikor valaki meglát téged, inkább bátorító szavakra számít, vagy inkább kritikus megjegyzésekre? Van helye a kritikus megjegyzéseknek, de általában kevesebbnek kell lenniük, mint a bátorító szavaknak.

Ki kell iktatnod a beszédedből a lehangoló és cinikus dolgokat.

Légy hálás mások hozzájárulásáért és erőfeszítéseiért. Még ha a jó szándékú erőfeszítés kudarcot is vallott, légy hálás azért, hogy megpróbálták.

Feltétlenül emeld ki azokat a jó dolgokat, amelyeket mások tesznek vagy megpróbálnak tenni.

Másrészt légy őszinte, ne hízelegj az embereknek azzal, hogy dicséred azokat a dolgokat, amelyekről tudod, hogy nem a legjobb szándékkal tették, vagy nem hajtották végre jól.

K: Miért tették az ApCsel 4:37-ben és az ApCsel 5:2-ben az egyházi adományokat az apostolok lábához?

V: A Szentírás nem mondja meg, de négy lehetséges okot láthatunk.

Hatóság: Az apostolok egyházi hatóságának elismerése, hogy átvegyék és szétosszák a pénzt és az egyéb adományokat.

Előfeltételek hiánya: Az adomány ilyen módon történő átadásával nem jártak vele kötöttségek, és nem szabtak feltételeket.

Névtelen adakozás: Mivel az adományt nem maga az adományozó, hanem az apostolok osztották szét, így az adományozónak nem volt olyan nagy esélye dicséretre vagy hírnévre.

Bizalom: Az adakozók bíztak abban, hogy az apostolok bölcsen fogják felhasználni az adományt.

K: Az ApCsel 4:37 és az ApCsel 5:2 alapján a mai gyülekezeteknek a bizalomra kellene épülniük, vagy pénzügyi ellenőrzést kellene alkalmazniuk?

V: Mindkettőre. Ha tudjuk, hogy nem bízhatunk meg egy gyülekezeti vezetőben vagy szervezetben, akkor nem szabad adományoznunk annak a vezetőnek vagy szervezetnek. A kérdés itt nem csupán a csalás, hanem az is, hogy Isten ajándékait olyan dolgokra költik, amelyek nem dicsőítik Istent. A célhoz kötött adományok rendben vannak, ahogyan azok is rendben voltak Pál idején az izraeli éhínség idején.

A bizalom azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene pénzügyi ellenőrzést is alkalmazni. A 2. Korinthus 8:17–18-ban több embert is elküldtek az adománnyal, hogy elkerüljék a helytelenség látszatát. Ma is ugyanolyan fontos elkerülni a helytelenség látszatát. Még a jó szolgálatoknál is előfordultak már olyan esetek, amikor egy alkalmazott pénzt sikkasztott. A jó szolgálatok pénzügyi ellenőrzésekkel derítették ki ezeket az eseteket. Van egy ernyőszervezet, az Evangelical Council for Financial Accountability (ECFA), amelynek több száz keresztény szervezet a tagja. Minden szervezetnek el kell fogadnia a hitvallást, és mindegyiknek be kell tartania az ECFA számviteli gyakorlatát, amely magában foglalja egy könyvvizsgáló cég által évente egyszer végzett külső, független könyvvizsgálatot is.

K: Az Apostolok cselekedetei 4:37 és 5:2 alapján manapság az adományokat az egyháznak vagy közvetlenül a rászoruló szegényeknek kell-e adni?

V: Nincs erre vonatkozó szigorú szabály, de a válasz megfogalmazásakor négy szempontot érdemes figyelembe venni.

1. A szegények, az árvák és az özvegyek megsegítése fontos prioritásnak kell lennie az életünkben (Jakab 1:27; Mózes 5. könyve 15:11; Ézsaiás 1:17; 58:6–10; Jeremiás 5:28; 22:16; Galátusok 2:10; Zsoltárok 41:1; 68:5; Példabeszédek 19:17; 21:13; 22:9; 24:11–12; 29:7; 31:9,20; Máté 25:34–36; Zakariás 7:9–10; Apostolok cselekedetei 10:2,4; Efézusbeliekhez írt levél 4:28; 1. Timóteushoz írt levél 6:18-19). „Aki elzárja fülét a szegények kiáltása elől, az is kiált majd, de nem kap választ.” (Példabeszédek 21:13)

2. Azoknak a szegényeknek, akik nem hajlandók dolgozni, nem szabad segíteni, amíg nem lesznek hajlandók dolgozni (2. Thesszalonikiak3:10 ).

3. Ha közvetlenül a szegényeknek adsz, tedd azt bölcsen. Próbáld csökkenteni annak esélyét, hogy a pénzt kábítószerre, alkoholra, cigarettára, lottószelvényekre vagy más pazarló dolgokra fordítsák.

4. Ha egy egyháznak vagy egy egyházon keresztül adakozol, tedd azt bölcsen. Tudakold meg, mit támogat az adott szervezet. Például számos főáramú felekezet adományainak egy bizonyos százaléka a Világegyházak Tanácsához került. Ők pénzt adtak a rodéziai (zimbabwei) gerilláknak, akik megölték a Világegyházak Tanácsának egyik tagszervezetéhez tartozó misszionáriusokat.

Ha a pénzed egy része olyan hitehagyottakat támogat (mint például Spong episzkopális püspök), vagy olyan teológiai főiskolákat, ahol tagadják Krisztus fizikai feltámadását (mint például a Southern Methodist University Perkins Teológiai Főiskolájának egyes tagjai), akkor vedd észre, hogy az a pénz, amelyet állítólag Istennek adsz, valójában olyan farkasokhoz kerül, akik szétszórják a nyájat. Miért pazarolnád a pénzedet olyanokra, akik nem elkötelezettek a Bibliában bemutatott Krisztus követése mellett?

K: Az Apostolok cselekedetei 5:1–10-ben mi volt a baj azzal, hogy Anániás és Szafira eladták a földjüket, és a pénznek csak egy részét tették az apostolok lábához?

V: Az, hogy csak a pénz egy részét adták oda, nem volt baj. Az Apostolok cselekedetei 5:4-ben Péter megmutatja, hogy senkire sem nehezedett nyomás, hogy Barnabás példáját kövesse. A probléma az volt, hogy hazudtak, és azt mondták, hogy az az összes pénz. A másodlagos probléma a becstelenség volt. Az elsődleges probléma pedig az volt, hogy azt hitték, átverhetik a Szentlelket.

Lukács ezzel a leírással őszinteségét bizonyítja, amikor rögzíti ezt a szerencsétlen, némileg kínos eseményt az egyházban. Anániás és Szafira az első keresztény egyház számára ugyanazt jelentették, mint Ákán családja az izraeliták számára: egy bűnös csalás, amely megszakította Isten népének diadalmas előrehaladását.

Általánosságban elmondható, hogy a Sátán háromféleképpen támadja az egyházat.

Külső: erőszak az Apostolok cselekedetei könyvében

Belső beszivárgás, például erkölcsi kompromisszumok és eretnek tanítások

Figyelemelterelés: az emberek elmerülnek más jó cselekedetekben, amelyeket Isten nem szánt azoknak az embereknek.

K: Az Apostolok cselekedetei 5:1–10 szerint miért nem öli meg Isten azokat az embereket, akik manapság hamisan jelentik be az egyháznak nyújtott adományaikat?

V: A válaszban négy szempontot kell figyelembe venni.

1. Ez közvetlenül az apostolok szeme láttára történt, talán a János 20:23 részleges beteljesülése. Ez a „korai egyház szinte tökéletes bizonyságtételének ragyogó fénye” új korszaka volt, ahogyan a New International Bible Commentary 1277. oldalán olvashatjuk.

2. Egyrészt becstelenek voltak, de még nagyobb bűn volt az apostoloknak hazudni, és azt hinni, hogy megúszhatják, ha Istennek hazudnak.

3. Semmi sem utal arra, hogy ők jobban megérdemelték volna az azonnali fizikai halált, mint azok, akik a vallás nevében becsapták az embereket. Az igazságszolgáltatás azonban „korábban” érte őket, hogy példát statuáljanak velük az egyház első napjaiban, az apostolok közvetlen vezetése alatt.

4. Ananiás és Szafira közel álltak az apostolokhoz és Isten munkájának középpontjához. Ez jó dolog, ha engedelmeskedsz Istennek és őszinte vagy Vele szemben, de fájdalmas, ha nem.

K: Az ApCsel 5:3–4-ben a Szentlélek női lélek-e, ahogyan azt az állítólagos koreai Messiás, Moon tiszteletes tanítja (Isteni Elv, ötödik kiadás, 1977, 215–216. o.)?

V: Nem. A Szentléleknek nincsenek x- vagy y-kromoszómái, sem nemi szervei. Amikor azonban a Bibliában a Szentlélekre utalnak, a Lélekre „Ő”-ként hivatkoznak, soha nem „ő”-ként. János14:17 így szól: „A világ nem fogadhatja be Őt, mert sem nem látja, sem nem ismeri. Ti viszont ismeritek Őt…” (BSB). A görög nyelvtanban a szóvégek nemet jelölnek, és a János 14:16, 26, valamint az ApCsel 13:2 versekben a hímnem szerepel. A János15:26 és a János16:13 versekben is „Ő”-ről van szó.

Összefoglalva: a János 14:17 igaz. Azok, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a Szentlélek nőnemű, nem ismerik Őt.

K: Az ApCsel 5:13,14-ben hogyan lehet, hogy senki más nem csatlakozott a hívőkhöz, hiszen azok száma növekedett?

V: A görög szöveg szó szerinti fordítása: „a többiek közül senki”. Az üldöztetéstől való félelem és az Anániással és Szafírával történtek miatt senki sem akart a hívőkhöz csatlakozni, hacsak és amíg ők maguk is el nem kezdtek hinni. Ahogy a Tony Evans Bibliai Kommentár 1078. oldalán olvasható: „Sajnos, amikor Isten munkához lát, az ördög is.”

K: Az ApCsel 5:19–20-ban miért szabadították ki az apostolokat?

V: Az ApCsel 5,20 azt mutatja, hogy egy célból szabadultak ki: hogy ismét a templomban állva szóljanak a néphez. Nem titokban, hanem bátran és nyíltan kellett ezt tenniük.

Isten komikusan megmutatta, hogy a vallási vezetők bolondok. A börtönőrök gondosan őrizték az üres cellákat. A tanács összeült, hogy olyan foglyokat ítéljen el, akik nem is voltak ott. Miközben próbálták kideríteni, hová menekültek a foglyok, azok már nyíltan a templom udvarán álltak, és újra hirdették az igét.

Figyeljük meg, hogy amikor újra letartóztatták őket, az a kérdés, hogy Jézus lehet-e a Messiás, vagy hogy hogyan jutottak ki prédikálni, egyáltalán nem merült fel. Valójában ebben a „kikérdezésben” egyáltalán nem szerepelnek az apostoloknak feltett kérdések. Csak a főpap kijelentése, hogy megszegték a Sanhedrin szabályait.

K: Az ApCsel 5:30, 10:39 és 13:29 szerint Jézust egy fára akasztották-e, vagy keresztre feszítették?

V: Jézust egy fából készült keresztre feszítették. A kereszt egy elhalt fa törzséből készült. A „fára akasztás” a Mózes második könyve 21:23 szerint átok volt. E kifejezés használata hangsúlyozza, hogy Jézus magára vette a megaláztatást és az átkot értünk.

K: Az Apostolok cselekedetei 5:34 és 22:3 alapján mit tudunk I. Gamálielről a Biblián kívül?

V: Gamáliel, Simon fia, egy híres zsidó rabbi volt, aki egy másik híres rabbi, Hillel unokája volt. I. Gamáliel Kr. u. 52-ben halt meg. Hillel farizeus hagyománya szerint egy férfi bármilyen okból elválhatott a feleségétől.

K: Az Apostolok cselekedetei 5:36-ban mikor élt Theudas?

V: Először is, mi nem a helyes válasz, majd egy tény, amely nem releváns a válasz szempontjából, végül pedig a helyes válasz.

Nem a válasz: Lehet, hogy Gamaliel itt hibát vétett, és Lukács csak azt közölte velünk, amit Gamaliel tévesen mondott. A következő válaszra tekintettel azonban nincs okunk megkérdőjelezni a mondanivaló sorrendjét vagy időzítését.

A válasz szempontjából nem releváns: Josephus a „A zsidók története” című művének 20.5.1. fejezetében (kb. Kr. u. 93–94) említ egy Theudast, akit Cuspius Fadus Kr. u. 44-ben, prokurátori tisztsége idején lefejeztetett. Gamaliel azonban azt állította, hogy ez a Theudas a népszámlálás előtt élt, azaz Kr. u. 6–7-ben. Ezenkívül ennek a Theudasnak meglehetősen nagy serege volt, nem csupán 400 emberből állt.

A helyzetet bonyolítja, hogy ebben az időben számos kisebb felkelés történt. Josephus megemlíti, hogy 40 éves időtartam alatt négy felkelést vezettek különböző, mindegyikük Simon nevű személyek. Emellett három különböző felkelésről is beszámol, amelyeket tíz éven belül három különböző, mindegyikük Judas nevű férfi vezetett. Természetesen bár Josephus általában gondos történész volt, ő is elkövetett más hibákat. Tehát akár Josephus, akár egy későbbi másoló is rosszul írhatta le a nevet. Sokan azt gondolták korábban, hogy Lukács Josephust használta forrásként. Azonban néhány szerző, köztük Emil Schürer, ezt „cáfolta”.

A válasz: A 400 lázadóval rendelkező Theudas egy másik, azonos nevű személy volt. A rómaiak elleni lázadó hangulat erős volt, mivel létezett egy „zelóták” nevű csoport, amely szinte folyamatosan harcolt a rómaiak ellen, egészen a sikeres, de rövid életű, Kr. u. 70-es felkelésig. Ez a Theudas az volt, aki Júdás előtt lázadt fel, míg a Josephus által említett lázadó Júdás után lázadt fel.

K: Az ApCsel 5:36-ban milyen bizonyíték van arra, hogy Pál Gamáliel tanítványa volt?

V: Pál kiváló Ószövetségi ismeretei és azon állítása mellett, hogy farizeus volt, van egy konkrét példa is. Az 1 Korinthus 14:21-ben Pál az Ézsaiás 28:11–12-ből származó idézetet a Tóra (Törvény) részének nevezte. A szadduceusok és mások csak a Biblia első öt könyvét fogadták el Tóraként, a farizeusok viszont az egész Ószövetséget Tórának tekintették. Ez tehát arra utal, hogy Pál egy farizeusnál tanult, nem pedig egy szadduceusnál.

Mellékesen megjegyezzük, hogy bár Gamáliel nagy tiszteletnek örvendő farizeus volt, állítólag csupán a jeruzsálemi Szanhedrin tanácsának tagja volt. A farizeus rabbik soha nem álltak a Szanhedrin élén, egészen a templom 70-ben történt lerombolásáig.

K: Az Apostolok cselekedetei 5:38–39-ben jellemző volt-e a farizeusokra, hogy ilyen engedékenyek voltak?

V: A farizeusoknak különböző alcsoportjai voltak, és néhányan, mint például I. Gamaliel és Josephus, a megengedőbb fajtához tartoztak. Egy későbbi rabbi, II. Gamaliel, szigorúbb volt. Josephus a Zsidók története című művének 13. könyvében, 294 [x.6] versében így ír: „a farizeusok természetüknél fogva megengedőek a büntetések kérdésében”. Egy későbbi farizeus, Johanan rabbi, a szandálkészítő, aki a híres Akiba rabbi tanítványa volt, valami nagyon hasonlót mondott, mint Gamaliel. A Pirke Aboth 4:11-ben így fogalmazott: „Bármely összejövetel, amely az égért van, végül meg fog állni, de bármely, amely nem az égért van, végül nem fog megállni.”

K: Mi az ironikus az Apostolok cselekedetei 5:40–41-ben?

V: Az apostolok negyven korbácsütést kaptak, mínusz egyet. Néha az emberek ezt nem élték túl. Ha Isten nem avatkozott volna közbe, valószínűleg maradandó testi károsodást szenvedtek volna. Így az apostolok, akiket Isten küldött ki a világba, a korbácsolás miatt testi károsodást szenvedtek volna. Mégis, az apostolok megtiszteltetésnek érezték, hogy meggyalázták őket, és kegyelmet kaptak, hogy megszégyenüljenek!

Ahogy Festo Kivengere ugandai püspök mondta: „Vérontás nélkül az egyház nem tud áldást adni.” Tertullianus híres mondása: „Öljétek meg, kínozzatok meg, ítéljetek el, őröljetek porrá; igazságtalanságotok bizonyítja, hogy ártatlanok vagyunk. …Minél gyakrabban kaszáltok le minket, annál nagyobb számban növekszünk; a keresztények vére a mag.” Apológia 50. fejezet (ANF 3. kötet, 33. o.).

K: Miért volt egyáltalán sok özvegy az egyházban az ApCsel 6,1 szerint?

V: Először egy helytelen válasz: „mert férjeiket a hitük miatt megölték” – ez jelen pillanatban nem helyes, mivel akkor még szinte senkit sem öltek meg a hite miatt. Valószínűleg három oka lehet ennek. 1) Lehet, hogy általában is sok rászoruló özvegy volt a társadalomban. Akkoriban egy nőnek nehéz volt férfi nélkül megélhetést biztosítani magának, hacsak nem volt szövőnő vagy kereskedő, vagy nem gyakorolt rossz hírű foglalkozást.

2) Az ok egy része az lehet, amit egyes fejlődő országokban megfigyeltek: amikor egy idős ember Krisztushoz fordul, a család, amely korábban anyagilag támogatta, megszünteti ezt a támogatást. Ez nemcsak sokakat arra késztetne, hogy visszatérjenek a családjuk hitéhez, hanem anyagi terhet is jelentene az egyház számára, elvonva azokat a pénzeket, amelyeket egyébként az evangelizációra lehetne fordítani. És ha az egyház nem gondoskodna a saját özvegyeiről, az azt sugallná a világnak, hogy a keresztények valójában nem törődnek másokkal, vagy legalábbis azokkal, akiknek nincs pénzük.

3) A családon kívül a zsidóknak már volt módjuk arra, hogy élelmet osszanak a szegény, éhező zsidóknak – az „The Expositor’s Bible Commentary” 9. kötete, 330. oldala szerint. De ha valaki már nem hallgatott a zsidó vezetőkre, akkor azok esetleg kizárták volna az élelmiszerosztásból.

Az özvegyek szükségletei azonban egyáltalán nem jelentettek terhet az egyház számára; sőt, éppen az egyház megfelelő feladata volt gondoskodni róluk. Az evangelizáció, és az azzal járó pénzügyi ráfordítások nem az elsődleges felelősségünk; az az, hogy engedelmesen tetszünk Istennek. A szegények és az özvegyek segítése nem terheli az egyház küldetését; sőt, az egyház küldetésének alapvető része.

K: Az ApCsel 6,1 szerint mikor és hogyan helyénvaló panaszkodni?

V: Soha nem helyénvaló panaszkodni vagy morogni. De gyakran helyénvaló felvetni olyan kérdéseket és dolgokat, amelyeken javítani kell. Amikor ezt teszed, hamisan megvádolhatnak azzal, hogy panaszkodsz, de van különbség a kettő között.

A morgolódás demoralizáló lehet. Ez mások lekicsinylését jelenti, egy romboló módja annak, hogy a problémára összpontosítsunk. A problémák felvetése a megoldásra összpontosíthat, és másokkal való együttműködést jelenthet annak megvalósításában. Ez építő jellegű, de néha az építő jellegű hozzáállás része az is, hogy lebontjuk a rosszat, és eltakarítjuk a romokat.

Ha Lukács csupán a korai keresztények tökéletes harmóniáját akarta volna bemutatni, akkor az Apostolok cselekedetei 6. fejezete pontosan ellentétes lenne ezzel a céllal. Az Apostolok cselekedetei 6. fejezete inkább azt mutatja, hogy Lukács célja az volt, hogy a dolgokat úgy mutassa be, amilyenek voltak, a problémákkal együtt.

K: Az ApCsel 6,1-ben, amikor valaki más panaszkodik Isten egyházában, hogyan kell viselkedned, és mit kell tenned?

V: Nézzük meg külön a panasz hangnemét és tartalmát! Még ha javaslatuk jó és jogos is, lehet, hogy változtatniuk kell azon, ahogyan aggodalmukat kifejezik. Rendben van, ha határozottan fogalmazunk, hogy érthető legyen a mondanivalónk, de tiszteletet is kell tanúsítanunk vezetőink és beszélgetőpartnereink iránt. Ha valaki megosztó vagy egyébként nem megfelelő módon hoz fel valamit, akkor helyre kell igazítanunk vagy meg kell feddnünk. De ha az általuk nem megfelelő módon felvetett kérdés mégis jogos, akkor is foglalkoznunk kell vele.

Előfordul, hogy egy őszinte hívő megfelelő módon hoz fel valamit, amit problémának tart, de teljesen téved. Képesnek kell lenned arra, hogy szelíd módon elmondd neki, hogy alaposan átgondoltad mindazt, amit mondott, és úgy döntöttél, hogy a legjobb, ha nem teszel semmit. Ha ő nagyon határozottan kiáll egy új szolgálat elindítása mellett, te pedig nem érzed ennyire fontosnak, adj neki egy kis mozgásteret, és engedd, hogy elindítsa.

Másodszor, függetlenül attól, hogy panaszuk hangvétele helyes volt-e vagy sem, vizsgáld meg, hogy a problémájuk valóban aggodalomra ad-e okot, és hogy javaslatuk jó ötlet lehet-e. Ha erősen ragaszkodnak hozzá, érdemes megkérdezned magadtól – vagy még jobb, ha tőlük kérdezed –, hogy miért. Lehet, hogy van benne valami, amit te nem látsz.

Ebben a konkrét esetben az apostolok nem próbálták senkire hárítani a felelősséget; egyszerűen csak úgy döntöttek, hogy megoldják a problémát.

K: Miért gondolod, hogy az ApCsel 6,1-ben a görögül beszélő özvegyeket figyelmen kívül hagyták a héber özvegyek javára?

V: Mivel nem beszéltek arámiul – vagy legalábbis nem anyanyelvi szinten –, valószínűleg csak néhány éve érkeztek Jeruzsálembe, és nem voltak szilárd gyökereik a közösségben. A gyülekezeten belül különböző szubkultúrák léteztek, és elvárták, hogy a keresztények segítsék egymást anélkül, hogy kulturális alapon kedvezményeznének valakit.

Lehet, hogy ez a probléma nem volt szándékos, de létezik a nem szándékos előnyben részesítés és az előítélet is. Amikor szelektíven segítesz azoknak, akiket leggyakrabban látsz, vigyázz, nehogy akaratlanul is előnyben részesíts valakit, mert ez könnyen megtörténhet. Ebben az esetben a megoldás nem az volt, hogy megmondták az élelmiszer-osztóknak, ne részesítsenek előnyben senkit, hanem az, hogy sokszínű csoportot állítottak össze az élelmiszer-osztók közül.

K: Az ApCsel 6,1 alapján gondolod-e, hogy helyes, ha különböző csoportok vannak a gyülekezetben?

V: Jó lehet, ha különböző csoportok vannak egy gyülekezeten belül, de néha nehézségek adódnak. Néha a nyelvi vagy kulturális különbségek olyan nagyok, hogy jobb, ha külön istentiszteletek, gyülekezetek vagy egyházak vannak. Hallottam egy perui gyülekezetről, ahol városiak és falusiak is jártak, akik a kisbabáikat is magukkal hozták az istentiszteletre, és nem használtak pelenkát. A földre csorduló vizelet nem tetszett a városiaknak. Tehát néha a különböző gyülekezetek barátságosak lehetnek egymással, de attól még különálló gyülekezetek maradnak.

A kultúrától és a nyelvtől függetlenül azonban az 1 Korinthus 1:10–13 azt mondja, hogy keresztényekként nem szabad megosztottság lennie közöttünk. Ezért minden tagnak érdemes több erőfeszítést fordítania arra, hogy megismerje, barátságot kössön és szeresse azokat, akik mások, mint ők maguk, ahelyett, hogy csak a magukhoz hasonló emberekkel foglalkoznának. Ha érett hívő vagy, bármilyen etnikai hátterű is legyél, fontold meg, hogy erősítsd-e a gyülekezetet azzal, hogy olyan gyülekezethez csatlakozol, ahol a te etnikai háttered nem alkot többséget.

K: Mivel az Apostolok cselekedetei 6:2 szerint a Tizenkettek szándékosan úgy döntöttek, hogy nem elégítik ki egy jogos szükségletet, mikor helyénvaló számunkra, hogy ne elégítsük ki más hívők jogos szükségleteit?

V: „Neked” mindenki szükségleteit kielégítened kell. De ez nem az egyes számú „te”, hanem a többes számú „ti”, vagyis az egyháznak kell mindenki szükségleteit kielégítenie. Nem volt szükségük arra az értelmetlen, nyomasztó nyomásra, hogy azt higgyék, személyesen kell minden szükségletet kielégíteniük. Az egyház nem az egyén, hanem a közösség. Egyszer egy keresztény Krisztusról beszélgetett egy szomszédjával, aki hajlandó volt befogadni Krisztust. A keresztény tehát sietve felhívta a lelkipásztort, és azt mondta neki, hogy jöjjön át gyorsan, mert az illető Krisztust akarja befogadni. A lelkipásztor azt mondta, rendben, majd letette a telefont. Ezután a lelkipásztor megérezte a Szentlélek meggyőző erejét. Visszahívta, és azt mondta: „Nem megyek oda; neked kell őt az Úrhoz vezetned.” Keresztényként ne ruházz át másra azt, amit magadnak kell megtenned. Lelkipásztorként ne tápláld a függőséget.

Ne feledd, hogy Péter bátran kockáztatta az életét az evangélium hirdetése érdekében, amikor így szólt a vezetőkhöz és az idősebbekhez: „Döntsétek el magatok, hogy Isten szemében helyes-e inkább nektek engedelmeskedni, mint Istennek. Mert nem tehetjük meg, hogy ne beszéljünk arról, amit láttunk és hallottunk.” Most próbáld elképzelni, hogy Péter úgy dönt, mégis inkább nem hirdeti annyira az evangéliumot, mert minden idejét a szegény keresztények megsegítésére szánja.

Képzeld el, hogy Péter azt mondja: „Hirdetnem kell az evangéliumot, és segítenem kell a szegényeknek, így valamiről le kell mondanom, ezért egyszerűen megszüntetem az imádkozásra szánt időm nagy részét.” Nem hiszem, hogy ez a gondolat valaha is eszébe jutott volna Péternek. Inkább úgy tűnik, hogy az ApCsel 6,4-ben Péter úgy tekint az imádkozásra és az ige hirdetésére, mint két egymással összefüggő dologra, mivel az egyiket nem tudja hatékonyan végezni a másik nélkül.

Az ApCsel 6,3-ban valójában kielégítették a szükségleteket, de közvetve, nem pedig közvetlenül. Azt mondták nekik, hogy válasszanak ki hét férfit, akik ételt osztanak a rászoruló özvegyeknek.

K: Miért kellett az ApCsel 6,3 szerint ezeknek a férfiaknak a Szentlélekkel és bölcsességgel telve lenniük, hiszen lényegében adminisztratív feladatokat láttak el?

V: Először némi háttérinformáció. A zsidóknak volt egy élelmiszer-osztási hálózatuk a szegények számára, így természetesnek tűnt, hogy a zsidóságból származó keresztények is ugyanezt tegyék. Azok a szegény zsidók és özvegyek, akik a zsidó segélyhálózatból kaptak élelmet, valószínűleg kizárásra kerültek volna, miután keresztények lettek. Így tehát különös jelentősége lehetett annak, hogy a gyülekezet hogyan gondoskodott szegényeiről. Egy dolog, ha szórványosan és időnként adnak élelmet a szegényeknek, de egészen más dolog, ha olyan következetes adakozásról van szó, amelyre számíthatnak.

Ezeknek az embereknek mások szükségleteiről kellett gondoskodniuk (diakonein/diakoneo). Az élelmiszer-osztás volt a diakónia. Ahhoz, hogy ezt az egyház jó hírnevét szolgálva tegyék, ezeknek az embereknek becsületesnek és jó hírűnek (feddhetetlen példaként szolgálónak), lelki életben gazdagnak (a Szentlélekkel telinek) és gyakorlatiasnak (bölcsességgel telinek) kellett lenniük. A diakónusokról a Filippi 1:1 és az 1 Timóteus 3:8–13 is említést tesz. De ezeknek a diakónusoknak arra is képesnek kellett lenniük, hogy másokat is bátorítsanak az élelmiszerre szánt adományozásra. Az emberek talán nem lennének annyira hajlandók adakozni, ha nem hinnék, hogy a pénzt a rendeltetésének megfelelően és bölcsen használják fel. Néha Isten népe nem kapja meg azt, amit kellene, mert Isten népe nem mindig ad úgy, ahogy kellene.

K: Miért utalnak az ApCsel 6:5-ben szereplő nevek mind ugyanarra az etnikai háttérre?

V: Ezek görög nevek, nem héber nevek. Az élelmiszer egyenlőtlen elosztásának megoldása az volt, hogy ennek a feladatnak a vezetését részben a kisebbségi etnikai csoport tagjaira bízták.

Természetesen lehetséges, hogy közülük néhányan etnikailag nem görögök voltak, de görög nevet kaptak. Az azonban, hogy mind a heten nem héber nevet kaptak, erősen arra utal, hogy többségük, ha nem mindegyikük, görög volt, vagy elsősorban görögül beszélt.

Néhányan azt feltételezték, hogy a görögül beszélő zsidók kizárólag a zsidó hitre áttért pogányokat jelentették. Ez azonban nem helytálló, mivel az ApCsel 6,5-ben említett antiochiai Nikolas az egyetlen, akiről kiderül, hogy áttért a zsidó hitre. Az, hogy csak Nikolas nevét említik, erősen arra utal, hogy a másik hat nem volt áttért.

Érdekes mellékmegjegyzés, hogy az apostolok felismerték a problémát és megoldást javasoltak, de a férfiakat nem az apostolok, hanem az egész gyülekezet választotta ki. Az apostolok nem kerestek bűnbakot a problémáért, és úgy látták, hogy jobb, ha mások hozzák meg a végső döntést helyettük.

K: Miért gondolja, hogy az ApCsel 6,7-ben, miután kiválasztották ezt a hét embert, olyan sok pap lett engedelmes a hitnek?

V: Nem volt semmiféle természetes ok arra, hogy e hét, mind görög nevű férfi diakónussá választása miatt a zsidó papok hajlamosabbak legyenek Krisztushoz fordulni; természetesen éppen az ellenkezőjét gondolná az ember. Talán ennek az időzítése mutatta meg, hogy Istennek tetszett a hét férfi kiválasztása.

Emellett a „papok” kifejezés nem csupán a szadduceusokat foglalta magában, hanem más valódi papokat, papi családokat, sőt még az esszénusokat is, akik szintén papoknak nevezték magukat.

K: Miért osztottak az ApCsel 6,8-ban Istentől kegyelemmel és hatalommal teli Istvánra, aki nagy csodákat és jeleket tett, egy „hétköznapi” adminisztratív feladatot?

V: Nyilvánvalóan nem tartották jelentéktelennek a diakónusi tisztséget és az élelmiszer igazságos elosztását. Olyasvalakit kerestek, aki becsületes és akiről köztudott, hogy tele van a Szentlélekkel, ami azt is jelenti, hogy jó hírneve volt. Az is fontos, hogy görögül beszélő zsidó volt. (István nem zsidó, hanem görög név.) Valójában a többi név is görög volt.

Ma is fontos, hogy a megfelelő embereket válasszuk ki a fontos feladatokra, például az emberek ellátására. Olyan embereket szeretnénk, akik képzettek és megbízhatók egy-egy szerep betöltéséhez. Ha valaki egy területen kicsit elmarad a követelményektől, akkor inkább legyen kicsit kevésbé képzett, mint kicsit kevésbé megbízható. Továbbá, mivel a görögül beszélő özvegyeket elhanyagolták, több okból is fontos volt, hogy legyen egy görögül beszélő diakónus. Kapcsolatai révén ő jobban tudhatta, kik azok a görögül beszélő özvegyek. Ezenkívül ez mindenkinek megmutatta volna, hogy a problémát olyan személy oldja meg, aki nem közömbös a szükségleteik iránt. Így például, ha a gyülekezet minden presbitere vagy diakónusa ugyanabból a fajtól, etnikai háttérből, anyanyelvből vagy gazdasági osztályból származik, akkor – még ha igyekeznek is mindenkit méltányosan ellátni – felmerülhet a részrehajlás látszata, amire a Jakab 2:1–5 figyelmeztet. Ha minden vezető egy bizonyos csoportba tartozik, vajon a vezetők nem tudtak volna találni egyetlen olyan személyt sem, aki egy másik csoportba tartozik, és szintén vezető lehetne?

K: Az ApCsel 6,9-ben, a diakónusok kiválasztása alapján, miért merült fel ellenállás a felszabadított rabszolgák zsinagógájából?

V: Ezen diakónusok kinevezése azt mutatja, hogy a görögül beszélő zsidók nem csupán másodrangú tagjai voltak az egyháznak. A felszabadított rabszolgák valószínűleg görögül beszéltek, és ez arra ösztönözte volna a görögül beszélő zsidókat, hogy keresztények legyenek. Más felszabadított rabszolgák közül származó zsidóknak ez nem tetszett volna.

K: Az ApCsel 6,9-ben mit tudnak nekünk elmondani a régészek a felszabadított rabszolgák zsinagógájáról?

V: Jeruzsálem délkeleti dombjának csúcsán a régészek megtalálták az úgynevezett „Theodotus-feliratot”, amelyet i. sz. 70 körülre datálnak. A felirat egy részében ez áll: „Theodotus, Vettanus fia, pap és zsinagógaelnök, … megépítette a zsinagógát …, valamint a vendégházat, a szobákat és a víztárolókat, hogy szállást biztosítson azoknak a külföldieknek, akiknek szükségük van rá…” Úgy gondolják, hogy a vezetékneve a római Vettani családból származott.

A későbbi hagyományban a helyi születésű rabbik lenézték a hellenisztikus zsidókat, mintha azok másodrangú zsidók lennének.

K: Az Apostolok cselekedetei 6:10–11 szerint szerinted István meggyőzte volna őket, ha jobban vagy hatékonyabban próbálta volna rábeszélni őket?

V: Nem, ezek az emberek dühötől voltak eltelve. Ezek a zsidók szinte lázadást robbantottak ki, mert Pilátus – az Expositor’s Greek Testament 2. kötete 165. oldalának beszámolója szerint – a jeruzsálemi palotájában aranypajzsokat helyezett el, amelyeken görög bálványok nevei voltak.

Elhatározták magukat, és eltorzították István szavait, hogy igazolják cselekedeteiket.

István közvetve azt mondta, hogy ha az Ígéret Földjét jobban tisztelik, mint Istent, akkor elmulaszthatják Isten más módon megnyilvánuló munkáját.

K: Az ApCsel 6:11-ben mi is pontosan az a „Mózes elleni istenkáromlás”?

V: Ezt a kifejezést a Bibliában soha nem használják a hívők, sem ezt megelőzően, sem ezt követően. Isten elleni istenkáromlás az, ha istenkáromló dolgokat mondanak Isten fenségével szemben. Bár Mózes jó ember volt, szinte olyan volt, mintha Mózest bálványként állították volna fel.

István nyilvánvalóan tisztelte Mózest és tanítását, de amikor István és a korai keresztények azt mondták, hogy a Mózes-törvény nem a végső cél, hanem csak ideiglenes, Krisztus eljöveteléig, sok zsidó ezt istenkáromlásként utasította el, anélkül, hogy egyáltalán megfontolta volna. Ma is hasonlóképpen, ha valaki „szent tehene” ellen szólsz, még ha azt is meg kell tenni, elképzelhető, hogy elzárkóznak tőled.

K: Miért állítottak fel állítólag istenfélő, vallásos zsidók hamis tanúkat az ApCsel 6,13-ban?

V: Lehet valaki nagyon vallásos, és mégis nem áll jó viszonyban Istennel. Nyilván úgy gondolták, hogy a cél szentesíti az eszközt, és soha nem gondoltak arra (vagy nem érdekelt őket), hogy Isten akarja-e, hogy ezeket az eszközöket alkalmazzák, vagy sem. Vannak, akik megpróbálnak Istenért dolgozni, és mégis mélyen hiányzik belőlük a hit abban, hogy Isten képes saját maga gondoskodni a dolgokról.

Ha ma olyan helyzetbe kerülsz, amikor úgy érzed, hogy valami gonoszt kell tenned, vagy bűnt kell elkövetned, hogy „segíts Istennek”, akkor azonnal hagyd abba. Istennek nincs szüksége segítségre, és biztosan nem is kívánja az ilyenfajta segítséget.

K: Az ApCsel 7:3–5-ben és a 1Móz 11:31-ben Isten Urból vagy Háránból hívta el Ábrámot?

V: Bár István, aki istenfélő szónok volt, elméletileg tévedhetett volna, ebben az esetben igaza volt. Az Apostolok cselekedetei 7:2–4a kifejezetten azt mondja, hogy Isten Ábrámot Urból hívta el, mielőtt ő és családja Haránban letelepedtek volna. Majd az Apostolok cselekedetei 7:4b–5 szerint, miután apja Haránban meghalt, Isten onnan Palesztinába vezette Ábrámot. Isten többször is szólt Ábrámhoz.

Ma, amikor Isten vezet minket, nem csupán a végső célhoz vezet el, ahová el kell jutnunk, hanem az út minden egyes lépésén is kísér minket. Isten abban is irányt mutat, hogy mikor kell továbbindulnunk. Az engedelmesség nem csupán azt jelenti, hogy oda mész, ahová Isten akarja, hanem azt is, hogy haladéktalanul engedelmeskedsz Istennek, és követed az Ő időzítését.

K: Az ApCsel 7:4-ben és a Ter 11:26-ban, amikor Ábrahám elhagyta Harán városát, hogyan lehetett 75 éves?

V: Hacsak Ábrám, Náhór és Hárán nem voltak hármas ikrek (ami bár lehetséges, de valószínűtlen), a Mózes első könyve11:26 szerint Téra 70 éves volt, amikor gyermekei születtek. Ábrám csak akkor született, amikor Téra már legalább 130 éves volt.

K: Az ApCsel 7:6-ban és a Teremtés könyve 15:13-ban hogyan jöhetett Isten arra a jóslatra, hogy az izraelitákat 400 évig fogják elnyomni, hiszen a Kivonulás könyve 12:40–41 szerint pontosan 430 évig tartózkodtak Egyiptomban? (Két különböző mormon is erre hivatkozott, mint okra, amiért nem szabad megbízni a Bibliában.)

V: Az izraeliták 400 évig voltak rabszolgák Egyiptomban, de ezt megelőzően 30 évig tartózkodtak ott József alatt. (Ismerem egy hetedikes diákot, Amy-t, aki kevesebb mint egy perc alatt rájött erre az állítólagos ellentmondásra.)

Egyébként Irenaeus (182–188) az Apostolok cselekedetei 7:2–8, 56, 60a verseket idézi, és amit idéz, az megegyezik a mai szöveggel. (Irenaeus: Az eretnekségek ellen, 3. könyv, 21. fejezet, 434. oldal)

K: Az Apostolok cselekedetei 7:7-ben hogyan ítélték meg Egyiptomot a kivonulás során?

V: Az ítélet lehet értékelés vagy büntetés, és ebben az esetben mindkét értelemben igaz volt.

Értékelés: Amikor Isten Mózes révén azt mondta a fáraónak, hogy engedje el népét, a fáraó kezdeti elutasítása, későbbi fondorlatai, majd végül a hadsereg utánuk küldése megmutatták szándékait. Ahelyett, hogy ezt megakadályozta volna, Isten megengedte a fáraónak, hogy saját akaratából szembeszálljon vele. A következmények egyrészt megmutatták, milyen kemény volt a fáraó szíve, másrészt azt is, hogy a folyamatos csapások csak még jobban megkeményítették a szívét.

Büntetés: Nemcsak a fáraó fia halt meg, hanem egész Egyiptomra ítélet szállt azért a 400 évért, amíg elnyomták Isten népét.

K: Az ApCsel 7:14 szerint pontosan hányan mentek Egyiptomba Jákób idején?

V: A válaszban öt szempontot kell figyelembe venni.

1. István 75-öt mondott. Még ha István tévedett is ebben a kijelentésében, a Biblia pontosan rögzíthette azt az állítólagos hibát, amit István mondott. Ugyanakkor nem szabad elhamarkodottan azt gondolnunk, hogy István tévedett, amint azt a következő pontok is mutatják

2. A héber kéziratokban a Mózes első könyve 46:27 és a Mózes második könyve 1:5 egyaránt 70 férfiról beszél, beleértve Jákóbot, Józsefet és József két fiát. Az Apostolok cselekedetei7:14 szerint 75. A Deuteronómium 10:22 görög Septuaginta-fordítása szintén 70-et említ.

3. A II. Mózes 1:5 görög Septuaginta-fordítása 75-öt említ. A Mózes első könyve 46:27 görög Septuaginta-fordítása szintén 75-öt említ, mivel azt állítja, hogy Józsefnek kilenc (nem pedig két) fia volt. A Holt-tengeri tekercs 4QExod(b) változatában szereplő II. Mózes 1:5 szintén hetvenötöt említ. Lásd a Mózes első könyve végén található utolsó kérdést és a Mózes második könyve végén található utolsó kérdést a héber szöveg és a Septuaginta szövegének idézeteiért.

4. Kik voltak ezek a további fiúk a Septuagintában (és valószínűleg a Holt-tengeri tekercsekben is)? A Septuaginta 1Mózes 46:20-ban a következőképpen sorolja fel ezt a hét „fiút” (valójában unokákat és dédunokákat):

„…És születtek fiai Manassésnak, akiket a szíriai ágyas szült neki, mégpedig Machir. Machir pedig nemzette Gileádot. Manassés testvérének, Efraimnak pedig a fiai: Sutalaam és Taam. Sutalaam fiai pedig: Edom.”

Figyeljük meg, hogy ez a felsorolás csak 3 unokát és 2 dédunokát említ, vagyis összesen ötöt (nem hetet). Mind Manassésnak, mind Sutalaamnak azonban voltak fiai (többes számban).

5. Mivel István görögül beszélő zsidó volt (lásd ApCsel 6:1–5), valószínűleg a Septuagintát használta, és nem a héber Ószövetséget, és ezt a kis részletet hibátlanul rögzítették.

Összefoglalás: Lehet, hogy István itt tévedett, és a Biblia hibátlanul rögzíti, amit mondott. Másrészt viszont István valószínűleg mégis igaza volt.

K: Az ApCsel 7:16-ban hogyan temették el Jákóbot és a pátriárkákat Sichemben?

V: Ez a Mózes első könyve 33:18–19-ről szóló értekezés megismétlése.

Ábrahám a Mózes első könyve 23:16–20 szerint földet vásárolt Mamrében, Hebron közelében Sárának, de az nem ugyanazon a helyen van. Ami a Sichemben vásárolt földet illeti, három lehetséges válasz létezik.

Jákób és Ábrahám vásárolták meg: mind a Józsué 24:32, mind a Mózes első könyve 33:18–19 szerint Jákób, Ábrahám unokája volt az, aki megvásárolta a Sichem közelében lévő földet. Függetlenül attól, hogy Ábrahám eljött-e tanúja lenni a földvásárlásnak az Izsáknak átadott pénzzel, vagy sem, azt lehet mondani, hogy Ábrahám nemzetsége vásárolta meg a földet. Még ma is előfordul, hogy egy tinédzser apja beleegyezésével autót vásárol az apja nevére.

Lehet, hogy István tévedett: Mivel Jákób vásárolta meg azt a földet, amelyen fiai el lettek temetve, Jákób maga viszont Mamréban lett eltemetve Ábrahámmal együtt, István véletlenül összekeverhette ezt a két különálló eseményt. Még ha István tévedett is, a Biblia attól még tévedhetetlen marad. A Biblia egyszerűen tévedhetetlenül rögzítette, amit István mondott, hibáival együtt.

Újratemetés: Miután véglegesen letelepedtek a földön, úgy döntöttek, hogy Ábrahámot, Sárát, Izsákot és Rebekát újratemetik, hogy mindannyian együtt lehessenek.

K: Az ApCsel 7:19-ben hogyan járt el a fáraó árulóan / alattomosan az izraelitákkal szemben?

V: Arra volt alattomos, hogy a héber rabszolgák kemény munkája ellenére azt parancsolta nekik, hogy dobják a fiú csecsemőiket a folyóba. Ezenkívül a fáraó többször is azt mondta nekik, hogy elmehetnek, majd meggondolta magát. Az utolsó alkalom után később még a hadseregét is utánuk küldte.

K: Az Apostolok cselekedetei 7:20-ban miért mondták Mózesről, hogy „szép volt Isten szemében”?

V: Ez a görög kifejezés olyan, amit egy orvos használhatna. Azt jelenti, hogy egészséges, fitt, jól táplált gyermek volt.

K: Mivel az Apostolok cselekedetei 7:22 szerint Mózes elsajátította az egyiptomiak bölcsességét, mit tudtak az egyiptomiak abban az időben?

V: Az egyiptomiak sokat tudtak a csillagászatról, a naptárról, a földrajzról (beleértve olyan távoli helyeket is, mint India), a meteoritokból nyert vas felhasználásáról, valamint a finom lenvászon ruhák szövéséről. Egyiptomban már i. e. 1000-ben is találtak selymet, amely feltehetően Kínából származott. Kiváló építészek voltak, és – ha ez számít – a holttestek balzsamozásában is kiemelkedtek.

Mózes idején az egyiptomiak nem tudták, hogyan kell lovaglásra alkalmas nyerget készíteni, nem ismertek lovasságot, és nem tudták, hogyan kell vasércet olvasztani.

K: Az Apostolok cselekedetei 7:29-ben hogyan értelmezi azt, amikor azok az emberek, akik iránt hűséges, és akiknek hűségesnek kellene lenniük ön iránt, hajlandóak másoknak beszélni önről?

V: Mózes látta, hogy legalábbis néhány izráelita nem fogja megvédeni; sőt, talán az izráeliták nem is tudták volna megvédeni. Ezért Mózes elment oda, ahol biztonságban lehetett.

Ne maradj olyan helyzetben, ahol olyan emberekre kell támaszkodnod, akik megbízhatatlannak bizonyultak veled vagy másokkal szemben. Megbocsáthatsz valakinek, ha rosszul bánt veled, vagy legalábbis ha szerinted rosszul bánt veled. Azonban még ha megbocsátasz is egy tolvajnak, nem kell megbíznod benne annyira, hogy még több dolgot adj neki, amit ellophat.

K: Az Apostolok cselekedetei7:32 című részében mi a szokatlan ebben az idézetben?

V: István idézete a II. Mózes 3:6-ból a szamaritánus Pentateuchot követi, nem pedig a maszorétikus szöveget vagy a Septuagintát.

K: Az Apostolok cselekedetei 7:36-ban a Vörös-tengeren vagy a Nádtengeren keltek át?

V: A válaszban négy szempontot kell figyelembe venni.

1. A görög szó mind az ApCsel 7:36-ban, mind a II. Mózes 15:4 Septuaginta-fordításában eruthro, ami „vöröset” jelent, nem pedig „nádat”.

2. A héber szó hasonló az angolhoz, csak magánhangzók nélkül: az „Rd” lehet „Red” (vörös) vagy „Reed” (nád).

3. Vagy a Vörös-tengerről volt szó, és István ezt ismételte.

4. Vagy pedig a Nádtenger volt, bár a Septuaginta görög fordítása „Vörös”-nek fordította. István, aki görögül beszélő zsidó volt, csupán azt mondja, amit tanult.

Összefoglalás: Akár így, akár úgy, a Biblia tévedhetetlenül rögzítheti azt, amit István mondott.

K: Az ApCsel 7,41–43-ban a bálványimádó borjú az igaz Isten hamis képe volt, vagy mennyei lények imádása?

V: István nem mondja ki kifejezetten, hogy az aranyborjú a mennyei lények imádása volt. Inkább megemlíti az aranyborjút, és azt, hogy Isten elfordult tőlük, és az azt követő évszázadokban ők számos különféle bálvány imádásához fordultak, beleértve a mennyei lényeket is.

Ami az aranyborjú használatát illeti, az egy hamis isten képmása volt, és megszegte az első parancsolatot. Az ApCsel 7:42 arra utal, hogy hamis isteneknek szánták. Még ha az igazi Isten faragott képmásaként is készült volna, akkor is bűnös lenne, és megszegné a második parancsolatot.

K: Az ApCsel 7:43-ban ki volt Molek és a Rephan nevű csillag?

V: Ez a Septuaginta Ámós 5:25–27-ből származó idézet.

K: Az ApCsel 7:43-ban „Molech és Rephan” szerepel, vagy „Sakkuth és Kaiwan”, ahogyan az Ámós 5:26 maszorétikus szövege mondja?

V: István görögül beszélő zsidó volt, és valószínűleg a Septuagintából idézett. Mivel az Apostolok cselekedetei csupán hibátlanul rögzítik István szavait, ez a vers önmagában nem bizonyíthatja, melyik volt az eredeti megfogalmazás Ámosz könyvében.

K: Az Apostolok cselekedetei 7:43-ban mikor mondták nekik, hogy a jövőben Babilonba mennek?

V: A Mózes 5. könyve 28:64 azt mondja, hogy ha az izraeliták engedetlenek lesznek, szétszóródnak. Babilont azonban nem említi. István Ámosz 5:25–27-ből parafrázisban idéz. Ez szinte egy idézet lenne a Septuagintából, csakhogy Ámosz 5:25–27 mind a héberben, mind a Septuagintában azt mondja, hogy „Damaszkuszon túl”, István pedig Babilont említette, ami pontosan az a hely Damaszkuszon túl, ahová a déli izraelitákat száműzték.

K: Mi az érdekes az ApCsel 7:48-ban szereplő „nem lakik emberkéz alkotta házakban” kifejezésben?

V: Ez a kifejezés István beszédében némileg szokatlan, de biztosan hatást gyakorolt legalább egy hallgatóra. Pál ugyanazt a kifejezést használja, amikor az ApCsel 17:24-ben az athéniakhoz szól. Az elképzelés – de nem a szó szerinti megfogalmazás – megtalálható Ézsaiás 66:1–2-ben és az 1 Királyok 8:27-ben.

K: Mi volt István célja az ApCsel 7:51–53-ban?

V: István hallgatói kemény szívűek voltak, mert másképp gondolkodtak. Jeruzsálem 70-ben történt elpusztítása előtt a judaizmus három kiemelkedő pillére a következő volt: 1) a föld, 2) a törvény és 3) a templom. István mindháromról beszélt , de közvetett módon. István nem tagadta meg ezeket, hanem inkább megmutatta, hogy Isten nagyobb ezeknél.

De ne feledjük, hogy Istvánt megszakították, mielőtt befejezhette volna beszédét. Felmerül a kérdés, mennyire voltak elfogulatlanok István hallgatói. Amikor ruháikat Saul lábához tették, az valószínűleg azért történt, mert Saul volt ennek a kezdeményezője.

Így tehát István élete NEM forgott kockán, mivel a tarsusi Saul vezette zsidók már eldöntötték István sorsát. István beszédmódja arra utal, hogy fő célja itt nem az volt, hogy megpróbálja megmenteni a saját életét, hanem hogy néhány hallgatója életét örökre megmentse. István nem a saját életéért könyörgött; lényegében az övékért könyörgött.

István valószínűleg már látta, hogy nincs esélye, de mivel lehetőséget kapott a védekezésre, ezt az utolsó lehetőséget arra használta, hogy prédikáljon nekik. Bár a mai olvasók számára beszéde hosszúnak tűnhet, valójában rengeteg részletet kihagyott belőle. De abból, amit István belefoglalt, úgy tűnik, van egy bizonyos szerkezet az üzenetében. Említette, hogy Ábrahám elhagyta Urt és Háránt, József Egyiptomba költözött, Mózes elhagyta Egyiptomot, és először a sátor, majd Dávid Jeruzsálemben felépítette a templomot.

1) Isten munkájában van fejlődés és változás.

2) Isten áldásai nem korlátozódnak Izrael földjére és a templomra. Isten már jóval a templom felépítése előtt vezette őket, sőt, jóval azelőtt is, hogy beléptek volna az Ígéret Földjére. István hatszor használta az „Egyiptom” szót.

3) Izráel mindig ellenezte Isten terveit. Józsefet és Mózest is csak második megjelenésükkor fogadták el.

Ahogyan a Believer’s Bible Commentary 1604. oldalán éleslátóan megjegyzi: A zsidók azt hitték, hogy István védekező helyzetben van, de a végén István lett a vádló, ők pedig valójában a bűnös vádlottak.

K: Az ApCsel 7:51–53-ban az emberek néha azért utasítják el az evangéliumot, mert nem értik. Néha pedig azért utasítják el, mert nem akarnak megérteni. Mi a különbség?

V: Néhányan csak az evangélium karikatúráját hallották. Mások nem értik, hogyan lehet, hogy csak egy Isten létezik; egyesek nem tudják felfogni, hogyan lehetünk megváltva kegyelem által, saját érdemünk nélkül. Másrészt vannak olyanok is, akik talán megértik, de úgy döntenek, hogy nem hisznek.

„Így tehát a hagyományaitok kedvéért érvénytelenítitek Isten szavát.” Máté 15:6b. Lásd még Márk 7:13.

„És az Ő igéje sem marad meg bennetek, mert nem hisztek abban, akit Ő küldött.” János 5:38

„…de ti meg akartok ölni engem, mert az én igémnek nincs helye bennetek.” János 8:37b

Demetriusz, az ezüstműves az ApCsel 19:23–34-ben. ApCsel 19:34 „Amikor azonban rájöttek, hogy ő [Alexandrosz] zsidó, mindannyian körülbelül két órán át egyhangúlag kiáltották: »Nagy az efezusi Artemisz!«”

K: Az ApCsel 7:51–53 szerint hogyan lehet eljutni azokhoz, akik nem értik az evangéliumot?

V: Először is meg kell értened, hogy nem te téríted meg az embereket, hanem a Szentlélek. Ha a Szentlélek nem működne az életükben, nem lenne remény arra, hogy Krisztushoz jöjjenek. Másodszor, nem feltétlenül olyan emberekhez szólunk, akik teljesen objektíven, pusztán a tényekre tekintenek. Néhány embernek különösen nehéz megértenie, mert téves dolgokat tanítottak nekik, és összekeverik azt, amit mondasz, azzal, amit tanítottak nekik. Mások pedig azt állíthatják, hogy nem értik, de valójában csak nem akarnak megérteni. Ahogy valaki egyszer mondta: soha nem ébreszthetsz fel valakit, aki úgy tesz, mintha aludna.

De türelmesnek kell lennünk, mert még ha most nem is hajlandók elfogadni az evangéliumot, mégis hallgatnak, a mag el van vetve, és a mag akkor is kihajthat, ha hosszú ideig szunnyad.

Néha közös nevezőt lehet találni, és olyan dolgokra hivatkozni, amelyekkel már ismerik. De még így sem mindig működik. A Közel-Keleten van egy történet egy férfiról, aki a falujában a bíró elé járult, és megkérdezte, mi a törvény ebben az esetben. A bikája véletlenül kiszabadult, és halálra szúrta a bíró bikáját. A bíró azt mondta, a törvény egyértelmű: a férfinak ki kell fizetnie az elhullott bikát. A férfi bocsánatot kért, mert – ahogy mondta – egy apró részletet tévesztett: valójában a bíró bikája szökött ki, és szúrta halálra a férfi bikáját. Ebben az esetben – mondta a bíró – a törvény nem egyértelmű. Innen származik az a kifejezés, hogy „attól függ, kinek a bikáját szúrják le”.

Ahhoz, hogy eljussunk a bukott, téves tanításokat kapott emberekhez, szükségünk van a Szentlélekre és a kereszt erejére. Ahogy Pál magáról mondta: „Mert Krisztus nem azért küldött engem, hogy kereszteljek, hanem hogy hirdessem az evangéliumot, nem bölcsesség szavakkal, nehogy Krisztus keresztje hatalmát elveszítse.” (1 Korinthus 1:17).

„Az én beszédem és hirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaival történt, hanem a Szentlélek hatalmának megnyilvánulásával, hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten hatalmán alapuljon.” (1 Korinthus 2:4–5).

K: Az ApCsel 7:52-ben, a Mt 23:37-ben és a Lk 13:34-ben mit mond a zsidó nem bibliai irodalom a prófétákkal való bánásmódjukról?

V: A b Pesahim 87b szerint a próféták nagy korig éltek (Jeremiás és Dániel így is tett). B A Nedarim 38a szerint a próféták gazdagok voltak (József és Dániel azok voltak). A b. Gittin 57b, a b Sanhedrin 96b, a Lev R 10.3; az Exod R 31.16; valamint a Pesikta Rabbati 26:1-2 szerint azonban a prófétákat a zsidók üldözték és/vagy megölték. Ezeket azonban olyan tanulságként említették, amelyekből tanultak.

K: Az Apostolok cselekedetei 7:53-ban hogyan kapták meg a törvényt az angyaloktól?

V: Isten angyalokat használt arra, hogy nappal felhővel, éjjel pedig tűzoszloppal vezesse az izraelitákat. Nyilvánvalóan angyalokat használt arra is, hogy Mózesnek átadja a Tízparancsolat eredeti tábláit.

K: Az ApCsel 7:55-ben, mivel István tele volt a Szentlélekkel, miért késztette a Szentlélek Istvánt olyan dolgok kimondására, amelyek miatt megölték?

V: Két egymást kiegészítő válasz:

1. A Szentlélek néha szándékosan olyan helyzetekbe vezeti az engedelmes keresztényeket, ahol dicsőíthetik Istent, és meghalhatnak hitükért.

2. Úgyis meg akarták ölni. Istvánt már letartóztatták az ApCsel 6:11–7:1-ben, és bármit is mondott volna, megkövezték volna.

K: Az ApCsel 7:56-ban és a Mk 16:19-ben hogyan állhatott Jézus Isten jobbján, hiszen Jézus maga is Isten?

V: A jobb kéz a megtiszteltető helyet jelenti. Jézust gyakran úgy ábrázolják, hogy az Atya jobbján „ül”, de itt Jézus állva tapsol.

A „Isten” szó a Bibliában – amikor nem hamis istenre utal – többféle jelentéssel bír. Ennek legegyszerűbb bizonyítéka a János 1:1 és a Zsidókhoz írt levél 1:9. E versekben a „Isten” szó kétszer fordul elő, és a jelentése nyilvánvalóan az Atyára és a Fiúra utal.

Az „Isten” szónak három, egymással szorosan összefüggő jelentése van. Ezek a következők:

Isten, az Atya itt és az 1 Péter 1:2,3-ban; az Efézusbeliekhez írt levél 1:3,17-ben; 3:14-ben; 5:20-ban; az 1 Thesszalonikaiakhoz írt levél 1:1-ben; 3:11-ben; a 2 Thesszalonikaiakhoz írt levél 1:1-2-ben; 2:16-ban; a Tituszhoz írt levél 1:4-ben

Isten, a Fiú a Zsidókhoz írt levél 1:8–9-ben; János 1:1, 18; 20:28-ban; Hóseás 1:7-ben, Ézsaiás 7:14-ben; 1 János 5:11, 12 és 21-ben; a Kolossébeliekhez írt levél 2:9-ben; Máté 1:23-ban

Isten, a Szentlélek a Rómaiakhoz írt levél 8:9-16; Lukács 1:35; 1 János 4:12,13,15-16; 1 Korinthus3:16 , valamint 1 Korinthus 6:19; Apostolok cselekedetei 5:4

Ezen felül,

az Atya örök a Zsoltárok 90:2; 93:2-ben.

A Fiú örök a Zsidókhoz írt levél 7:3; 13:8 versekben

A Szentlélek örök a Zsidókhoz írt levél 9:14-ben.

K: Az ApCsel 7:59-ben hogyan kövezhették meg Istvánt, ha a Sanhedrinnek nem volt hatalma senkit sem kivégezni?

V: Érdekes idők voltak ezek a Júdea kormányzásában. Pontius Pilátus már nem volt a helyszínen. Vitellius, Szíria prefektusának ragaszkodására Pilátust szégyenben visszahívták Rómába, hogy Tiberius császár előtt feleljen Pilátus rossz kormányzásáért. Júdeában csak később, Marcellus idején volt ismét római helytartó. Ez a nézet azonban azt jelentené, hogy Istvánt valamivel később, Kr. u. 37-ben ölték meg. Ebben az időben Vitellius valószínűleg meg akarta nyugtatni a zsidókat, ezért a rómaiak talán jelezték, hogy ezt megengedik.

Emellett a későbbi Misna, a Sanhedrin 4:1 szerint halálbüntetéssel járó gyilkossági per esetén a büntetést nem lehet az ítélethozatal napján kivégezni; legalább egy napot várniuk kell.

K: Az Apostolok cselekedetei 7:59–60-ban István Jézushoz imádkozott?

V: Igen. Kifejezetten „Uram, Jézus”hoz szólt, és „Jézust” kérte, hogy fogadja be lelkét.

K: Mit tudunk itt a Tarsusból származó Saulusról az Apostolok cselekedetei 8:1-ben?

V: A görög szöveg szerint Saul egy „fiatal férfi” (neanias) volt, és feltételezik, hogy körülbelül 30 éves lehetett. Ez túl fiatal lett volna ahhoz, hogy a Nagy Tanács tagja legyen, vagy számos zsinagógai tisztséget betöltse. A kövezés során a Mózes 5. könyve 17:7 szerint a tanúknak kell elsőként megkövezniük az elítéltet. Pál nem tartozott közéjük, de ő őrizte a ruháikat. Saul részt vett mások megölésében az Apostolok cselekedetei 9:1 szerint. Pálként élénken emlékezett ezekre a dolgokra, és sajnálkozva írt róluk a Galatákhoz írt levél 1:13-ban, az 1. Korinthusbeliekhez írt levél 15:9-ben, a Filippiekhez írt levél 3:6-ban és az 1. Timóteushoz írt levél 1:13-ban.

K: Az Apostolok cselekedetei 8:1 szerint ez az üldözés jó dolog volt?

V: Nem, a keresztények üldözése gonosz dolog volt. Valószínűleg a tarsusi Saul bátorította őket, és még merészebbé váltak, amikor látták, hogy István meggyilkolása nem járt rossz következményekkel. Ez a kereszténység számára nagyon sötét napnak tűnt. Isten azonban ezt a gonosz dolgot is jóra fordította, hiszen Isten minden dolgot azok javára tud fordítani, akik Őt szeretik (Róma 8:28). Úgy tűnik, a legkorábbi keresztények lassan engedelmeskedtek a Máté 28:19-ben, és különösen az Apostolok cselekedetei 1:8-ban szereplő nagy megbízatásnak. Az üldözés elűzte őket Jeruzsálemből, és olyan helyekre vezette őket, ahol egyébként is evangelizálniuk kellett volna.

Ráadásul a szamaritánusok, akik nem kedvelték a zsidókat, talán nem voltak hajlandók meghallgatni az evangéliumot olyan emberektől, akik Jeruzsálemből érkeztek. Mivel azonban a keresztények – különösen a hellenisztikusok – menekültek Jeruzsálemből, a szamaritánusok talán hajlamosabbak voltak meghallgatni azokat, akiket a jeruzsálemi zsidó hatóságok nem kedveltek. Talán ez az egyik oka annak, hogy az Apostolok cselekedetei 1:8-ban Jézus azt mondta nekik, hogy legyenek tanúk Jeruzsálemben és Júdeában, majd Szamáriában. Erről a nézetről bővebben lásd: The Expositor’s Bible Commentary, 9. kötet, 359. oldal.

K: Az Apostolok cselekedetei 8:1 szerint szétszóródtak volna-e a keresztények Júdeában és Samáriában, ha nem lett volna üldözés?

V: Valószínűleg lassabb ütemben terjedtek volna szét, mintha nem tört volna ki az üldözés. Amikor a keresztények nem engedelmeskednek Isten akaratának, vagy késlekednek az engedelmességgel, Isten néha nehézségeket és üldözést használ arra, hogy oda juttassa őket, ahová tartoznak.

K: Miért menekültek el a keresztények az üldözés miatt Jeruzsálemből az ApCsel 8:1 szerint, míg az apostolok ott maradtak?

V: Két nézet létezik.

1. A „Hard Sayings of the Bible” (A Biblia nehéz mondásai) című mű 522–523. oldalai szerint az üldözést a Sanhedrin hajtotta végre, és főként a görögül beszélő keresztények ellen irányult. Azokat a keresztényeket, akik egyben arámiul beszélő zsidók is voltak, csak később üldözték. Erről a nézetről bővebben lásd még a „The Bible Knowledge Commentary: New Testament” (A Biblia ismeretei kommentár: Újszövetség) című mű 371–372. oldalait.

2. Megpróbálták üldözni az apostolokat is, amikor megölték János testvérét, Jakabot, és bebörtönözték Pétert. Mivel azonban Isten megvédte Pétert, többé nem próbálták meg, mert attól tartottak, hogy az hogyan hatna a nép szemében.

K: Mit gondol, miért alakulnak ki az eretnekségek az ApCsel 8:1b–25 szerint?

V: Walter Martin egyszer azt mondta, hogy az eretnekségek az egyház kifizetetlen számlái. Amikor az egyház el akarja hagyni bizonyos tanok oktatását, ez a nyáj pásztorlásának elmulasztása lehetőséget teremt a szektáknak, hogy hamis tanokkal lépjenek be. Egyszer hallottam egy galvestoni gyülekezetről, amely lelkészi jelölteket hallgatott meg. Az egyik diakónus megkérdezte a jelöltet, hogy el tudja-e magyarázni a Szentháromságot. A jelölt azt válaszolta, hogy ez egy bonyolult téma, és ő nem igazán tudja elmagyarázni. Később a diakónus elmondta neki, hogy ez jó válasz volt, mert ha azt mondta volna, hogy el tudja magyarázni, akkor nem vették volna fel. Ez a helytelen hozzáállás az igazsághoz az, ami sebezhetővé teheti a nyájat a szektákkal szemben. Igen, a Szentháromság bonyolult, és igen, Isten nem mondott el róluk mindent a Bibliában. De egy tapasztalt, istenfélő tanítónak képesnek kell lennie arra, hogy megfelelően elmagyarázza, amit Isten a Szentháromságról kinyilatkoztatott, csakúgy, mint az összes többi fontos keresztény tanítást. Amikor egy gyülekezet le akarja játszani a tanítások fontosságát, akkor az a gyülekezet érett arra, hogy eltávolodjon az ortodoxiától, bár ez akár egy évtizedet is igénybe vehet.

K: Az ApCsel 8:1b–25-ben szereplő igazi keresztények ma is léteznek, bár némileg eltérő formában?

V: Az igazi keresztények másodlagos tanokban különböznek egymástól, mint például a hívők keresztelése és a csecsemőkeresztelés kérdése, Isten szuverenitása és az emberek szabad akaratának viszonya, az Úr vacsorája, valamint a karizmatikus ajándékok. A keresztények abban is eltérnek egymástól, hogy szerintük melyek a legjobb gyakorlatok: a kisgyermekeknek mindig a felnőttekkel együtt kell-e lenniük a gyülekezetben, kell-e egységes tanterv, a gyülekezet ingatlanát egy felekezetnek vagy a helyi gyülekezetnek kell-e birtokolnia, kell-e felekezeti missziós testület, és sok más olyan kérdésben, amelyeket a Biblia nem határoz meg.

K: Miért siratták az ApCsel 8:2-ben a jámbor hívők István halálát, hiszen István Jézushoz került?

V: A Szentírás nem mondja meg, de néhány okot fel tudunk sorolni.

1. Szomorúak voltak Isten hatalmas emberének e „látszólag korai” halála miatt, és azért, mert halála miatt elvesztek az Isten szolgálatára nyíló lehetőségek. Isten azonban mindent irányít, és ami korai halálnak tűnhet, az talán hozzájárult ahhoz, hogy Saul Krisztushoz forduljon.

2. Lehet, hogy azért siratták, mert a mennyországig nem láthatják viszont Istvánt.

3. Annak ellenére, hogy tudták, István a mennyben lesz, néha nehéz a hit szemével látni a dolgokat, amikor a szeretett barát széttépett, összeráncolt teste fekszik előttük egy halom hideg, kegyetlen kő alatt.

A „halál” jelentésű görög szó, az anairesei, itt nem a halál szokásos megnevezése, hanem egy orvosi kifejezés.

Amikor manapság egy szeretett hívő meghal, természetes és rendben van, hogy gyászoljuk, hogy egy ideig nem láthatjuk őket. De nem úgy gyászolunk, mint azok, akiknek nincs reményük, mert a mennyben újra találkozunk velük.

Mellékesen megjegyezzük, hogy Istvánért valószínűleg magánkörben gyászoltak, mert a zsidó Misna szerint a Sanhedrin ítéletével kivégzettekért nem szabad „nyilvánosan siratni”, bár a csendes gyász megengedett volt.

K: Az ApCsel 8,5-ben Fülöp a Samária nevű városba ment, vagy egy városba a Samária régióban?

V: Volt egy Samária nevű régió, és volt egy város is benne, amelyet szintén Samáriának hívtak. A szó szerinti görög szöveg „Samária egyik városa”, így a Samária régióban található bármelyik város lehetett. Justinosz a Mártír (kb. 150-ben), aki maga is szamaritánus keresztény volt, azt mondja, hogy Simon a szamaritánus Gitto/Gitta nevű faluból származott. Tehát vagy Fülöp ment Gitto/Gittába, vagy pedig Simon ment egy másik városba. További információkért lásd Justinus Martyr Első védelmének 26. fejezetét, 171. oldalát.

K: Az ApCsel 8,5–8 és az8:26 –40 versekben melyik Fülöp szerepel?

V: A Szentírás nem mondja meg, hogy az apostol Fülöp volt-e, vagy a görög evangélista Fülöp, akiről az Apostolok cselekedetei 6:1–5 és 21:8–9 szól. Ha a görög Fülöp volt, ez azt jelentené, hogy a sok hatalmas csoda végrehajtásának képessége nem korlátozódott a tizenkét apostolra.

Másrészt Papiasz, Polikrátész és Eusebius mindannyian úgy tekintették, hogy az ApCsel 8:5-ben szereplő Fülöp evangélista és az apostol Fülöp ugyanaz a személy.

K: Mi a helyzet az ApCsel 8:9-ben szereplő Simon mágussal kapcsolatban, és azzal a liberális kritikusok által felvetett elmélettel, miszerint ő Pál szinonimája vagy fedőneve volt?

V: Ezt az elméletet először Baur vetette fel, a (eretnek) ebionita Péter-felismerésekben szereplő Péter és Simon Magus közötti összecsapás alapján. Egy másik liberális kritikus, Spitta azonban ezt „teljes képtelenségnek” nevezi. Miért tette volna hozzá ezt Lukács, ha Pál barátja és útitársa lett volna?

K: Az Apostolok cselekedetei 8:9–24-ben miért próbálta Simon megvásárolni az emberek gyógyításának jogát?

V: Simon Magus szemszögéből ez nem tűnt volna olyan rossznak. A zsidó főpapi tisztséget a szeleukida korban és a rómaiak alatt is meg lehetett vásárolni. A középkorban egyes pápák úgy teljesítették az állítólagos „pápai utódlást”, hogy megvásárolták a pápai tisztséget. Simon Magus csupán azt tette, amit sok más hamis vallási vezető is tett.

Isten és Péter szemszögéből azonban Simon Magus szörnyű dolgot tett. Megvásárolni azt, amit Isten ingyen ad, és esetleg pénzt kérni az Isten által ingyen adott kegyelem kinyújtásáért, Isten megsértése lenne.

K: Az Apostolok cselekedetei 8:9–24-ben Simon megmenekült-e?

V: Az Apostolok cselekedetei szerint Simon hitt és meg is keresztelkedett. Egy átlagos megfigyelő számára úgy tűnt, hogy semmiféle különbség nincs Simon és bárki más között. Amerikai futballos kifejezéssel élve azonban ez egy „fumble” volt. Péter azt mondta Simonnak: „Az ezered veszítsen el veled együtt”, míg a János 3:16 szerint a hívők soha nem vesznek el. Péter azt mondta, hogy Simonnak nincs része ebben a szolgálatban, a szíve nem volt rendben, és a keserűség mérgezte, a gonoszság pedig megkötözte. Simon abban az időben, amikor Péter ezeket mondta neki, biztosan NEM volt üdvözülve. Azok, akik úgy vélik, hogy az emberek elveszíthetik üdvösségüket, és hogy Simon is elvesztette az övét, meg kell értsék, hogy ha Simon valóban üdvözült lett volna, akkor is legfeljebb egy óráig tartott volna az üdvössége. Úgy tűnt, Simont jobban foglalkoztatta, hogy elkerülje ezt az ítéletet, mint Isten irgalma és bocsánata.

A valódi válasz Simon későbbi történetében látható. Ő alapított egy eretnekséget, és volt egy Menander nevű tanítványa is, aki továbbvitte az eretnek hagyományt.

Innen származik az angol „simony” szó, amely azt jelenti, hogy pénzt fizetnek azért, hogy egyházi tisztségviselővé váljanak.

K: Az ApCsel 8,9–24-ben mi történt Simon mágussal?

V: A Szentírás nem árul el semmit arról, hogy Simon végül megbánta-e bűneit, vagy sem. Abban az időben Simon nem volt üdvözülve; a hitre utaló „pisteuo” szó itt ugyanaz, mint a Jakab 2:19-ben szereplő, a démonok hitére utaló kifejezés; Lukács soha nem említi, hogy Simon megkapta volna a Szentlelket, és ami a legfontosabb: Péter azt mondta, hogy Simon [még mindig] kárhozatra volt ítélve. Más szavakkal: Simon „vallotta” a hitet, de nem „birtokolta” azt. Az angol „simony” kifejezés ebből a szakaszból származik. Ez az a gonosz gyakorlat, amikor megvesztegetéssel próbálnak egyházi tisztséget szerezni.

Az egyházi írók – Justinosz a Mártír, Iréneusz, Alexandriai Kelemen, Tertullianus és Hippolytus – beszámolnak nekünk Simon későbbi tetteiről, mint hírhedt eretnekről. (Iréneusz Polikarp tanítványa volt, aki pedig János apostol tanítványa volt. Hippolytus pedig Iréneusz tanítványa volt.)

Justinus Martyr (kb. 150-ben), aki maga is szamaritánus keresztény volt, azt mondja, hogy Simon a Gitto/Gitta nevű szamaritánus faluból származott. Elmondása szerint volt egy tanítványa, Menander, egy Capparetaea nevű városból származó szamaritánus, aki Simon nyomán saját eretnekséget indított el. Justinus szerint Simon később Rómába ment, varázslatokat hajtott végre, és ott szobrot emeltek tiszteletére. Justinus vértanú Első védelme, 26. fejezet, 171. o. Justinus itt szinte biztosan téved. A Tiberis folyó egyik szigetén feltártak egy szobrot, amelyen a „Semoni Sanco Dei Fidio” felirat volt olvasható, ami „Semo Sancus”-ra utal, egy Herkuleshez hasonló szabin istenre. Erről bővebben lásd: The Expositor’s Greek Testament, 2. kötet, 213. o.

Irenaeus az Eretnekségek ellen című művében (182–188) a 23. fejezetet teljes egészében Simon Magusnak szentelte. Azt írta, hogy Claudius császár Simon Magust mágikus képességei miatt szoborral tüntette ki. Irenaeus szerint Simon azt tanította, hogy a zsidók előtt a Fiúként, a szamaritánusok előtt az Atyaként, más népek előtt pedig a Szentlélekként jelent meg. Simon felszabadított a rabszolgaságból egy Tíruszból származó, Helena nevű nőt, akiről azt állította, hogy ő volt elméjének első teremtménye. Simon szerint ez ugyanaz a Helena volt, akért a trójai háború dúlt. Irenaeus szerint Simon Magus utódja a eretnek Menander volt.

A Minden eretnekség ellen (200–210) című mű is az első fejezetét Simon Magus tárgyalásának szenteli. Tertullianus szerint Simon „A Legfőbb Erénynek” nevezte magát, és utódja Menander volt.

Tertullianus (198–220) A lélekről című művének 34. fejezetében azt írja, hogy Simon minden erejét az igazság megsemmisítésére fordította, miután Péter megdorgálta. Hozzáteszi, hogy Helen egy tirei nő volt, aki egy bordélyházban rabszolgaként dolgozott.

Az egyéb szerzők idézeteit lásd a oldalon.

K: Az Apostolok cselekedetei 8:14–17-ben leírtak normális élménynek számítottak?

V: Nem. Az, hogy késlekedtek Jézusban hinni anélkül, hogy a Szentlélek bennük lett volna, az alábbiak egyikének volt köszönhető:

1. az apostolok érkezése, vagy

2. Fülöp nem megfelelő tanítása, vagy

3. Fülöp tanításának helytelen megértése.

Ha az apostolok nélkül kapták volna meg a Szentlelket, akkor talán úgy gondolták volna magukra, hogy egy, a Jeruzsálemben alapított egyháztól független „második egyház” tagjai. De hiányosak voltak, amíg a jeruzsálemi apostolok meg nem érkeztek, így minden az egyetlen, Jeruzsálemben alapított egyházhoz kapcsolódott. Ez az élmény átmeneti jellegű volt az egyház történetében.

K: Miért nem kapták meg a szamaritánusok a Szentlelket, amikor először hallották az evangéliumot (ApCsel8:15 –17)?

V: A keresztényeknek két nézete van.

1. A prédikáció, amelyet hallottak, hiányos volt.

2. Az igehirdetés rendben volt, de a szamaritánusokhoz való igehirdetés ezen „nagy átmenete” kapcsán helyénvaló volt, hogy néhány apostol jelen legyen, mielőtt a Szentlélek leszállt volna ezekre a nem zsidókra. Erről a nézetről bővebben lásd a „1001 Bible Questions Answered” című könyv 50. és 53. oldalát.

K: Az ApCsel 8,26-ban mi volt Fülöp célja, amikor Jeruzsálemből Gázába utazott?

V: Fülöp szempontjából fogalma sem volt róla. Jeruzsálemben rengeteg ember élt, viszont nagyon kevesen utaztak végig a 50 mérföldes sivatagi úton Jeruzsálemtől Új Gázáig (amelyet i. e. 57-ben építettek) vagy Ó-Gázáig (amelyet i. e. 93-ban kifosztottak), más néven a sivatag melletti Gázáig. Rengeteg hívő volt, akiket tanítványokká kellett formálni, rengeteg hitetlen, akiknek az evangéliumot kellett hirdetni, és általában véve rengeteg lehetőség nyílt a tanúságtételre – sokkal több, mint amennyi egy sivatagi úton adódhatott volna. Fülöp nem tudta, miért kapott parancsot, hogy Gázába menjen. Egyébként az Apostolok cselekedetei 8:40 azt mutatja, hogy Fülöp soha nem jutott el Gázába, legalábbis ezen az úton nem.

De Isten szemszögéből nézve fontos célja volt annak, hogy Fülöp kitérőt tegyen, hogy csak egy emberrel beszéljen. Ettől az időponttól kezdve indult el a kereszténység Etiópiában. Mintha a judaizmus előkészítette volna ezt a népet az evangéliumra, és Isten ezt azonnal kihasználta. Ezt azonban sem Fülöp, sem a démonok nem tudhatták. Ráadásul a keresztények még nem hirdették az evangéliumot Jeruzsálem és Samária határain kívül, ezért Isten elvezette Fülöpöt az etióphoz.

K: Az ApCsel 8,27-ben mikor kérhet tőlünk Isten valamit anélkül, hogy tudnánk, miért?

V: Isten ezt bármikor megteheti, amikor csak akarja. Lehet, hogy azért teszi, hogy próbára tegye engedelmességünket, vagy azért, mert azt akarja, hogy úgy reagáljunk, ahogyan reagálnánk, ha nem ismernénk a teljes történetet.

Nézzük meg például a nagy misszionárius, Adoniram Judson történetét, aki 1788-tól 1850-ig élt. Maldenben, Massachusettsben született egy kongregacionalista lelkész és felesége gyermekeként, és Adoniram gyermekkora óta követte Krisztust. 16 évesen egyetemre ment (később a Brown Egyetemre), és 19 évesen osztályelsőként végzett. Az egyetemi évek alatt azonban jó barátságba került egy szkeptikussal és deistával, és elvesztette hitét. Iskolát nyitott, és nyelv- és matematika tankönyvet írt. Később egy utazás során egy fogadóban szállt meg, ahol hallotta a szomszéd szobában fekvő személy halálos nyögéseit. Másnap Adoniram megtudta, hogy az illető meghalt, és „véletlenül” éppen a legjobb barátja volt. Judson ezt követően, 1808-ban tért vissza a hithez. Tudott latinul, görögül és héberül. Judson és felesége, Nancy összeházasodtak, majd másnap, 1812-ben kongregacionalista misszionáriusként hajóra szálltak Kalkutta felé, Indiába. Judson a keresztséggel is foglalkozott, és arra a következtetésre jutott, hogy a keresztség a hívők feladata; nem a csecsemőknek szól. Így amikor megérkezett, kilépett a kongregacionalista misszióból, és a déli baptistákat kérte meg, hogy támogassák, amit meg is tettek. William Ward keresztelte meg. Az 1812-es brit–amerikai háború alatt a Brit Kelet-indiai Társaság elrendelte az amerikai misszionáriusok kiutasítását Indiából, így 1813-ban hajóra szálltak Burmába; felesége a hajón elvetélt. Három évet töltött azzal, hogy napi körülbelül 12 órát burmai nyelvet tanult. 1810 és 1823 között mindössze 18 embert látott megismerni az Urat, de már elindult a 24 évig tartó feladatán, a Biblia burmai nyelvre fordításán, amelyet végül be is fejezett. Az 1824-es angol–burmai háború alatt a burmai király őt és társát egy szörnyű, patkányokkal teli börtönbe vetette. Terhes felesége megszülte harmadik gyermeküket. Ezután második gyermeke meghalt, majd 1824-ben felesége is elhunyt. Végül 1827-ben harmadik gyermeke is meghalt.

Miközben a déli kareneknek és más törzsi népeknek prédikált, Adoniram kiváltotta és felszabadította egyik megtértjének rabszolgáját: Ko Tha Byut. Nem volt túl ígéretes jelölt. Judsonnal ellentétben nem tudott olvasni. Míg Judson három kimerítő évet töltött el, Ko Tha Byu még burmaiul sem tudott beszélni. Bandita volt, és nem tudta felidézni, hány embert ölt meg, bár legalább 30-at. – Valóban kifogástalan referenciák! Miután kiszabadult, megkeresztelkedett, majd azonnal eltűnt a dzsungelben, hogy visszatérjen a törzséhez. De amikor a karen törzs tagjainak prédikált, közülük négyen azonnal Krisztushoz fordultak. A karen népnek volt egy „idősebbek hagyománya”, amely egy megváltoztathatatlan, örök, mindenható Istenről szólt, a Teremtőről, aki megteremtette az embert és a nőt, akit az ő bordájából vett. A Sátán kísértette őket, és azt hitték, hogy egy napon eljön a Megváltó. Hittek abban, hogy egy napon fehér külföldiek hoznak nekik erről szóló szent írásokat. A kereszténység villámgyorsan terjedt, ahogy Ko Tha Byu, valamint George és Sarah Boardman evangelizálták a déli karen népet. Ettől bátorítva Judson legyőzte egy éve tartó depresszióját. Így elindult a tigrisekkel teli dzsungelbe, hogy az északi karen népet is evangelizálja. Mindezeknek a nehézségeknek, kudarcoknak és a kezdeti csekély visszhangnak ellenére mi lett az eredmény? Haláláig 100 gyülekezet és 8 000 hívő jött létre, főként a karen és a kachin törzsek tagjai közül. Ma az Egyesült Államok, India és Mianmar azok az országok, ahol a legtöbb déli baptista él. (Forrás: Wikipedia, Adoniram Judson szócikk, 2018. március 30.).

K: Az Apostolok cselekedetei 8:27-ben ki volt Candace?

V: A Kandake (vagy Kandake) kifejezés a núbiai királynőkre utalt, hasonlóan ahhoz, ahogy a „fáraó” az egyiptomi királyokra, a „Caesar” pedig a római császárokra utalt.

Az etióp királynők mindig fiuk régensként uralkodtak, mivel a fiút a nap gyermekének tekintették, és túl szentnek tartották ahhoz, hogy világi ügyekkel foglalkozzon. Ez a következő forrásokon alapul: Bion of Soli, Aethiopica 1; Sztrabón, Földrajz 17.1.54; Plinius az Idősebb, Természetrajz 6.186; Dio Cassius, Róma története 54.5.4; valamint Eusebius, Egyháztörténet 2.1.13 NPNF2, 105. o.

K: Miért akart egy etióp az Apostolok cselekedetei 8:27 szerint Jeruzsálembe menni?

V: Az ókori Etiópia nevű ország valójában a mai Etiópiától északra, a mai Szudán területén feküdt. Kr. e. 590 után zsidó zsoldosok őrizték az Elephantine-i erődöt Dél-Egyiptomban, hogy megakadályozzák a núbiaiak támadását Egyiptom ellen. Az Etiópiából érkezők közül néhányan lehettek a leszármazottaik.

Ezen felül a Sába királynője is meglátogatta Jeruzsálemet Salamon idején (i. e. 960 körül). Bár Sába Etiópiától a Vörös-tengeren túl feküdt, úgy tűnik, hogy a mai Etiópia területéről származó emberek közül néhányan akkoriban áttértek a judaizmusra, és a 20. században is ott éltek. A 10. században az észak-etióp Beni Hamwiyah királyság háborút folytatott a déli szomszédjukban fekvő keresztény etióp királysággal.

Irenaeus: Az eretnekségek ellen (180–188) 3. könyv, 12.6. fejezet, 432. o., valamint Eusebius: Egyháztörténet 2. könyv, 1.13. fejezet, 105. o. szerint az eunuchot Isten küldte, hogy az etiópoknak hirdesse az igét.

Összefoglalva: ez az etióp valószínűleg a zsidó templomba tartott, mivel zsidó vallású volt. Ezen felül lehetséges, hogy egy kis zsidó vér is folyt az ereiben.

K: Miért áll az Apostolok cselekedetei 8:27-ben, hogy az etióp imádkozni ment Jeruzsálembe, ahelyett, hogy a templomba ment volna?

V: A Mózes 5. könyve 23:1 szerint egy eunuch nem léphetett be a templomba. Mivel eunuch lévén nem léphetett be magába a templomba, legalább a pogányok külső udvarára elmehetett. Nem tudjuk, hogy ezt tudva ment-e Jeruzsálembe, vagy sem.

Mielőtt Fülöp csatlakozott volna hozzá, lehet, hogy éppen az Ézsaiás 56:3–7-et olvasta. Az etióp eunuch így is elmehetett volna Jeruzsálembe, hogy megünnepelje a páskát, és másokat küldhetett volna a templomba helyette.

K: Az ApCsel 8:36 szerint meg kell-e keresztelkednie valakinek, amikor hitre jut?

V: Amint valaki hisz, és megérti, mit jelent egyszerűen kereszténynek lenni, meg kell keresztelkednie. Két kérdés merül fel itt: a keresztelés előtti oktatás, valamint a hívők és a csecsemők keresztelése.

1. Egyes keresztények úgy vélik, hogy az embert azonnal meg kell keresztelni, miután Krisztusban hitt, ahogyan az etióp eunuch esetében is történt. Más keresztények szerint előbb tanításra van szükség, és az alexandriai gyülekezet ezt a végletekig vitte azzal, hogy a keresztelés előtt kétéves katechumen-tanfolyamot tartott. Figyeljük meg, hogy az eunuch már jártas volt a Szentírásban, mielőtt találkozott Fülöppel, és bár tudása nem volt tökéletes, elegendő volt ahhoz, hogy azonnal megkeresztelkedjen.

2. Ez az ige nem foglalkozik a hívők és a csecsemők keresztelésének kérdésével. Minden keresztény úgy véli, hogy ha egy felnőtt hisz Krisztusban, és még nem keresztelkedett meg, akkor meg kell keresztelkednie. További információkért lásd a hívők és a csecsemők kereszteléséről szóló értekezést a Kolossébeliekhez írt levél 2:11–12-ben.

Mellékesen megjegyezzük, hogy ezen a sivatagi úton nem tudjuk pontosan, hol merültek vízbe Fülöp és az eunuch a kereszteléshez, de a Gázától északkeletre fekvő Wadi el-Hesi kényelmes helyszín lett volna, és az út mentén is feküdt. Ugyanakkor nem lehetünk biztosak benne, mert Jeruzsálem és Gáza között számos időszakos vádik voltak, és Palesztina éghajlata akkoriban valamivel kevésbé volt száraz.

K: Az Apostolok cselekedetei 9:1-2-ben miért akarták a zsidó papok annyira megölni a keresztényeket?

V: Három, egymással párhuzamos ok van erre.

Elsősorban vallási fenyegetés: Jézus eljövetele és az általa bevezetett, a farizeusok hagyományaival ellentétes új rend fenyegetést jelentett a vallási vezetésükre nézve.

Másodsorban politikai hatalom: Éppen ebben az időben vették el a rómaiak a zsidó vezetők számára nagyon fontosnak tartott jogot: a halálos bűnökért való kivégzés jogát. Mivel a rómaiak nyilvánvalóan beletörődtek a keresztények megölésébe, felmerül a feltételezés, hogy ez egy módja volt annak, hogy legalább látszólag megőrizzék ezt a hatalmat.

Lelki szempontból itt a Sátán működött. Még ma is a Sátán arra törekszik, hogy megölje Isten imádóit.

K: Az ApCsel 9,1–2-ben miért lenne hatása a jeruzsálemi zsidó (nem római) vezetők leveleinek egy Júdeán kívüli, nem zsidó városra? Képzelje el, hogy odamegyek a lelkészemhez, és megkérem, írjon levelet Észak-Korea vezetőjének, hogy engedje szabadon az összes keresztény foglyot. Amikor Észak-Koreába utazom, hogy átadjam a levelet, mit gondol, hogyan fogják fogadni? Ha úgy gondolod, hogy nem menne jól, akkor miért várna Saul jobb fogadtatást Damaszkuszban?

V: Két válasz létezik, és mindkettő igaz lehet.

1) Valószínű, hogy Róma elismerte a zsidó papok jogát arra, hogy más városokból zsidókat szállítsanak át bíróság elé állítás céljából.

2) A szíriai és damaszkuszi nabateus arab király, IV. Aretas, gyűlölte a rómaiakat, akik uralmuk alatt tartották. Nagy valószínűséggel megtenné ezt a szívességet a zsidó papoknak, akikről tudta, hogy ők is utálják Rómát. Sok zsidó élt Damaszkuszban; Josephus beszámol arról, hogy a damaszkusziak (ellentmondó adatok szerint) 10 500 vagy 18 000 zsidót öltek meg Damaszkuszban.

Végül pedig Saul talán nem volt biztos abban, hogy a zsidó papoktól származó leveleket el fogják-e fogadni.

K: Mit tudott Saul az ApCsel 9,1–2-ben?

V: Saját életében Saul valószínűleg nagyra értékelte a hagyományokat. A Mózes első könyve 10:4 szerint, valamint a régészeti leletek alapján Tarszus városa vagy lakói idősebbek voltak Ábrahámnál. A Filippi 3:4–6-ban Pál hivatkozott származására, farizeusként betöltött rangjára és buzgalmára. Vagyis a Filippi 3:7–8 előtt, ahol Pál azt mondta, hogy mindez szemét a Krisztus megismeréséhez képest.

A keresztényekről Saul tudta, hogy elkötelezettek, hajlandók áldozatot hozni, és nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a zsidókat Krisztushoz vezessék.

K: Miért tér el az ApCsel 9:3–8 leírása a 22:6–11-ben és az ApCsel 26:12–18-ban szereplő beszámolóktól?

V: A beszámolók három szempontból különböznek egymástól.

A fény és Pál társai

Apostolok cselekedetei 26:13: A fény Saul és társai körül ragyogott

Apostolok cselekedetei 22:6,9: Saul és társai mindannyian ragyogó fényt láttak.

A Cselekedetek 9:3-ban egy mennyei fény villant fel Saul körül, de nem határozza meg, mi volt társai körül, vagy mit láttak ők.

Következtetés: Saul és társai mindannyian láttak egy ragyogó fényt, amely körülvette őket. Nem szerepel benne, hogy a fény először Sault vette-e körül, vagy mindannyiukat egyszerre, és valójában ez nem is számít.

A hang és Pál társai

Nem a helyes válasz: Az ApCsel 22:8-9-ben Pál egyszerűen tévedhetett abban, hogy mit hallottak az emberek, és a Szentírás hűen rögzítette, amit Pál mondott. Pál azonban valószínűleg tudta, és valószínűleg NEM tévedett ebben a kérdésben.

A válasz:

Apostolok cselekedetei 26:14: Saul, a tarsusi (Pál) hangot hallott. Nem szerepel benne, hogy társai mit hallottak.

A Cselekedetek 22:9-ben Saul társai nem hallották/nem értették a hangot.

A Cselekedetek 9:7-ben Szaul társai hallották a hangot, de senkit sem láttak.

Következtetés: Nincs semmi probléma azzal, ha Saul társai hallottak egy hangot, de nem értették a hangot. Az ApCsel 22:9-ben szereplő szót Lukács írásaiban 153 alkalommal használja. 57 alkalommal azt jelenti, hogy „hallgass, hogy megértsd”, 7 alkalommal pedig azt, hogy „engedelmeskedj”. Ez az ige genitívusban általában egyszerűen „hallani” jelentést hordoz. A tárgyesetben, ahogyan az ApCsel 22:9-ben is használják, gyakran azt jelenti, hogy „hallgass, hogy megértsd”, bár jelenthet egyszerűen csak „hallást” is.

Saul társainak testtartása

Apostolok cselekedetei 26:14: Saul és társai mind a földre estek

Apostolok cselekedetei 22:6–9: Saul a földre esett, de nem szerepel, hogy társai mit tettek.

Apostolok cselekedetei 9:7 Saul társai szó nélkül álltak ott.

Következtetés: Kezdetben mindannyian álltak. Saul megvakult és a földre esett. Miután eleinte szó nélkül álltak, a hangtól és a fénytől való félelem könnyen arra késztette társait, hogy ők is a földre essenek.

K: Az ApCsel 9:4-7-ben miért hallott és látott Pál más dolgokat, mint a többiek?

V: A többi férfi látta a fényt és hallotta a hangot, de Isten csak azt akarta, hogy Saul értse meg a szavakat.

K: Az ApCsel 9,11-ben említett damaszkuszi Egyenes utcára van-e régészeti bizonyíték?

V: Igen. Nemcsak régészeti bizonyítékok támasztják alá, hogy az utcát egykor oszlopsorok szegélyezték, hanem az utca ma is használatban van. Az utca északkeletről délnyugat felé halad, és Pál idején legalább két mérföld (3,2 km) hosszú volt.

K: Az Apostolok cselekedetei9:15 –16-ban miért választotta Isten Tarsusból származó Sault a kiválasztott eszközének?

V: Ez egyike azoknak a verseknek, amelyek azt mutatják, hogy az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Míg ma mindannyian elolvashatjuk az Apostolok cselekedeteit, és láthatjuk, hogy Isten jól választott, ez Anániás számára bizonyára nagyon furcsának tűnhetett. Érthető, hogy Anániás, bár hitt Istenben, megerősítést kért az Apostolok cselekedetei 9:13–14-ben, és Isten szabadon és kegyesen megadta neki.

K: Mi volt a célja annak, hogy az Apostolok cselekedetei 9:16-ban elmondták Anániásnak, mennyit fog Saul szenvedni Krisztus nevéért?

V: A Szentírás nem mondja meg. Anániásnak nem kellett volna úgy éreznie, hogy a tarsusi Saul „könnyen megúszta”, mert az általa elszenvedett szenvedések valószínűleg meghaladták azokat a szenvedéseket, amelyeket ő okozott bármelyik embernek.

K: Az ApCsel 9:23-ban ki próbálta megölni Pált?

V: Az Apostolok cselekedetei9:23 szerint a zsidók próbálták megölni Pált. Ezen felül a 2 Korinthus 11:32-33 szerint Aretas király helytartója is megpróbálta letartóztatni Pált.

K: Miért féltek a tanítványok Saultól az ApCsel 9:26-ban, hiszen nem kellett volna félniük a haláltól?

V: A keresztényeknek körültekintőnek kell lenniük, és Jézus azt mondta a hívőknek, hogy bár az üldözés elkerülhetetlen (János15:20 ), a hívők elmenekülhetnek az üldözés elől (Máté10:23 ).

Ezen felül a tanítványok természetesen félhettek attól a fájdalmas haláltól, amelyet a tarsusi Saul másoknak okozott.

K: Az ApCsel 9:27–28-ban Barnabás bátor volt, vagy vakmerő, amikor bemutatta a többieknek Sault, egy potenciális „beépültet”?

V: Bár a bátorság és a meggondolatlanság kéz a kézben járhat, Barnabás ebben az esetben nem volt meggondolatlan. Az a bizalma, amit Isten Saulusban végzett munkájába fektetett, bátorságot adott Barnabásnak ahhoz, hogy előrelépjen, és bemutassa Sault a többieknek.

K: Mit gondolsz, miért volt Barnabásnak az ApCsel 9,27–28-ban olyan nagy bátorsága, hogy nem félt Saultól, miközben a többiek féltek tőle?

V: A Szentírás nem mondja meg, de három okra gondolhatunk.

Jellemtípus: Barnabás olyan ember volt, aki bátorítást adott másoknak, és talán hajlamosabb volt megbízni másokban.

Időt töltött Pállal Barnabás nem csak pletykákat hallott arról, hogy Pál talán megváltozott; ő maga is beszélt Pállal, és hallotta, ahogy Pál vitatkozik másokkal Damaszkuszban.

Isten megmutatta neki: Ha Isten Barnabással is beszélt Pálról, ahogyan Anániással tette, vagy ha Isten megadta Barnabásnak a bizalmat, akkor természetesen Barnabás nem félt.

Ebből az a tanulság vonható le, hogy Isten nem mindig a gyülekezet vezetőinek tárja fel először a dolgokat. A vezetőknek hajlandónak kell lenniük arra is, hogy más tagoktól is tanuljanak.

K: Az Apostolok cselekedetei 9:31-ben hogyan éltek az egyházak az Úr félelmében, és hogyan kellene nekünk ma ezt tennünk?

V: Félelemmel tekintettek Istenre és hatalmára. Tisztelték az Ő Igéjét, és az Úr félelme ösztönzőként szolgált az evangélizációra és a szent életre.

Egyéb versek, amelyek bemutatják a hívőnek az Úr iránti félelmét: Mózes első könyve 22:12; Példabeszédek 1:7; Sámuel első könyve 12:14; Krónikák második könyve 6:33; 19:7; Nehémiás 5:9; Zsoltárok 19:9; 22:25; 33:8; 119:74; 128:1; Prédikátor 8:13; 12:13; Ézsaiás 11:3; Jeremiás 5:22; Miká 6:9; Malakiás 3:5, valamint a 2 Korinthus 5:11.

K: Az Apostolok cselekedetei9:43 -ben a cserzőmesterség a zsidók számára tisztátalan foglalkozás volt?

V: Az izraeliták ezt a fontos mesterséget az egyiptomiaktól tanulták, bár a szírek is űzték ezt a mesterséget. Jézus korában a zsidók nem tartották a cserzőmesterséget jó foglalkozásnak, mivel a bőrök levételéhez elhullott állatokkal kellett foglalkozniuk. Simon a keresztények között talált közösségre, de a zsidók között valószínűleg nem talált volna. Ez egy szertartásilag tisztátalan foglalkozás volt, és Joppában a cserzők házai délen, Joppától kissé távolabb, a parton voltak (ahol a felhasznált vegyszereket el lehetett helyezni).

K: Az Apostolok cselekedetei 10. fejezetében mi a két üzenet legfőbb tanulsága?

V: Az ApCsel 10:1–8-ban Kornéliusnak közvetített üzenet az, hogy az evangélium a zsidóktól származik. Az ApCsel 10:9–23-ban Péternek közvetített üzenet pedig az, hogy az evangélium a pogányok számára is szól.

K: Mit tudunk Kornéliusról az Apostolok cselekedetei 10:2, 4, 31-ben?

V: Kornéliusnak volt egy szokatlan és egy gyakori neve is. Kr. e. 82-ben Kornélius Sulla 10 000 rabszolgát szabadított fel, akik mindannyian tiszteletére a Kornélius nevet vették fel. Az Expositor’s Bible Commentary 9. kötete, 384–385. oldalán felvetik, hogy Kornélius talán egyikük leszármazottja volt. Tudjuk, hogy a római „olasz ezred” Kr. u. 69-ben Szíriában szolgált.

Maga Cornelius szokatlan ember volt: bár a megszálló hadsereg katonája volt, mégis pénzt adott a megszállt terület szegényeinek megsegítésére. Valószínűleg rendelkezett némi magánvagyonnal, mivel bőkezűen osztogathatta az alamizsnát. A centuriókról általában a történetíró Polübiosz így ír: „A centurióktól nem annyira a merészséget és a kalandvágyat várják el, hanem inkább azt, hogy jó vezetők legyenek, szilárd és körültekintő elméjűek, ne legyenek hajlamosak támadásba lendülni vagy önkényesen harcot kezdeményezni, hanem képesek legyenek arra, hogy túlerőben és szorult helyzetben is kitartva a posztjukon haljanak meg.” 6. történelemkönyv, 24. fejezet. Cezárea a római kormányzat szempontjából Júdea fővárosa volt.

Az írás szerint Cornelius egy kohorta centuriója volt. A „centurió” kifejezés több mint 100 embert jelentett, de a centuriók általában egy kohortát vezettek, ami egy légió tizedét, vagyis 300–600 embert jelentett. Az „olasz kohorta” valószínűleg a Cohors II Miliaria Italica Civium Romanorum volt. Ez a kohorta olaszországi felszabadított rabszolgákból állt, akik polgárjogot kaptak, és mindannyian íjászok voltak. Kr. u. 69 előtt nem sokkal áthelyezték őket Szíriába, és részt vettek Jeruzsálem elfoglalásában mind Kr. u. 70-ben, mind pedig Kr. u. 135-ben. Bár a régészek nem tudják függetlenül igazolni, hogy a kohorta hol tartózkodott Kr. u. 41–44 között, logikusnak tűnik, hogy Cezáreában őrizni kellett a vízellátást.

Mellékesen megjegyezzük, hogy ez az esemény nagyon fontos volt Péter számára, mivel az Apostolok cselekedetei 11. fejezetében és 15:6–9-ben is újra felhozta.

K: Az Apostolok cselekedetei 10:2, 4, 31-ben milyen kapcsolat volt Kornéliusz alamizsnája és az között, hogy Isten meghallgatta imáit?

V: Kornéliusz az Ószövetségben látta meg az igazságot Istenről. A válaszban három szempontot kell figyelembe venni.

1. Cornelius alamizsnája semmiképpen sem volt szükséges ahhoz, hogy a Mindenható Isten cselekedhessen, vagy imáira válaszolhasson.

2. Cornelius őszinte imáit meghallgatták, ahogyan Isten mindenki őszinte imáit meghallgatja, aki meg akarja ismerni Őt.

3. Érdekes, hogy mind az alamizsna, mind az imák Isten elé kerültek. Szinte olyan, mintha az alamizsnát imádság egyik formájának tekintették volna, vagy mintha az erősítette volna imáit.

K: Az ApCsel 10:2, 22, 44–48 szerint, mivel Cornelius istenfélő volt és rendszeresen imádkozott Istenhez, mégis csak Péter látogatásáig nem született újjá, vajon Cornelius a pokolba került volna, ha meghal?

V: Ez vitatható kérdés. Ha az Isten, akiről beszélünk, vagy nem volt elég bölcs ahhoz, hogy tudja, Kornéliusz örömmel fogadja majd Jézust, vagy nem volt elég hatalmas ahhoz, hogy Kornéliuszt életben tartsa addig az időig, akkor nem a Biblia Istenéről beszélünk.

Vegyük észre, hogy Cornelius imái és adományai – még mielőtt Jézusról hallott volna – elfogadható áldozatként szolgáltak Isten előtt. Ugyanez igaz azokra is, akik Jézus előtt haltak meg, és akik az Ószövetségben engedelmeskedtek Isten szavának; Corneliust pedig a zsidók nem azért tisztelték, mert bármely istent félt, hanem azért, mert az igaz Istent, az ő Istenüket féltette.

K: Az ApCsel 10,10–16 és a Mk 7,17–23 alapján – mivel Jézus a Mt 5,17-ben azt mondta, hogy a törvényből semmit sem fog eltörölni – miért nem tartják be a keresztények az Ószövetség étkezési törvényeit, ahogyan azt (állítólag) a muszlimok teszik?

V: Bár sem a keresztények, sem a muszlimok nem tartják be az étkezési törvényeket, a keresztények azért nem teszik, mert Jézusra hallgatnak. A válaszban öt szempontot érdemes figyelembe venni.

Abban az időben Jézus követői betartották az Ószövetségi étkezési szabályokat. Jézus valójában azt mondta, hogy egy iota vagy egy pont sem múlik el, amíg minden be nem teljesedik.

Jézus feltámadásának ténye alapvetően megváltoztatta azt, ahogyan Isten bánik gyermekeivel. Az ApCsel 10:9–16-ban egy angyal közölte Péterrel, Jézus apostolával, hogy Isten minden ételt tisztává tett. Figyeljük meg, hogy nem azt mondja, hogy ezek az állatok mindig is tiszták voltak, hanem azt, hogy Isten tette őket tisztává.

Még azok a muszlimok is, akik ezt a kifogást hoznak fel, kénytelenek elismerni, hogy az Ószövetség étkezési törvényeinek egy részét nem kell betartani. Mohamed azt tanította a muszlimoknak, hogy ehetnek tevét (Sahih Muslim 1. kötet, 1. könyv, 220. sz., 70. o.), pedig a Levitikus 11:3–8 és a Deuteronómium 14:6–8 tiltja a tevehús fogyasztását.

Hallgassunk Jézusra a Máté 15:10, 17–20-ban és a Márk 7:14–15-ben. Jézus azt mondta, hogy az teszi tisztátalanná az embert, ami kijön belőle, nem pedig az, ami belemegy. A Márk 7:19 azt mutatja, hogy ezzel Jézus minden ételt tisztának nyilvánított. Ha Jézust prófétának nevezzük, hallgatnunk kell az Ő szavaira.

Az ApCsel 10:10-16-ban egy hang a mennyből parancsolta Péternek, hogy egyen, megmutatva neki, hogy az étkezési törvények csak Jézus áldozatáig voltak érvényben, utána már nem. Engedelmeskednünk kell Isten angyalának és Jézus apostolának a hangjának.

Összefoglalva: nem szabad figyelmen kívül hagynunk, amit Isten prófétái mondtak, hanem hallgatnunk kell rájuk.

K: Az ApCsel 10:20–23-ban, amikor Péternek azt parancsolták, hogy ne habozzon, hanem menjen a három férfival, vajon Péter engedetlen volt-e azzal, hogy kérdéseket tett fel nekik, behívta őket a házába, és másnap elindult?

V: Lehet, hogy Péter nem volt a lehető leggyorsabb. Másrészt, ha már későre járt, az egyetlen praktikus megoldás az volt, hogy másnap kora reggel induljon el, ahelyett, hogy sötétben próbáljon házat keresni. Ne feledjük, akkoriban még nem voltak utcatáblák és utcai lámpák.

Mindazonáltal Péter határozottan szándékában állt velük menni. Egy zsidónak nem volt törvényes pogányokkal együtt enni, mégis miután Péter megtanulta a leckét a látomásból, meghívta a férfiakat, hogy egyenek vele.

Valószínűleg bátorságra és egy közvetlen látomásra is szükség volt ahhoz, hogy Péter bármilyen ételt is megegyen. A zsidó szkeptikus Asimov az Asimov’s Guide to the Bible című művében (1050. o.) rámutat arra, hogy a Makkabeusok idején a zsidók inkább a kínzás során haltak meg, mintsem hogy sertéshúst egyenek.

K: Miért próbált Kornéliusz „imádni” Pétert az ApCsel 10,25–26-ban?

V: Az itt szereplő görög szó a proskuneo, amelynek jelentése lehet „imádni” vagy „tiszteletből leborulni”. Vagy Kornéliusz, aki még nem ismerte a keresztény hitet, összezavarodott, amikor megpróbálta imádni Pétert, vagy pedig nem imádni akart, hanem nagy tiszteletet akart tanúsítani annak iránt, aki meg fogja tanítani neki az üdvösséghez vezető utat.

K: Az Apostolok cselekedetei 10:28-ban általánosságban a nem zsidókat nem kellett közönségesnek vagy tisztátalannak tekinteni, vagy minden egyes embert?

V: Ebben a versben a „senki” kifejezés minden egyes embert és minden népet magában foglal.

K: Az Apostolok cselekedetei 10:30–33-ban hogyan írhatta Lukács azt, hogy: „Szerdától böjtöltem, amikor a kilencedik órában imádkoztam a házamban, és megjelent előttem egy ragyogó ruhás férfi”? Vajon Cornelius négy napon át folyamatosan imádkozott egészen a kilencedik óráig (délután 3 óráig), amikor Péterrel beszélt? És melyik napon jelent meg a ragyogó ruhás férfi? Végül, mi a nyelvtani indok arra, hogy az ApCsel 10:30-ban szereplő APO … MECRI … szerkezetet ne négy napos időtartamként fordítsák? Bármilyen „négy nappal ezelőtt” jellegű kifejezés számomra csupán alaptalan nyelvtani akrobatikának tűnik.

V: Nézzük át a három verset teljes egészében: az ApCsel 10:30–32 így szól: „Cornelius így felelt: »Négy nappal ezelőtt otthon voltam, és imádkoztam éppen a kilencedik órában. Hirtelen egy ragyogó ruhás férfi állt előttem, és így szólt: »Cornelius, imádságod meghallgatásra talált, és a szegényeknek adott adományaidat Isten előtt megemlékeztek. Ezért küldj Joppába Simonért, akit Péternek hívnak. Ő a tengerparton, Simon, a bőrkészítő házában vendégeskedik.«” (BSB)

Lukács azt jegyzi le, amit Kornéliusz mondott. Ez egy mérföldkőnek számító pillanat volt az egyház számára, mert ez volt az a pillanat, amikor az egyház – és különösen Péter – világosan megértette, hogy Krisztust nem csak a zsidókhoz küldték, hanem az egész földre. Lehet, hogy Lukács közvetlenül Pétertől hallotta, hogyan történt ez a kulcsfontosságú fejlemény, vagy lehet, hogy valaki mástól tudta meg. Lehet, hogy Lukács szó szerint idézte Cornelius szavait, de nagyon valószínű, hogy átfogalmazta azokat. Ez azonban nem számít; a jelentés a fontos.

Amikor valaki beszél, mások mindig találhatnak benne kétértelműséget, ha elég sokáig és alaposan keresik, függetlenül attól, hogy valóban van-e kétértelműség vagy sem. Más esetekben – így ebben is – egy mondat önmagában többféleképpen is értelmezhető, de a józan ész minden hallgató számára egyértelművé teszi a jelentést. Íme az események sorrendje, fordított időrendben.

3. Péter pár nappal azután érkezett, hogy érte küldtek (ApCsel 10:23–24)

2. A ragyogó ruhás férfi azt mondta Corneliusnak, hogy küldjön Péterért.

1. Ezt megelőzően Kornéliusz imádkozott, amikor megjelent a ragyogó ruhás férfi.

A józan ész alapján az a „most”, amikor Kornéliusz imádkozott, ugyanaz az időpont (délután 3 óra) volt négy nappal ezelőtt, nem pedig a mai nap ezen órája. Ellenkező esetben Kornéliusz akkor küldte volna el a férfiakat Péterért, amikor azok már elindultak, hogy elhozzák őt.

K: Az ApCsel 10:31-ben Isten emlékszik-e az emberek minden igaz cselekedetére?

V: Isten ismeri mindazt az igazságos (és igazságtalan) cselekedetet, amit még születésünk előtt tettünk (Zsoltárok 139). Ami azonban a mennyei jutalom megszerzéséhez való beszámításukat illeti, az nem feltétlenül így van. Ezékiel3:20 példát hoz egy igaz emberről, aki elfordult igazságosságától, és igaz cselekedeteire nem emlékeztek. Emellett Pál is attól tartott, hogy eltávolodik az úttól, és elveszíti azt a koronát, amelyért megdolgozott.

K: Az Apostolok cselekedetei 10:34–35-ben hogyan állhatott Péter [állítólag] ellentmondásban Jézussal, amikor azt mondta, hogy Isten minden nemzetből elfogadja azokat, akik félnek Istentől és igazságot cselekszenek, miközben Jézus a János 14:6-ban azt mondta, hogy senki sem juthat az Atyához, csak Jézuson keresztül? (Ezt a muszlim Ahmad Deedat hozta fel.)

V: Itt nincs ellentmondás. Istennek minden nemzetből vannak gyermekei, akik hisznek benne. Vannak arabok, kínaiak, ausztrálok, afrikaiak, európaiak, eszkimók, valamint chileiek és argentinok, akik hisznek Jézusban. Bármelyik népcsoporthoz tartozz is, Ababdától Zunig, Jézus érted van.

Senki sem juthat az Atyához, csak Jézuson keresztül. Még olyan emberek is, mint Ábrahám pátriárka, aki meghalt, mielőtt meghallotta volna Jézus nevét, csak Jézuson keresztül juthatnak el a mennyei Atyához. János 8-ban Jézus azt mondta, hogy Ábrahám [a jövőben] látta Jézus napját, és örült.

Három pontot kell szem előtt tartanunk:

1) Nem mindenki, aki a mennybe jutott, hallotta Jézus nevét a halála előtt, például azok, akik az Ószövetségben követték Istent, mielőtt Jézusról hallottak volna.

2) Mindenki, aki az igaz Istenben bízik, Jézuson keresztül jut a mennybe.

3) Azok, akik ebben az életben elutasítják Jézust (és soha nem bánják meg bűneiket), elutasították az egyetlen utat, amelyen a mennybe juthatnának.

K: Az Apostolok cselekedetei 10:34-ben Péter rájött, hogy a pogányokkal szembeni „előítélete” nem felelt meg Isten akaratának. Mit tegyünk, ha hirtelen rájövünk, hogy előítéletesek vagyunk bizonyos emberekkel szemben?

V: Különböző fajta és mértékű előítéletek léteznek, különböző embercsoportokkal szemben, nem csupán nemi alapon, vagy a feketék, a fehérek, a spanyolajkúak, az ázsiaiak stb. ellen. Az előítélet irányulhat a szegényekre vagy a gazdagokra, az alacsonyabb vagy magasabb iskolázottságúakra, a kevésbé vagy jobban divatosakra, a stréberekre, vagy számos más tényezőre is.

De függetlenül az előítélet fajtájától és mértékétől, ki kell irtani azt az életünkből. Az idő, amikor cselekednünk kell, az „most”, amint felfedezzük. Barátkozzunk valakivel abból a csoportból, és ahogy a Filippi 2:3–4 tanítja, tekintsük az ő érdekeiket fontosabbnak a sajátjainknál. Azonnal engedelmeskedjünk, és örüljünk annak, hogy Isten eltávolította a szemünk elől a szemellenzőt, amelynek létezéséről talán nem is voltunk tudatában.

Ha azt tapasztalod, hogy egy hívőtársad előítéletes, az nagyon szomorú. De attól még őszinte hívő lehet, csak engedetlen vagy vak. Amellett, hogy imádkozol érte, bátorítsd őt arra, hogy fejezze ki szeretetét „minden ember iránt”, és szeresse felebarátját, mint önmagát.

K: Az ApCsel 10:34–43-ban szereplő szöveg mennyire közel áll Péter tényleges szavaihoz?

V: Bár Lukács átfogalmazhatta volna a szöveget, úgy véljük, hogy itt meglehetősen szó szerint idézett. Lukács stílusa kifinomult, csiszolt görög volt, szaknyelvi szavakkal és bonyolult mondatokkal. De ebben a szakaszban a szóválasztás és a stílus olyan volt, mint egy görögül beszélő zsidóé.

K: Az ApCsel 10:38-ban hogyan volt Isten Jézussal, hiszen Jézus maga Isten?

V: A földön Jézus önként lemondott dicsőségéről, és ideiglenesen felhagyott istenségi tulajdonságainak gyakorlásával. Az Atya és a Szentlélek azonban megmutatták, hogy Jézussal vannak. Ezt Jézus keresztségénél és csodáin keresztül mutatták meg. További információkért lásd az ApCsel 7:56-ról szóló magyarázatot.

K: Az ApCsel 10:45–48 szerint elengedhetetlen-e a vízkeresztség az üdvösséghez?

V: Nem. A válaszban négy szempontot kell figyelembe venni.

1. A vízkeresztség előtt nyelveken szóltak.

2. A nyelveken való beszéd a Szentlélekkel való betöltöttség jele (de nem az egyetlen jele).

3. A Szentlélekkel való betöltődés csak azoknak jut, akik újjászülettek.

4. Azok, akik újjászülettek, üdvözültek.

Tehát a vízkeresztség előtt újjászülettek. Lásd az ApCsel 22:16-ról szóló magyarázatot egy második példaként arra, hogy a vízkeresztség előtt is lehet üdvözülni.

K: Az ApCsel10:45 –48-ban leírtak – mivel ez a szakasz egy nagyon különleges eseményről szól – kizárják-e, hogy ezt a szakaszt arra használjuk, hogy bemutassuk: a vízkeresztség nem elengedhetetlen az üdvösséghez?

V: Nem. Ez a szakasz valóban egy fontos átmenetet ír le az egyház életében, de ez nem zárja ki, hogy megértsük az abban foglalt tanítások egészét. A válaszban három szempontot kell figyelembe venni.

1. A pogányok ekkor, a keresztség előtt is megtelhettek a Szentlélekkel, és így üdvözülhettek. Isten számára ez nem volt lehetetlen, és ez nem állt ellentétben az Ő igéjével.

2. Így lehetséges, hogy más időpontokban is megmeneküljenek az emberek a keresztség előtt anélkül, hogy Isten megszegné az Ő szavát.

3. Ha valakinek a Biblia-értelmezése azt követeli meg, hogy Isten nem maradhat hű az Ő szavához, ha Krisztus után bárki is megmenekül a keresztség előtt, akkor vegyük figyelembe, hogy az ő értelmezése – és nem Isten szava – a hibás.

K: Az ApCsel 10:48-ban és az ApCsel 2:38-ban az emberek Jézus nevében keresztelkednek meg, míg a Mt 28:19-ben az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében (egyes számban) keresztelkednek meg. Ez azt jelenti-e, hogy mindhárman Jézus, ahogyan azt az egység-pünkösdi tanítás hirdeti?

V: Nem. Jézus volt az, nem az Atya vagy a Szentlélek, aki megparancsolta a keresztényeknek, hogy keresztelkedjenek meg. Az „ő nevében” kifejezés azt is jelenti, hogy Jézus hatalmával.

K: Az ApCsel 11:1–3-ban, mivel Pál volt a pogányok apostola, miért küldte Isten Péteret, és nem Pált Kornéliushoz?

V: A válasz négy részből áll.

Először is, Pált csak az ApCsel 13-ban szentelték fel küldetésre; talán Isten nem látta szükségét annak, hogy ilyen sokáig várjon, amíg valaki beszéljen Kornéliusszal.

Másodszor, jobb lenne, ha Péter, az apostolok vezetője lenne az, hogy így egyértelműbb legyen: csak egy egyház létezik, nem pedig egy zsidó és egy pogány egyház.

Harmadszor, Péter neveltetése miatt talán vonakodott volna megosztani Krisztust egy pogánnyal. Az Apostolok cselekedetei 10:34-ben Péter azt mondja: „Most már rájöttem, mennyire igaz, hogy Isten nem tesz különbséget senki között.” Néha, ha egy hívőnek előítéletei vannak egy bizonyos csoporttal szemben, Isten arra késztetheti azt a keresztényt, hogy éppen annak a csoportnak szolgáljon. Így Péter nem az lett, aki megkérdőjelezte a pogányok megkeresztelését, hanem éppen ő volt az, aki megvédte saját cselekedetét, a pogányok megkeresztelését.

Negyedszer: Péter a Pünkösd idején megteltek a Szentlélekkel, és tűznyelvek szálltak rá, és az, ahogyan leírja, mi történt ezekkel a pogány hívőkkel, a Pünkösdre emlékeztet.

Egyrészt egyesek talán nagyszerűnek tartják, hogy Péternek látomása volt, és egy angyal kifejezetten megmondta neki, mit tegyen. Másrészt viszont az, hogy Isten látta, Péternek „kézfogásra” van szüksége, Péter gyengeségének jele lehetett, nem pedig erősségének.

K: Az Apostolok cselekedetei 11:1–3-ban helyesen cselekedtek-e azok a férfiak, akik vitába szálltak Péter apostollal?

V: Egyrészt igazuk volt, másrészt viszont nagyobb mértékben tévedtek.

Igazuk volt: Igazuk volt abban, hogy megkérdőjelezték, amit bármely keresztény tett – még Péter is –, ha úgy gondolták, hogy az nem áll összhangban a Szentírással. Végül is a Máté 10:5–7 szerint Jézus akkoriban azt mondta, hogy ne menjenek a pogányokhoz, hanem csak Izráel házához. Emellett Pál is helyreigazította Pétert a Galatákhoz írt levél 2:11–21-ben.

Téves: A Szentírásról alkotott megértésük téves volt. Ráadásul miután a jeruzsálemi zsinat az összes élő apostollal együtt rendezte a kérdést, ezek közül az emberek közül néhányan továbbra is megosztottságot okoztak, mert nem voltak hajlandók elfogadni másoktól a korrekciót.

K: Az ApCsel 11:1–3-ban Péter azt is mondhatta volna: „Tudom, hogy Istent követtem, és egyáltalán nem érdekel, mit gondoltok.” Mi lenne abban a rossz?

V: Péter nem akart félreértéseket okozni, mert jó példaként kellett szolgálnia. A vezetésben két szempont van: azt tenni, ami helyes, és azt a helyes módon tenni. Annak ellenére, hogy Péter azt tette, ami helyes volt (ahogyan a Szentlélek megmutatta), alázatosan (és jogosan) alávetette cselekedeteit mások kérdéseinek. Türelmesen elmagyarázta, miért cselekedett úgy, ahogy, és elfogulatlanul osztotta meg az eredményeket. A mai vezetőknek szolgáló vezetőknek kell lenniük, akik szavaikkal, cselekedeteikkel és mások iránti tiszteletteljes magatartásukkal vezetnek.

K: Az ApCsel 11:1–3 alapján milyen helyzetek jöhetnek ma elő, amikor te vagy valaki más mondhatta volna vagy ténylegesen is kimondta ezt? Hogyan alakulna az a helyzet?

V: Egyszer egy amerikai kínai keresztény gyülekezet tagja voltam. Amerikában a csoportok, a bizottságok és a szavazások mindennaposak. Felvettek egy külföldön képzett lelkészt, aki inkább hierarchikus gondolkodásmóddal rendelkezett. Egy meglehetősen nehéz időszakban a lelkész kijelentette, hogy a presbiterek nekem tartoznak felelősséggel, én pedig csak Istennek. Nem sokkal ezután elbocsátották. A probléma NEM az volt, hogy nem a nem katolikus amerikai stílus szerint járt el (bár valóban nem így tett). A probléma az volt, hogy nem a Bibliai stílus szerint járt el; még Péter apostol sem viselkedett így.

K: Az ApCsel 11,1–4 alapján szerinted mennyire kell szervezettnek lennie az egyháznak?

V: A „legjobb” válasz különböző kultúrákban és körülmények között eltérő lehet. Ennek a kérdésnek két oldala van: a kultúrákon felüli állandóság és a kulturális rugalmasság.

Kultúrán felüli állandóság: Azokat az egyházi vezetési és szervezeti elveket, amelyeket a Szentírás előír vagy bemutat, minden egyházban be kell tartani. Például az 1 Timóteus 3:1–13 és a Titusz 1:5–9 meghatározza az egyház presbitereire, diakónusaira és diakónisszára vonatkozó követelményeket. Nincs olyan „kivételi záradék”, amelyben Pál azt mondaná: „hacsak nem ebben a kultúrában élsz, akkor nem kell betartanod”.

Kulturális rugalmasság: Az egyházaknak alkalmazkodniuk kell a környezetükhöz, a kultúrájukhoz és a korukhoz. Nagy egyházi épületek kontra házi gyülekezetek. Hogyan kezeljük a többnyelvűséget egy gyülekezetben? Ha egy gyülekezetünkben kifinomult városi lakosok és törzsi emberek is vannak, mindig együtt kell-e gyülekezniük? Mennyire kell a vezetőknek aktívan részt venniük, és mennyire kell távol tartaniuk magukat? A férfiaknak és a nőknek együtt kell lenniük, vagy el kell őket különíteni? A Szentírásban megtalálhatók azok az elvek, amelyek segíthetnek ezekre a kérdésekre választ adni a gyülekezeted számára, de maguk a válaszok nem szerepelnek benne. Ez valószínűleg Isten részéről szándékos, mivel a válaszok gyülekezetenként eltérőek, és Isten azt akarja, hogy istenfélő ítélőképességgel döntsünk.

K: Az ApCsel 11:3-ban az apostolok engedelmeskedtek-e Jézus Máté 28:19-ben és az ApCsel 1:8-ban adott parancsának, hogy terjesszék az evangéliumot a föld végső határainakig?

V: Az apostolok nem voltak bűntelenek, és nem úgy tűnik, hogy ezt a parancsot aktívan betartották volna. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy gátlásaik voltak a nem zsidókkal való érintkezés tekintetében. Sajnos a mai keresztények is néha hagyják, hogy gátlásaik megakadályozzák őket abban, hogy teljes mértékben engedelmeskedjenek Istennek. Lásd az ApCsel 8:1-ről szóló fejtegetést arról, hogy Isten láthatóan hogyan kezelte azt a helyzetet.

K: Az ApCsel 11:14-ben Kornéliusz már megmenekült, mielőtt Péterért küldött volna?

V: Ez a szakasz azt mutatja, hogy nem. Isten kegyelméből azonban Kornéliusz Istent kereste, és elküldött Péterért.

K: Az ApCsel 11:18 szerint milyen két hatása lenne ennek: először a többi pogányra, másodszor pedig a zsidókra?

V: A pogányok számára ez azt bizonyította volna, hogy Isten egyházában ugyanolyan szívesen látják őket, mint a zsidókat. Másrészt a pogány vallási vezetők talán nagyobb fenyegetést éreztek volna, mintha azt gondolták volna, hogy az embereknek először zsidókká kell válniuk, mielőtt keresztények lehetnének.

A zsidók számára ez inkább megosztottságot okozott a zsidó keresztények és a nem keresztény zsidók között.

K: Az ApCsel 11:18 szerint mit gondolsz, hogyan érezne ezzel kapcsolatban egy korábbi pogány, aki csak azért tért át a zsidó hitre, hogy aztán keresztény lehessen?

V: Egy felnőtt férfinak körülbelül egy hétre lenne szüksége, hogy felépüljön a körülmetélés után. Miért nem mondta neki senki, hogy „csak vicceltünk!”? A hívő talán „átverve” érezte volna magát. Hiszen a hívők azt mondták neki, hogy először zsidóvá kell válnia, és mégis mindezeket az embereket beengedték anélkül, hogy előbb zsidókká váltak volna. Tényleg Istenért tette ezt, hiszen Isten nyilvánvalóan senki mástól nem követelte meg ezt?

De Isten a szándékainkat és a szívünket nézi, nem csupán a cselekedeteinket. Azok a dolgok, amelyeket feleslegesen tettünk meg, mert egy keresztény vezető rossz tanácsot adott, mégis Istenért történtek.

K: Miért csak a zsidóknak hirdették az evangéliumot az ApCsel 11,19-ben?

V: Abban az időben vita folyt arról, hogy egy pogány keresztény lehet-e anélkül, hogy előbb zsidóvá válna. Még azután is, hogy ezt a vitát az ApCsel 15-ben leírt jeruzsálemi zsinaton rendezték, Pál továbbra is azt a gyakorlatot követte, hogy először a zsidóknak hirdette az evangéliumot, és csak utána a pogányoknak. Példaként olvassa el az ApCsel 18:6-ot.

K: Mi a jelentősége Antiochiának az Apostolok cselekedetei 11:20-ban?

V: Antiochia nem volt olyan régi város, mivel i. e. 300 körül alapította I. Seleukosz Nikátor, akinek apja és fia egyaránt Antiokhosz névre hallgatott. Jeruzsálemtől észak-északkeletre, körülbelül 300 mérföldre feküdt. Antiochia azonban a Római Birodalom harmadik legnagyobb városa volt, mintegy 500 000 lakossal. Csak Róma és Alexandria volt nagyobb nála. Antiochia Orontes néven is ismerték, hogy megkülönböztessék a többi tizenöt, Seleukosz által alapított, szintén Antiochia nevű várostól. Rómaiak, görögök, szírek és perzsák egyaránt éltek ott, és a lakosság becslések szerint egyhetede zsidó volt. Később azonban, Caligula idején (Kr. u. 37–41) sok zsidót megöltek. Antiochiát 540-ben a perzsák kifosztották, és azután soha többé nem állt teljesen talpra.

K: Az Apostolok cselekedetei 11:25–26-ban mit csinált Pál szülővárosában, Tarszusban?

V: A Szentírás nem mondja meg közvetlenül, hogy mit csinált ezekben a talán hét-nyolc évben. Pál azonban a 2. Korinthusbeliekhez írt levél 11:24-ben említi, hogy öt korbácsütést kapott a zsinagóga vezetőitől, a 2. Korinthusbeliekhez írt levél 11:23–27-ben pedig egyéb testi üldözésről is beszámol, de nem szerepel, hogy ezek mikor történtek. Lehet, hogy ezek közül néhány vagy mindegyik akkor történt, amikor Pál Tarsuszban hirdette az evangéliumot.

Ahogyan az ApCsel 11:20–21 is mutatja, Pál nem volt elengedhetetlen az evangélium terjedéséhez. Számos hívő élt Kirénében (Líbia északkeleti részén) és Cipruson (ahonnan Barnabás származott), és ők is részt vettek az Úr nagy munkájában Antiochiában. Egyetlen ilyen „hétköznapi” keresztény nevét sem ismerjük, és nyilvánvalóan Isten nem tartotta szükségesnek, hogy mi megismerjük őket, vagy hogy ők híressé váljanak.

Ez már a második alkalom volt, hogy Barnabás segítette Pál szolgálatát. Milyen lehetőségeket használsz ki te, hogy mások szolgálatát bátorítsd és támogasd?

K: Az ApCsel 11,26-ban milyen jelentősége van annak, hogy a „keresztények” kifejezést először Antiochiában használták?

V: A válaszban két szempontot kell figyelembe venni.

Gúny: Lehet, hogy mások először gúnyból nevezték őket keresztényeknek. Abban az időben voltak olyanok, akik nagyon odaadóan imádták Cézárt, és őket cézáristáknak hívták. Az 1. Péter 4:14 azt mondja, hogy ha Krisztus nevéért sértegetnek, áldottak vagytok. Az 1. Péter 4:16 pedig említi a „keresztényként” való szenvedést.

Megtiszteltetés: A hívők a „keresztény” szót megtiszteltetés jelképeként fogadták el. Krisztus az egyetlen név, amely alatt az emberek üdvözülhetnek.

A „keresztény” név nagy becsben állt Krisztus korai követői körében. Ez az a név, amelyet magunkra kell használnunk 42, Kr. u. 325 előtti korai keresztény író szerint. Az egyes írók idézeteit lásd a oldalon.

K: Az ApCsel 11:28, az ApCsel 14:17 és a 2Kor 8–9 alapján milyen bizonyítékok utalnak arra, hogy Claudius uralkodása idején (Kr. u. 41–54) világszerte éhínség volt?

V: A keresztényeknek két álláspontjuk van.

Helyi éhínség

1. A világot/földet jelölő görög szó itt az oikoumene. Ez nem feltétlenül jelenti az egész bolygót vagy világot, mint a görög cosmos szó. Inkább a Júdeában dúló éhínségre utal.

2. Josephus a „Zsidók története” című művében (20.5.2, i. sz. 93–94 körül) említést tesz egy i. sz. 44/46–47/48-ban Júdeában bekövetkezett éhínségről.

3. További bizonyítékként említhető, hogy Pál adományt gyűjtött a görögországi gyülekezetektől (ahol feltehetően nem volt éhínség), hogy azt visszaküldje Palesztinába (1 Korinthus 16:2–3 és 2 Korinthus 8:1–4, 13–15, 18–21).

4. További alátámasztásként: Helena, majd később fia, Izates – miután áttértek a judaizmusra – Egyiptomból vásárolt búzát és Ciprusról vásárolt füget küldtek Júdeába, hogy az éhínség enyhítésére szolgáljanak, körülbelül Kr. u. 46-ban, Josephus „A zsidók régiségei” című művének 20. könyve 51–52. fejezete [ii.5] szerint.

Éhínség az egész Római Birodalomban

Ezt a görög kifejezést a rómaiak általánosan használták a teljes római világra utalva. Nem volt egyetlen olyan éhínség sem, amely egyszerre érintette volna az egész Római Birodalmat. Azonban az „Expositor’s Bible Commentary” 9. kötete, 403–404. oldalán olvasható, hogy Suetonius (Claudius élete 18:2), Tacitus (Annales 12:43), Dio Cassius (Róma története 60:11) és Orosius (Történelem 7.6.17) több éhínséget is említenek a Római Birodalomban Claudius uralkodása alatt. A római történelemben nincs más olyan időszak, amelyről ilyen gyakran beszélnének éhínségekről.

K: Miért nem áld meg minket Isten az Apostolok cselekedetei 12. fejezetében anyagi szempontból annyira, amennyit el tudunk viselni?

V: Először is, a Példabeszédek 30:8–9 azt mutatja, hogy az ember megáldott lehet a befogadóképességén túl is. Annyira megáldott lehet, hogy elfeledi Istent. De emellett sok hívő képes lenne több anyagi áldást befogadni, mint amennyit kapott. De Isten számára a hitünk értékesebb, mint az arany (1 Péter 1:7), és Isten a nehézségeket arra használja, hogy megerősítse és elmélyítse a hitünket. Azt mondják, hogy amikor egy új pillangó kikel a bábból, ha segítünk neki kijutni a bábból, a pillangó soha nem fog repülni. Szüksége van arra a küzdelemre, arra, hogy erőfeszítést tegyen, hogy kiszabaduljon a bábból, és megerősítse az izmait, hogy képes legyen repülni.

Úgy tűnik, Isten terve velünk kapcsolatban nem elsősorban az anyagi áldásokra irányul. Ahelyett, hogy abban reménykednénk, hogy Isten követi a mi prioritásainkat, inkább fel kell adnunk a saját prioritásainkat, és Isten prioritásait kell a sajátjainkká tennünk. Lehet, hogy Isten nem annyira érdekelt abban, hogy kizárólag azért áldjon meg minket, hogy kényelmesebben éljünk, több anyagi javakkal. Inkább az lehet, hogy Isten egyeseket azért áld meg bőségesen, hogy azok másoknak segítsenek.

K: Az Apostolok cselekedetei 12:1–2-ben ki volt ez a Heródes, és miért akarta megölni Jakabot és Pétert?

V: Ez nem Heródes Nagy, sem Heródes Antipász volt, hanem egy másik Heródes, akit Heródes Agrippa I-nek hívtak, aki Kr. u. 41-től uralkodott, és Kr. u. 44-ben halt meg. Kr. e. 10 körül született, IV. Arisztobulusz és Bernice fiaként. Heródes Nagy unokája volt, aki Jézus születésekor uralkodott. Az Apostolok cselekedetei 25:13–22-ben szereplő Agrippa II. egy másik személy.

Hároméves korában I. Heródes Agrippát Rómába vitték, miután Nagy Heródes Kr. e. 7-ben megfojtatta apját, IV. Aristobulust. Közeli kapcsolatban állt a királyi családdal. Kr. u. 23-ban Idumeába (Edomba) menekült, hogy elkerülje hitelezőit. Később nagybátyja, Heródes Antipas járadékot biztosított számára, bár végül összeveszett vele. Kr. u. 36-ban I. Agrippa visszatért Rómába, megsértette Tiberius császárt, és bebörtönözték. Amikor Tiberius Kr. u. 37-ben meghalt, az új császár, Caligula, szabadon engedte. Amikor Heródes Antipást Kr. u. 39-ben száműzték, I. Agrippa megkapta a birtokait. I. Agrippa és felesége gondosan betartották a zsidó törvényt, valószínűleg azért, hogy elnyerjék a zsidók kegyét, ami sikerült is nekik, legalábbis addig, amíg I. Agrippa meg nem engedte, hogy istenként imádják. Amikor I. Agrippa személyes barátja, Claudius Kr. u. 41-ben császár lett, Claudius Júdeát és Samáriát I. Agrippának adta kormányzásra, egészen addig, amíg az Kr. u. 44-ben bélparaziták okozta betegségben meghalt. Nem tudjuk biztosan, melyik ünnepről volt szó. Lehetett akár egy különleges ünnep, amelyet I. Agrippa indított el Claudius augusztus 5-i születésnapjának tiszteletére, akár az ötévente megrendezett, Cezárea alapítására emlékező ünnep, amely március 5. környékére esett, vagy pedig az éves sátoros ünnep is lehetett.

A körférgek 10–16 hüvelyk hosszúra nőhetnek, és bélelzáródást, heves hányást, súlyos fájdalmat, sőt halált is okozhatnak. Josephus beszámolója némileg eltér Lukácséitól, de azt mondja, hogy öt napos kínok után halt meg. Az a férfi, aki kivégezte Jakab apostolt és megpróbálta kivégezni Pétert, nem halt meg könnyen, hanem a férgek táplálékává vált.

I. Heródes Agrippa – ellentétben Nagy Heródes-szel – nem volt különösebben vérszomjas hírében, kivéve, hogy élvezte a véres gladiátorjátékokat. I. Heródes Agrippa népszerűségre vágyva meg akarta ölni Jakabot, Pétert és valószínűleg másokat is. Nyilvánvalóan nagyon fontosnak tartotta zsidó alattvalói támogatását, hogy azok ne panaszkodjanak rá Rómának. I. Agrippa rábeszélte Caligulát, hogy ne állítson szobrot magáról a templomban Kr. u. 40-ben.

Lehet, hogy a zsidók nem igazán értékelték Heródesnek a páska idején tanúsított jóindulatát, és valószínűleg amúgy sem volt illendő a páska idején kivégzéseket végrehajtani, ezért Heródes várni akart a hét végéig, hogy kivégezze Pétert.

Kr. u. 40-ben Caligula császár saját szobrát akarta felállítani Jeruzsálemben, de Heródes lebeszélte erről.

További információkért lásd Josephus „A zsidók régiségei” című művének 18. és 19. könyvét.

K: Az Apostolok cselekedetei 12:6-ban hogyan tudott Péter olyan mélyen aludni a kivégzése előtti éjszakán?

V: Azok, akiknek alvási gondjaik vannak, biztosan irigyelik Péter alvását! Péter bízott abban, hogy Isten védi őt, és hogy Jézus szavai nem fognak cserbenhagyni. A János 21:18–19 alapján Péter biztosan tudta, hogy nem fog meghalni, amíg meg nem öregszik. Képzelje el, ha tudná, hogy senki és semmi sem tudná megölni, amíg Isten meg nem engedi. Péter azonban mégis mélyen aludt, annak ellenére, hogy tudta, hogy nem sokkal korábban lefejezték Jakab apostolt.

Péter valószínűleg a Jeruzsálem északi oldalán található, biztonságos Antonia-erődben volt. Általában egy foglyot legfeljebb egy őrhöz láncoltak. Péter viszont két őrhöz volt láncolva. Az Apostolok cselekedetei 12:4 szerint négy, egyenként négy katonából álló őrszem őrizte. Talán minden őrszemnek hatórás műszakja volt. Miért volt szükség ennyi biztonsági intézkedésre egyetlen fegyvertelen ember miatt? Ne feledjük, hogy a hatóságok számára ez már a második alkalom volt Péterrel kapcsolatban. Az ApCsel 5,18–21 szerint egy angyal segítette Péter szökését.

Lehet, hogy nincs ígéretünk arra, hogy meddig fogunk élni ezen a földön, de van ígéretünk arra, hogy Isten vigyáz ránk, és hogy örökké élni fogunk a mennyben. Szóval, aludjatok jól!

K: Miért gondolták az ApCsel 12:15-ben, hogy „Péter angyala” jelent meg az ajtóban?

V: Két nézet létezik.

1. A legegyszerűbb nézet az, hogy azt hitték, Pétert megölték, és az Péter lelke volt.

2. Ugyanakkor használhattak volna más kifejezéseket is, például „lelke” vagy „szelleme” helyett az „angyala” kifejezést. Lehet, hogy azt hitték, mivel az embereknek vannak őrangyalai, ez volt az ő őrangyala, aki Péterre hasonlított.

Akárhogy is, ezek voltak a házban tartózkodó fiatal keresztények hiedelmei. A Biblia azt mutatja, hogy ebben a kérdésben tévedtek, mert valójában Péter maga jelent meg.

K: Az ApCsel 12,23-ban mi az a Biblia-on kívüli bizonyíték arra, hogy Heródes hirtelen férgek miatt halt meg?

V: Josephus zsidó író a „A zsidók története” című művének 19.8.2. fejezetében (kb. 93–94-ben) a következőket írja:

„Miután Agrippa három teljes évet uralkodott egész Júdea felett, eljutott
Cezáreába, amelyet korábban Strato-toronynak neveztek. Ott Caesar tiszteletére látványosságokat rendezett, és ezt a császár jólétéért tartott ünnepségként hirdette meg. Erre a rendezvényre a tartományi tisztviselők és azok, akiket kiemelkedő pozícióba emeltek, nagy számban gyűltek össze. A látványosság második napján egy teljesen ezüstből készült, csodálatos szövésű palástot öltött magára, és hajnalhasadtával megérkezett a színházba. Ekkor az ezüst ragyogott, amint a nap első sugarait megérintette, és csodálatosan csillogott; ragyogása egyfajta félelmet és remegést keltett azokban, akik ránéztek. Azonnal hízelgői különböző irányokból kiáltottak fel olyan szavakkal, amelyek valójában nem az ő javát szolgálták: istenként szólították meg, és így kiáltottak hozzá: „Légy kegyes! Ha eddig emberként tiszteltünk téged, mostantól kezdve bevalljuk, hogy halandó természetnél felsőbbrendű vagy.”

A király nem feddte meg őket, és nem is utasította el istentelen hízelgésüket. De nem sokkal később felpillantva meglátta a baglyot, amely a feje felett egy kötélen ült, és azonnal felismerte benne a gonosz hírnökét, ahogyan korábban a jóság hírnöke volt, és a bánat fájdalma átszúrta a szívét. Hasi fájdalom is jelentkezett nála, amely heves rohammal kezdődött… Így hát gyorsan a palotába vitték, és hamarosan elterjedt a hír, hogy bizonyosan hamarosan meghal… És miután öt napon át folyamatosan szenvedett a hasi fájdalomtól, 54 éves korában és uralkodásának hetedik évében távozott az élők sorából.”

Mellékesen megjegyezzük, hogy ez nem olyan dolog, ami gyakran megesett volna az engedelmes zsidókkal, akik soha nem ettek tisztátalan állatokat.

Bár Josephus és az Apostolok cselekedetei hasonlóak, a különbségek elég nagyok ahhoz, hogy kimutassák: Lukács nem egyszerűen másolhatta Josephustól, vagy fordítva. Valószínűleg bélféreg volt, amely akár 16 hüvelyk hosszú is lehet.

K: Az Apostolok cselekedetei 12:2,7 szerint Jakab, János és Péter Jézus három legközelebbi tanítványa voltak. Mit gondol, miért haltak meg ilyen különböző módon?

V: A Szentírás nem mondja meg, és azt sem, hogy bármelyikük „méltóbb” lett volna rá, vagy bármilyen más okot említ. De ez olyan, mint a mai keresztények esetében. Vannak keresztények, akik hosszú életet élnek, és békés halált halnak. Vannak, akiknek (legalábbis a mi nagyon korlátozott látásmódunk szerint) úgy tűnik, mintha életüket valami baleset vagy betegség szakította volna meg. Vannak, akik dicsőségesen halnak meg mártírként, erőszakot nem alkalmazva, miközben erőszakot gyakoroltak ellenük, miközben az Urat szolgálták. Végül is ez azt mutatja nekünk, hogy Isten mindannyiunkkal egyénileg, különböző módon bánik.

De szerinted ki volt a „legszerencsésebb”? Jakab, aki gyorsan vértanúhalált halt, és így elkerülte a sok kísértést? Péter, aki sokkal később, körülbelül Kr. u. 63-ban halt meg vértanúként, amikor Rómában fejjel lefelé keresztre feszítették? Vagy János, aki a leghosszabb ideig tudott szolgálni, de nem halt meg vértanúként? Nem lehet egy ember életének minőségét annak hosszúsága alapján megítélni. Valójában azonban egyáltalán nem kell megítélned mások életének minőségét; ezt Isten fogja megtenni, nem te.

K: Miért menti meg Isten az ApCsel 12:2,7 szerint egyeseket – néhányukat csodás módon –, másokat pedig nem?

V: Pál a Filippi 1:22–25-ben válaszol erre. Isten azonnal hazavihette volna Pált, de Pál úgy hitte, hogy Isten azt akarja, maradjon még egy ideig, hogy elvégezze az itt rá váró munkát. Egy Calvin és Hobbes-képregényben Calvin azt mondja: „Isten azért tett a földre, hogy bizonyos dolgokat véghezvigyek, és ha így haladok tovább, örökké fogok élni!” Calvin teológiája talán nem mindig a legjobb. Ennek ellenére Isten máris a mennybe vihetne minket, de késlelteti ezt, lehetőséget adva nekünk, hogy szolgáljuk Őt és dicsőítsük Őt a földön. Használd ki teljes mértékben a neked adott lehetőségeket!

K: Mi az, ami meglehetősen kínos az ApCsel 12,13–16-ban?

V: A kínos helyzet nem annyira Rhoda (görögül Rózsa) miatt áll fenn, aki a megdöbbenésében elfelejtette kinyitni az ajtót. Inkább az a házban lévő keresztények miatt, akik az ApCsel 12:5-ben Péterért imádkoztak, és akik most szidalmazták Rhodát, amiért lényegében azt mondta nekik, hogy Isten meghallgatta az imájukat. Jegyzet magamnak: ha valamért imádkozol, hidd el, hogy az meg is fog történni! Ahogyan az Evangelical Commentary on the Bible 902. oldalán olvasható, ez valószínűleg az egyetlen alkalom volt, amikor könnyebb volt kijutni a börtönből, mint bejutni egy imatalálkozóra!

K: Az ApCsel 12:17-ben a „másik” hely Róma lehetett volna, és Péter 25 évig ott maradt, ahogyan azt egyes római katolikus teológusok feltételezik?

V: Nem, nincs arra utaló jel, hogy az a hely Róma lett volna, éppúgy, mint ahogy Kína sem. Péter azonban az Apostolok cselekedetei 15:7 szerint Jeruzsálemben volt, vagyis visszatért Jeruzsálembe, alig pár évvel később. Ezt követően Péter a Galatákhoz írt levél 2:11 szerint Szíriában, Antiochiában tartózkodott, és Pál szerint az 1. Korinthusbeliekhez írt levél 1:12; 9:5 szerint utazgatott.

K: Miért aggódtak az őrök az Apostolok cselekedetei 12:18–19 szerint?

V: A római jog szerint – például a Justinianus-kódex 9.4.4. szakasza alapján – az az őr, aki hagyja, hogy egy fogoly megszökjön, ugyanazt a büntetést szenvedi el, mint amit a fogoly szenvedett volna. Az Apostolok cselekedetei görög szövege egyszerűen azt mondja, hogy az őröket „elvitték”, ami valószínűleg azt jelenti, hogy kivégezték őket.

K: Az Apostolok cselekedetei 12:25-ben és 15:37-ben szereplő János Márk az, aki a Márk evangéliumát írta?

V: Igen.

K: Az Apostolok cselekedetei 13:1-ben milyen tisztségekről van szó, és mit jelentett itt a kézrátétel?

V: Érdekes, hogy az antiochiai gyülekezetben két különböző tisztség volt: próféták és tanítók. A próféták Simeon, Lucius és Manaen voltak. Ez nem felszentelés volt, mert Barnabás is gyülekezeti szolgálatot végzett, akárcsak Saul. Manaen és Heródes Antipász (a tetrarch, aki Jézust bíróság elé állította) egyaránt Heródes Nagy házában nőttek fel. Manaén a kereszténység híve lett, míg Heródes tetrarch ellenezte a kereszténységet, és lefejeztette Keresztelő Jánost.

K: Az Apostolok cselekedetei 13:1-ben szereplő Simon/Simeon Niger az afrikai Niger országból származott?

V: Nem. Az ország akkor még nem létezett, a „niger” pedig egyszerűen a latin szó a „fekete” jelentésére. Lehet, hogy fekete bőrű volt. Ugyanakkor, ahogyan White úr vagy Green asszony is megmondhatja, a vezetéknevek nem feltétlenül utalnak a bőrszínre. Az NIV Study Bible azonban azt írja, hogy ez a vezetéknév utalhatott sötét bőrszínére.

Ez nem számít, mert ahogy a Believer’s Bible Commentary 1619. oldalán találóan megfogalmazódik: „Új mércét vezettek be: nem az a fontos, ki vagy, hanem kié vagy.”

K: Az ApCsel 13:1-ben szereplő cirenei Lucius lehet-e azonos Lukácssal, a Lukács-evangélium és az Apostolok cselekedetei szerzőjével?

V: Valószínűleg nem. Bár a Lukács a Lucius (és a Lucanus) rövidített formája, semmi nem utal arra, hogy Lucius és Lukács ugyanaz a személy lenne.

K: Az Apostolok cselekedetei 13:1–15-ben mi a különbség a „menet közbeni” evangelizálás és a kifejezetten az evangelizálás céljából tett utazás között?

V: Jó dolog felkészülni a „véletlenszerű evangelizációra” és azt gyakorolni. Eredetileg nem tervezted, hogy megosztod az evangéliumot, de adódott a lehetőség, és meg tudtad osztani. De a szándékos evangelizáció is ugyanolyan jó, amikor megtervezed, és megosztod valakivel. A véletlenszerű evangelizáció önmagában nem helyettesíti a szándékos evangelizációt, és fordítva. Mikor végeztél utoljára véletlenszerű evangelizációt? Mikor végeztél utoljára szándékos evangelizációt?

Az ApCsel 13:1–15 a szándékos evangelizáció kezdetét jelenti, amely stratégiailag olyan helyekre irányul, ahol az evangéliumot még nem hirdették. Először Ciprusra mentek, ahonnan Barnabás származott (ApCsel 4:36). Az ApCsel 13,5 nem azt mondja, hogy „egy zsinagógában” hirdették az üzenetet, hanem „zsinagógákban” – többes számban –, így Cipruson biztosan jelentős zsidó népesség élt. Pál Tarsusból származott, és oda is el akartak menni. De utána „ismeretlen helyekre” indultak.

Jó, ha „véletlenül” is hirdetjük az evangéliumot, de az is jó, ha szándékosan olyan helyekre megyünk, ahol jól ismerjük a környezetet, és ott hirdetjük az evangéliumot azoknak, akiknek szükségük van rá. Ugyanakkor jó, ha „ismeretlen helyekre” is elmegyünk, hogy lássuk, hogyan használ minket Isten az evangélium hirdetésére ott is.

K: Az ApCsel 13:6-ban miért hívták a varázslót Bar-Jézusnak?

V: A Bar-Jézus név „Jézus fia” jelentést hordoz. Talán az apját Jézusnak vagy Jósua-nak hívták. Állítólag a mai szekták is arra törekednek, hogy „Jézus fiai” legyenek. Azt állítják, hogy összeegyeztethetők a kereszténységgel, ráadásul azt is, hogy Jézus tanításainak „új és továbbfejlesztett” változatai.

Míg a szamáriai misszió során Simon Magussal találkoztak, addig a Palesztinán túli misszió során Elymással (Bar-Jézussal) találkoztak. Lukács úgy írta meg ezt a részt, hogy az olvasó láthassa a párhuzamokat.

K: Miért alkalmazott egy látszólag józan gondolkodású prokonzul varázslót az udvarában az Apostolok cselekedetei 13:6 szerint?

V: A római társadalomban a mágusokat nemcsak kormánytisztviselők alkalmazták, hanem sokan mások is, „ahogyan azt a Horatius-tól Liviusig terjedő római írók tanúsítják”. Az „The Expositor’s Greek Testament” című mű 2. kötetének 286. oldala szerint. A mű hozzáteszi azt is, hogy gyakran előfordul, hogy a szkepticizmus és a hiszékenység egyazon személyben kéz a kézben járhat. Ez ma is igaz.

K: Az Apostolok cselekedetei 13:6–13-ban milyen Biblia-on kívüli bizonyítékok léteznek Sergius Paulusról?

V: Két forrás létezik.

1. Egy Soli-ban (ma Karavastasi) található felirat Ciprus északi partján említi Paolos prokonzul nevét. (Inscriptiones Graecae ad res Romanas pertinentes, 3:930). Pisidiai Antiochiában található egy felirat L. Sergius Paullusról, aki Kr. u. 72–74-ben Galatia propraetora volt; valószínűleg ő volt a fia.

2. A korai keresztény író, Tertullianus (198–220) A bálványimádásról című művének 9. fejezetében (66. o.) megemlíti, hogy a Sergius Paulus szolgálatában álló varázsló megvakult.

Egy további lehetőség egy Lucius Sergius Paulus, aki Claudius császár alatt a „Tiberis kurátora” volt. (Corpus Inscriptionum Latinarum 6.4.2, 31545. sz.). Lehetséges, hogy hivatali ideje letelte után prokonzulként Ciprusra küldték.

Mellékesen megjegyezzük, hogy Sergius Paulusnak volt egy lánya, Sergia Paulla, aki keresztény volt, és fia, Gaius Caristanius Fronto, aki római szenátor lett, szintén keresztény volt.

Ehhez kapcsolódóan: egyes kéziratokban a „bar Jesus” helyett Etymas vagy Hetiomos szerepel, azaz Elymas (varázsló / bölcs / a tanult). Josephus egy Atomos nevű ciprusi zsidó varázslóról ír, akit Felix alkalmazott, hogy rábeszélje Azizus feleségét, Drusillát, hagyja el férjét/vőlegényét, és menjen feleségül Felixhez, a három másik felesége mellé.

K: Az Apostolok cselekedetei 13:7-ben mi volt a különbség a procurator és a proconsul között?

V: A legtöbb tartomány a császár fennhatósága alatt állt, de néhány, köztük Ciprus, a szenátus alá tartozott. A tartományok kormányzására a római császár procuratorokat nevezett ki, míg a római szenátus prokonzulokat.

Ez korábban komoly bibliai nehézséget jelentett. Ha Ciprus császári tartomány lett volna, Lukács tévedett volna, amikor a „prokonzul” szót használta; úgy tűnne, hogy a „prokurátor” szót kellett volna használnia. Kiderült azonban, hogy a császár és a szenátus „cserét” hajtott végre, és ebben az időben Ciprus a szenátus fennhatósága alatt állt, így Lukács valóban a helyes szót használta. Lehet, hogy valaki nem tudott erről a cseréről, hacsak nem élt ebben az időben vagy annak közelében. Ezenkívül találtak egy feliratot is a „prokonzul” Paulusról.

K: Az ApCsel 13,7–9-ben vajon a tarsusi Saul új, római nevét Sergius Paulus-tól, Pafosz prokonzuljától vette-e?

V: Ez az első alkalom, hogy a „Pál” nevet használták a tarsusi Saulra, ezért az Ante-Nicene Fathers 5. kötete, 562. oldala azt állítja, hogy lehetséges. Ugyanakkor nincs más alátámasztás erre a spekulációra. A Paulus latinul „kicsi”-t jelent.

K: Miért szidta meg Saul olyan élesen Elimást az Apostolok cselekedetei 13:9–11-ben?

V: Van helye és ideje a kemény szidásnak, és ez volt az az eset. Elimas nemcsak hogy szándékosan elutasította az igazságot, hanem aktívan igyekezett másokat is eltéríteni az igazságtól. Az 1. Thesszalonikiakhoz írt levél 2:16-ban Pál azokról beszél, akik aktívan ellenezték Isten üzenetét. Pál is volt egyszer vak, mind lelkileg, mind testileg, így tudta, milyen érzés az. Talán Pál úgy gondolta, hogy ez lenne az egyetlen remény Elimas számára.

A 2. Péter 2:20–21-ben Péter azokról az emberekről beszél, akiknek jobb lett volna, ha nem ismerik meg az igazságot, minthogy megismerjék, és elutasítsák. Ma négyféle embertípust kell megkülönböztetnünk.

1. Vannak, akik valószínűleg meg akarják ismerni az igazságot, és követni akarják azt. Őket tanítani kell.

2. Vannak, akik – mint a 2. Péter 2:20–21-ben – elutasítják az igazságot, amit adsz nekik. Ha többet adsz nekik, az olyan lehet, mintha gyöngyöket dobnál a disznók elé. Van egy kérdés, amit szívesen felteszek az embereknek Moon tiszteletes Egyesítő Egyházában: „Ha valamilyen módon biztosan megtudnátok, hogy Moon tiszteletes nem Istentől származik, mit tennétek? Akkor is követnétek őt, vagy az igazságot keresnétek, bármi is legyen az?” Számos embert megkérdeztem már, és csak egyszer kaptam azt a választ, hogy „az igazságot követnék”.

3. Vannak, akik – mint Elymas – nemcsak elutasítják az igazságot, hanem megpróbálják másokat is eltéríteni tőle. Az, hogy Elymas megvakult, Isten szavainak igazságát még inkább alátámasztotta. Ez nem annyira Elymas megsegítésére történt, hanem inkább azért, hogy Sergius Paulus és mások számára hitelesítse az igazságot.

4. Újonnan megismert emberek: nem tudjuk, melyik kategóriába tartoznak.

K: Az ApCsel 13,11-ben milyen köd szállt Elymasra?

V: Ez nem azt jelenti, hogy víz esett Elymasra, hanem inkább azt, hogy a látása elhomályosult, mintha ködben lenne.

K: Mit gondolsz, miért távozott János (más néven János Márk) az ApCsel 13:13 szerint olyan hirtelen, hogy visszatérjen Jeruzsálembe?

V: Bár a Szentírás nem adja meg az okot, amiért János Márk elhagyta őket, spekulálhatunk néhány lehetséges okról, amiért a hívők manapság néha elhagyják a más hívőkkel végzett munkájukat.

Ez nem pontosan az volt, amire János Márk vállalkozott.

Barnabás volt az eredeti vezető, most pedig Pál.

Először is zsidóknak hirdették az igét, most pedig a pogányoknak.

A Taurus-hegységen átvezető út veszélyes volt.

Perga városát malária sújtotta, és talán Pál is ott kapta el a betegséget. Pálnak volt valamilyen betegsége a Galatákhoz írt levél 4:13-ban.

Mark anyja lehet, hogy özvegy volt (ApCsel 12:12). Talán Mark honvágyat érzett.

K: Az ApCsel 13:14-ben melyik tartományban volt a „pisidiai Antiochia”? (csapda kérdés)

V: Valójában nem Pisidiában volt, hanem Pisidiával szomszédos Frígiában. Történelmileg Pisidiai Antiochiának hívták, hogy megkülönböztessék a másik Antiochiától, amely szintén Frígiában volt. Seleukosz Nikátor alapította Kr. e. 281-ben, apja vagy fia tiszteletére, akik mindketten Antiokhosz névre hallgattak. Erős római befolyás volt ott, mert Kr. e. 25-ben Augustus császár 3000 hadseregbeli veteránt és családjaikat telepítette oda.

K: Miért állt fel Pál és beszélt az ApCsel 13:16-ban, míg a Lk 4:16,20-ban Jézus felállt, hogy felolvassa a Szentírást, és leült, hogy beszéljen?

V: Philo, az alexandriai zsidó tudós is azt mondja, hogy a szónokok állva szóltak a gyülekezethez. Úgy tűnik, legalábbis Palesztinában állva olvasták fel a Szentírást, és leültek, amikor magyarázták azt. Így az emberek meg tudták különböztetni, mely szavak származnak a Szentírásból, és melyek csupán a Szentírás értelmezései. De amikor nem egy szakaszt magyaráztak – legalábbis Palesztinán kívül –, állva beszéltek, ahogyan a görög és római szónokok is állva szóltak.

K: Az Apostolok cselekedetei 13:19-ben melyek voltak azok a hét kánaáni nemzet, amelyeket az izraeliták meghódítottak?

V: Amikor Pál beszélt, nyilvánvalóan (ábécé sorrendben) az amoritákra, a kánaánitákra, a girgásitákra, a hettitákra, a hivvitákra, a jebusitákra és a perizzitákra gondolt. A Mózes 5. könyve 7:1, a Józsué 3:10 és a Józsué 24:11 más sorrendben sorolja fel ezt a hét népet, így a sorrendnek nincs különösebb jelentősége.

A népek valamilyen mértékben összeolvadtak, mivel sok kis városállam létezett. A 2Mózes 3:8; 3:17; 2Mózes 23:23; 5Mózes 20:17, a Józsué 12:8 és a Bírák 3:5 hat népet említ, és mind a hat vers kihagyja a girgásitákat. Az Exodus 13:5 csak öt népet említ, kihagyva a girgásitákat és a perizzitákat. Az 1 Királyok 9:20 és a 2 Krónikák 8:7 szintén öt népet említ, kihagyva a girgásitákat és a kánaánitákat.

További információkért az izraeliták előtt Kánaánban élő nemzetekről lásd a Mózes 5. könyve 7:1-hez fűzött magyarázatot.

K: Mit jelent az ApCsel 13:20-ban szereplő „Józsuétól Sámuelig tartó mintegy 450 év” az Ószövetség időszámításában?

V: Az izraelitákat 400 évig nyomták el Egyiptomban, legalább 40 évig vándoroltak a pusztában, és Józsué hódító hadjárata legfeljebb tíz évig tartott.

Ez megegyezik az 1 Királyok 6:1-ben leíttal, miszerint Salamon az izraeliták Egyiptomból való kivonulását követő 480. évben építette fel a templomot. A régészek meglehetősen biztosak abban, hogy Salamon temploma i. e. 960 októberében/novemberében készült el (Wycliffe Bible Dictionary, 1673. o.). Ez alapján a kivonulás i. e. 1440 körülre tehető. Mivel Sámuel körülbelül 30 évvel Salamon templomának felépítése előtt halt meg, ez i. e. 990 körülre esne.

Az Exodus 1440-es (vagy i. e. 1447/6-os) keltezése azért fontos, mert a 20. század elején sokan az Exodus időpontját több mint száz évvel későbbre tették. Ez a későbbi keltezés azonban nem igazán egyezik meg a régészeti leletekkel.

K: Az Apostolok cselekedetei 13:22-ben hogyan lehetett Dávid Isten szíve szerint való ember, hiszen vétkezett Batseba és Uriás ellen?

V: Dávid bűne szörnyű volt. A csodálatos hír az, hogy Dávid bűnbánatot tartott, és Isten elfogadta a bűnbánatát. Természetesen voltak fegyelmezések és következmények: a gyermek meghalt, a kard nem távozott Dávid házából, és Dávid szeretett fiai, Amnon és Absalom, mindketten erőszakos halált haltak. Absalom megölte Amnont. Absalomot pedig megölték, miután Dávid hadseregét küldte, hogy leverje Absalom lázadását.

Mindezek a negatív események még mindig csekélyek ahhoz képest, hogy Isten irgalmasan megbocsátott Dávidnak. Isten nemcsak megbocsátott Dávidnak, hanem „megbocsát és elfelejt” is. Bár Isten nem „veszíti el az információt”, úgy döntött, hogy úgy tekint Dávidra, mintha azok a bűnök soha nem történtek volna meg.

Mindenkinek nyilvánvalónak kell lennie, hogy amikor Dávid, Salamon, Ábrahám vagy mások bűnt követtek el, a keresztényeknek nincs szükségük arra, hogy kövessék a rossz példájukat. Isten nem arra hív minket, hogy úgy vétkezzünk, ahogyan ők tették. Azonban amikor Jézus példát mutatott valamire, én hiszek abban, hogy követni kell a példáját.

K: Az ApCsel 13:30-ban hogyan támasztotta fel Isten Jézust a halálból, hiszen Jézus Isten?

V: Ez a Galátusokhoz írt levél 1:1-re adott válasz ismétlése.

Még az emberek is tudnak együttműködni. A Szentháromság három tagja még szorosabban működött együtt ebben a csodálatos csodában. Íme, mit mond a Szentírás.

1. Az Atya is részt vett benne. (1. Thesszalonikiak 1:10; Apostolok cselekedetei 3:26)

2. Jézus is részt vett saját feltámasztásában. (János 2:19–21;10:18 )

3. A Szentlélek is részt vett benne. (Róma 8:11)

4. Isten tette. Apostolok cselekedetei (17:31 ;2:32 ;3:15 ; Zsidók13:20 )

5. Az Atya és/vagy a Szentlélek. (2 Korinthus 4:14)

K: Az Apostolok cselekedetei 13:32–33-ban a szkeptikus Bart Ehrman így ír: „Ebben a szövegben az a »nap«, amikor Jézus Isten fiaként megszületett, a feltámadás napja volt.” Ezután Ehrman azt kérdezi, hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy Jézus a Lukács 3:22 szerint született. (Jesus, Interrupted, 95. o.)

V: Általánosan elfogadott, hogy mindkét szakasz Lukácstól származik, és Lukács bizonyára nem látott ebben semmiféle problémát. Úgy tűnik, Ehrman sem a Lukács-evangéliumot, sem az Apostolok cselekedeteit nem olvasta elég figyelmesen. A válaszban három szempontot kell figyelembe venni.

a) A Lukács 3:22 nem azt mondja, hogy Jézus a keresztségénél lett megfogant, és azt sem, hogy Jézus a keresztségénél lett Isten Fia. Inkább az Atya adta meg az elismerést, hogy „Te vagy az én Fiam”, anélkül, hogy meghatározná, mikor történt ez.

b) Hasonlóképpen az Apostolok cselekedetei 13:32–33 sem mondja, hogy Jézus a feltámadásakor lett Isten Fia. Idézi a 2. zsoltárt anélkül, hogy meghatározná, mikor történt ez, majd rátér arra, hogy Jézus feltámadása igazolja hitelességét.

c) Tehát Ehrman téved abban, hogy mikor lett Jézus Isten Fia, de pontosan mikor lett Jézus Isten Fia? A kereszténység szerint Jézus két különböző értelemben volt Isten Fia. Először is, mindig is Isten Fia volt, még az idő kezdete előtt. Másodszor, az Atya volt a legközelebb álló személy ahhoz, amit Jézus biológiai apának tekinthetett, bár Jézus teste nem szexuális kapcsolat eredménye volt.

K: Az ApCsel 13,32–37-ben hogyan jelenti a Zsolt 2,7 és a 2Sám 7,14 összekapcsolása a Messiásra való utalást?

V: Ma már láthatjuk, hogy ezek a szakaszok a Messiásra utalnak, de már akkoriban is egy Qumránban talált, 4QFlorilegium néven ismert pesher-kommentár összekapcsolta a Zsoltárok 2:7-et és a 2 Sámuel 7:14-et, mint a Messiásról szóló szövegeket.

K: Az ApCsel 13,41-ben hogyan utal a Hab 1,5 a Messiásra?

V: A Habakuk 1:5 a Holt-tengeri tekercs, az 1QpHab szerint a Messiásra utal.

K: Az ApCsel 13:42–43-ban hogyan lehetséges, hogy Pált és Barnabást kedvezően fogadták, mégis elutasították őket az ApCsel 13:45-ben?

V: Különböző embereknek különböző véleményük lehet, és az emberek véleménye változhat. Az ApCsel 13:42–45 szerint mind a pogányok, mind kezdetben a zsidók hallgatni akartak Pálra és Barnabásra. De miután meghallgatták őket, egy héttel később a zsidó vezetők közül néhányan irigységgel teltek el amiatt, hogy Pál és Barnabás milyen fogadtatásban részesült más zsidóktól és pogányoktól, és ellenezték őket.

K: Az ApCsel 13:46–47-ben hogyan ítélhették magukat egyesek az örök életre méltatlannak? Hát nem mindenki méltatlan az örök életre?

V: A földön senki sem elég jó ahhoz, hogy Krisztus nélkül a mennybe jusson; de Pál itt nem erre a pontra hívja fel a figyelmet. Inkább azt kritizálja ezekben az emberekben, hogy maguk döntöttek úgy, hogy nem hallgatnak – nemhogy hinnének – a Jézuson keresztül adott örök élet kegyes ajándékára.

K: Mit mond az ApCsel 13,48 a kiválasztásról?

V: Ez a vers csupán azt mondja, hogy amikor Pál ehhez a bizonyos tömeghez szólt, a tömegben lévő összes kiválasztott (azok, akik a mennybe jutnak) akkoriban hitt.

K: Az ApCsel 13:50-ben hogyan tudtak bajt keverni Pálnak és Barnabásnak?

V: A zsidóság ebben az időben törvényes vallás volt a Római Birodalomban. De mivel a zsidók azt mondhatták a rómaiaknak, hogy Pál prédikálása nem a törvényes zsidósághoz tartozik, a rómaiak kiutasíthatták őket azzal az indokkal, hogy illegális vallást hirdetnek.

K: Az ApCsel 13:52-ben, ha a tanítványok folyamatosan örömmel és a Szentlélekkel voltak telve, akkor a mai keresztényeknek is ilyennek kellene lenniük?

V: Igen. Talán akkoriban könnyebb volt, amikor az apostolok még köztük voltak, és Jézus feltámadása is csak néhány évvel korábban történt, de Pál parancsa a Filippi 3:1-ben ma is ugyanolyan parancs, mint az ő idejében volt. Nem szabad idealizálnunk a korai egyházat. Nekik is voltak komoly problémáik, amint azt az 1. Korinthus, a Galaták, a Kolosszusok és a Jelenések könyvében szereplő hét gyülekezet is mutatja.

K: Az Apostolok cselekedetei 14:2 szerint mit tehetsz, amikor a Sátán egyes hitetlenekben munkálkodik, hogy mások elméjét az üzenet ellen mérgezze meg?

V: A Sátán a szellemi és a fizikai világban egyaránt működik, ezért a legfontosabb, amit tehetsz, az az, hogy imádkozz értük, és hogy Isten megkötözze a Sátánt ebben a helyzetben. Másodszor pedig gondoskodhatunk arról, hogy Krisztus fényeként ragyogjunk, és megmutassuk szeretetünket és türelmünket.

Az ApCsel 14:3 szerint Pál és Barnabás „hosszú időt töltöttek ott”. Nyilvánvalóan hosszú tartózkodásra volt szükségük ahhoz, hogy ellensúlyozzák a Sátán hazugságait. Egyes küzdelmek hosszú időt vesznek igénybe, és kitartással kell rendelkeznünk, hogy túléjük a Sátán által rájuk mért támadásokat.

Az ApCsel 14:3 szerint Isten jeleket és csodákat adott, hogy megmutassa az igazságot. Nemcsak imádkozhatunk, hanem az imádságon keresztül támaszkodhatunk Isten erejére is. Szavaid mellett jellemeddel és azzal is tanúskodhatsz, ahogyan kezeled a szenvedést és az üldözést.

K: Az ApCsel 14:6-ban mi a jelentősége annak, hogy „elindultak” Likaónia felé?

V: Ikonium, Listra és Derbe mind a nagy Galácia tartományban feküdtek. Galácia olyan kiterjedt volt, hogy öt körzetre osztották, beleértve Frígiát és Likaóniát is. A római írók, Cicero és Plinius „Természetrajz” című művének 5.25. fejezete szerint mindhárom város Likaóniában volt. Sir William Ramsay régész azonban kimutatta, hogy Ikonium Kr. u. 37-től 72-ig – egy viszonylag rövid időszakban – Frígia része volt. Tehát nemcsak hogy ezek az események ebben az időben történtek, hanem ez arra is utalna, hogy a szerzőnek, Lukácsnak, ebben az időben kellett élnie ahhoz, hogy ezt tudhassa, mivel később mindhárom város Likaónia területén volt.

K: Az Apostolok cselekedetei 14:8–13 szerint mennyire lepődtek meg a pogányok, amikor látták ezt a csodát?

V: Talán nem annyira, mint amire számíthatnánk. Úgy gondolták, hogy isteneik és istennőik képesek csodákat tenni, ezért Pál csodáit is az isteneik csodái közé próbálták sorolni.

K: Az ApCsel 14,11–13-ban miért súlyosabb ez a sátáni támadás, mint a többi?

V: Ha Pál és Barnabás egyszerűen semmit sem tettek volna, és nem reagáltak volna, akkor a figyelem Krisztus szolgáira irányult volna, és nem Krisztusra. Ez szinte meg is történhetett volna, mivel Pál és Barnabás nem tudták, mit kiabálnak a helyi nyelven. A figyelem arra irányult volna, hogy a csodát a pogány bálványok művének tulajdonítsák, az igaz Isten helyett. Manapság is előfordulhat, hogy Isten munkája túlzottan az emberekre összpontosít, akik a munkát végzik, és nem Istenre. Ilyenkor a Sátán könnyen „magához ragadhatja” vagy eltérítheti a szolgálatot, hogy saját céljait valósítsa meg.

K: Miért gondolták a lisztraiak az ApCsel 14,12–14 szerint, hogy Pál és Barnabás Zeusz és Hermész?

V: Ovidius egy latin költő volt, aki Kr. e. 43-tól Kr. u. 18-ig élt, körülbelül 50 évvel Pál és Barnabás előtt. Ovidius az egyetlen író, aki ezt megörökítette: a Metamorfózisok nyolcadik könyvében (626. sor és következők) elmeséli, hogy Zeusz és Hermész felismerhetetlenül érkeztek Lystrába, és meglátogattak egy Philemon és Baucis nevű idős házaspárt. Ők befogadták őket otthonukba, miközben senki más nem volt hajlandó rá. Zeusz és Hermész elpusztították a többi házat, de az ő otthonukat márványoszlopokkal és aranytetővel rendelkező templommá alakították át. Ők lettek a templom gondnokai. Az istenek teljesítették kívánságukat, miszerint ha az egyikük meghal, a másik is vele együtt haljon meg. Halálukkor egymásba fonódó fákká változtak. Tehát a görög istenek közül valószínűleg ezért gondolták a frígiak, hogy ők lehetnek Zeusz és Hermész.

Ovidius Metamorfózisai 4.755, Persius Szatírái 2.44, Vergilius Aeneis 5.366 és Euripidész Herakles 529 című művei szerint bikákat és koszorúkat áldoztak Zeusz és Hermész tiszteletére.

A Lystra közelében fekvő Sedasában talált felirat (kb. Kr. u. 250) arról számol be, hogy lykaón nevű férfiak egy Hermész-szobrot ajánlottak fel Zeusz tiszteletére.

Alexandriai Kelemen (Kr. u. 193–217/220) a „Búdság a pogányokhoz” című művének 4. fejezetében (186. o.) számos további példát hoz fel olyan emberekre, akiket isteneknek vagy akár egy konkrét istennek neveztek. Elmondja, hogy Ceyxot, Aeolus fiát, felesége, Alcyone Zeusznak nevezte. Férje pedig Hérának nevezte őt. IV. Ptolemaioszt Dionüszosznak nevezték. Sándor azt akarta, hogy az egyiptomi Ammon isten fiának tekintsék, és szobrai szarvakkal legyenek ábrázolva. Menekratész, az orvos, a Zeusz nevet vette fel. Alexarchosz, a nyelvész, a napistenként akart ismertté válni. Zela-i Nikagoraszt Hermésznek nevezték, és Hermésznek öltözködött. Emellett számos más embert is megemlít, akiket istenként imádtak.

Így tehát két lehetőség volt: vagy Pál és Barnabás Hermész és Zeusz voltak, vagy csalók. Az ő sajátos pogány világnézetükben csak ez a két lehetőség létezett.

K: Miért tépte szét Pál és Barnabás a ruháját az ApCsel 14,14-ben?

V: Háromféle vélemény létezik.

1. Ezzel akarták megmutatni a lystraiaknak, hogy közönséges ruhát viselnek, és hogy ők is csak közönséges emberek.

2. Ez egy szokásos jel volt a szomorúságra, a szorongásra, illetve a tiltakozásra és a bánatra.

3. Zsidó szokás volt, hogy elszakították a ruhájukat, amikor istenkáromlást hallottak. A szakadásokat a ruha nyakkivágásánál négy-öt hüvelyknyire ejtették. Az illető így is illedelmesen öltözött maradt, de a ruhája ezután tönkrement.

K: Az ApCsel 14:2,19-ben mi az az emberi tulajdonság, ami miatt a tömeg hirtelen átfordulhatott attól, hogy Pált és Barnabást imádni akarta, ahhoz, hogy Pált megkövezte és halottnak hagyta?

V: A legnagyobb támogatóik a legnagyobb bírálóikká és üldözőikké váltak. Ez a változékonyság legszélsőségesebb formáját mutatja. Talán a lisztraiak így látták a dolgot.

Néhány lisztrai Pált és Barnabást istenként akarta imádni. Egy másik csoport talán azon tűnődött, vajon csalók-e ők.

1. Az első csoport számára Pál és Barnabás nevetségessé tette őket.

2. A második csoport számára nem kellett a csaló istenek. Amikor mások azt állították, hogy Barnabás és Pál Zeusz és Hermész, és az emberek rájöttek, hogy Barnabás és Pál nem azok (mert elmondták nekik), akkor azonnal arra a következtetésre jutottak, hogy Barnabás és Pál csalók.

3. Az összes lystrai számára Pál és Barnabás azt hirdették, hogy forduljanak el hagyományos bálványimádásuktól, és kövessék egy „új” Istent, akinek nem készíthetnek bálványokat.

4. Az áldozatokból pénzt kereső bálványpapok nem akarták ezt hallani.

5. A bálványimádók, akiknek lényegében azt mondták, hogy a múltbeli áldozataik elpazarolt pénz voltak, nem akarták ezt hallani.

Sajnos gyakran kényelmesebb hinni egy hazugságban, amikor az igazság azt jelenti, hogy be kell ismerni, hogy a múltban tévedtünk, és elpazaroltuk erőforrásainkat és pénzünket.

K: Miért gondolod, hogy az ApCsel 14:10–20-ban Isten nem tett még egy csodát, például nem hívott le tüzet az égből azokra, akik megkövezték Pált, vagy nem akadályozta meg, hogy a kövek eltalálják Pált?

V: Pál az ApCsel 14:14–18-ban hangsúlyozta, hogy ő és Barnabás ugyanolyan emberek, mint ők. Ha természetfeletti módon megmentette volna őket, az azt a benyomást keltette volna, hogy emberfeletti védelemmel rendelkeznek, és megerősítette volna azt a hitet, hogy valójában ők is istenségek.

Később, miután Pált megkövezték, visszatértek arra a helyre, ahol Pált megkövezték. Bár vehettek volna egy rövidebb utat – mindössze 160 mérföldet vissza Szíriába, Antiochiába –, az Apostolok cselekedetei 14:21 szerint a hosszabb utat választották, visszakövetve lépteiket, és másodszor is visszatértek Lystrába, Ikoniumba és Antiochiába.

Nem valószínű, hogy Pál olyan súlyosan megsérült volna, hogy halottnak hitték volna, és természetes úton felépült volna, mivel a csonttörésekkel és súlyos sebekkel küzdő emberek nem tudnak könnyen gyalogolni. Lehet, hogy Pált halottnak hitték, de felépült, és Isten részben vagy teljesen meggyógyította. Vagy talán Pált valóban megölték, és Isten feltámasztotta. Bár a Szentírás csak annyit mond, hogy Pált halottnak hitték, talán azért, mert függetlenül attól, hogy Isten meggyógyította-e a sebeit, vagy a „halálból” támasztotta-e fel, Pál mindkét esetben visszatért a prédikáláshoz.

K: Az ApCsel 14:15–17b-ben miért gondolod, hogy Pál itt nem idézett az Ószövetségből?

V: Az ApCsel 14:15–17 szerint Lystrában nem volt zsinagóga, nem sok zsidó élt ott. A M. Sanhedrin 1:6 és a M. Pirke Aboth 3:6 szerint legalább tíz zsidó férfi jelenléte esetén zsinagógának kell lennie (The Expositor’s Bible Commentary, 9. kötet, 460. o. Lásd még: Evangelical Commentary on the Bible, 909. o.).

Amit Pál itt mondott, azt általában nem a zsidóknak mondta. A zsidók ezt már tudták. Pál nem a Szentírást vagy a filozófiát emelte ki (mint később Athénban), hanem inkább a természetet és a bálványok hiábavalóságát.

K: Az ApCsel 14:19–20-ban hogyan prédikálnál, tudva, hogy attól függően, amit mondasz, megköveznek?

V: Bizonyos értelemben azt mondhatnánk, hogy Pál megkapta a „megérdemelt büntetését”, azt kapta, ami járt neki. Tarsuszi Saulként üldözte és megölte a többi keresztényt, most pedig őt üldöznék, és végül megölnék a hite miatt. De Pál nem riadt vissza ettől; félelemtelen volt. Ahelyett, hogy elmenekült volna a szolgálat elől, felvállalta hivatását, és még az üldözést is arra használta, hogy embereket vezessen Istenhez. Mit tennél, ha félelemmentes lennél? Nem azért, mert Isten azt mondta neked, hogy megóv attól, hogy megkövezzenek, vadállatok elé vetessenek vagy megöljenek, hanem azért, mert még azoknak a dolgoknak a tudatában is, amelyekről tudta, hogy bekövetkeznek, Pál tudta, hogy semmi sem történhet vele, amit Isten ne tudna az Ő dicsőségére felhasználni. „És tudjuk, hogy Isten mindeneket azok javára munkálkodik, akik Őt szeretik, akik az Ő elhatározása szerint elhívattak.” (Róma 8:28)

K: Miért böjtöltek az ApCsel 14:23-ban?

V: Imáikkal együtt böjtöltek, hogy Istentől útmutatást kérjenek a presbiterek felszenteléséhez. Igazi kihívás volt érett keresztény férfiakat presbiterekké kinevezni, amikor ők maguk is csak rövid ideje voltak keresztények.

K: Az ApCsel 14:23-ban mennyi ideje voltak már ezek a presbiterek Krisztusban? Hosszú ideje kell-e már kereszténynek lennie valakinek, mielőtt presbiterré válik?

V: Ezek az emberek csupán hetek óta, legfeljebb néhány hónapja voltak keresztények. Tehát Pál első látogatása és visszatérése között volt egy kis idő, hogy hitükben növekedjenek. De ez mégsem volt sok idő. Másrészt azt is mondhatnánk, hogy zsidóként, még mielőtt megismerkedtek volna Krisztussal, már „Istennel jártak”. Ezzel az érveléssel szemben azonban az áll, hogy az ApCsel 14:15–17 szerint Lystrában nem volt zsinagóga, így szinte egyáltalán nem voltak zsidók Lystrában.

Az ezt követően írt 1 Timóteus 3:6–7 szerint a presbiter nem lehet új hívő. Ezért általában jó, ha az illető már több éve keresztény. Érdekes, hogy olyan presbitereket neveztek ki, akik ott éltek, és ismerték a nyelvet és a kultúrát, ahelyett, hogy Antiochiából vagy Jeruzsálemből „hoztak volna be” presbitereket.

K: Miért fontos az Apostolok cselekedetei 14:27 szerint, hogy a misszionáriusok beszámoljanak a gyülekezetnek arról, mit tettek?

V: Ez nem dicsekvés, hanem annak elmesélése, amit Isten tett rajtuk keresztül. Az egyik cél a hívők bátorítása. De az is, hogy iránymutatást adjanak nekik az imádkozáshoz. Végül pedig ma az is, hogy segítsék a gyülekezetet a missziókra szánt pénz elosztásával kapcsolatos döntések meghozatalában.

K: Az ApCsel 15:1–29-ben milyen két különböző módja van ennek a szakasznak a tanulmányozásának?

V: Az első módszer az, hogy a döntésekre összpontosítunk; a második módszer pedig az a gondolat, hogy békés zsinatot tartanak a dolgok eldöntésére, és mindenki egyetértésre jut. Az iszlám legkorábbi napjaiban, Mohamed után, hasonló nézeteltérések és megoldások voltak, csakhogy ők nem zsinatoknak nevezték őket; hanem csaták voltak. (pl. a Teve-, a Siffin-, a Harra- és a Karbala-i csaták).

K: Az ApCsel 15:1–29-ben Péter volt-e az első egyházi tanács „pápája”, ahogyan egyes római katolikusok állítják?

V: Nem. Péter vezető szerepet töltött be ezen az egyházi zsinaton, de nem volt az egyetlen vezető. Ezt alátámasztja a következő.

1. A vitát az Apostolok cselekedetei 15:4,6 szerint az apostolok és mások elé terjesztették.

2. Péter az ApCsel 15:7–11-ben szólalt fel, de mások is felszólaltak az ApCsel 15:1-ben, az ApCsel 15:2-ben és az ApCsel 15:5-ben.

3. Péternek nem ő mondta az utolsó szót, hanem Pál és Barnabás (akik Péter mellett álltak) szólaltak fel utána az ApCsel 15:12-ben.

4. A legutolsó szót Jakab mondta, aki az ApCsel 15:13–21-ben hozta meg „ítéletét”.

5. A kiküldött levelet nem „pápai bullaként” küldték ki, sőt, nem is Péter hatalmából (ApCsel15:22 –29). Inkább az összes apostol és vének hatalmából küldték ki.

6. Végül: a „pápa” szó a pappa (apa) szóból származik, Jézus pedig a Máté 23:9-ben azt mondta, hogy senkit se nevezzünk atyánknak.

K: Az ApCsel 15:1–6-ban az egész egyház jelen volt, vagy csak Pál, Jakab és az apostolok?

V: Ez Kr. u. 49 körül történt. Sürgős volt, hogy viszonylag gyorsan összeüljenek, nehogy ez a potenciális megosztottság tovább terjedjen. Figyeljük meg továbbá, hogy a férfiak Júdeából érkeztek, de Jakab az ApCsel 15:24-ben kifejezetten kijelenti, hogy nem adtak olyan parancsot, miszerint először körül kellene metélkedni. Két nézet létezik.

Az egész gyülekezet: A Believer’s Bible Commentary 1628., 1629. oldalán az áll, hogy míg az ApCsel 15:6 alapján úgy tűnik, hogy csak az apostolok és a vének voltak jelen, az ApCsel 15:12 arra utal, hogy az egész gyülekezet ott volt.

Csak a vének: Az ApCsel 15:6 nem utal arra, hogy az apostolokon és a véneken kívül bárki más is jelen lett volna. Az ApCsel 15:12-ben szereplő „teljes gyülekezet” az apostolok és a vének gyülekezetét jelentheti. Amikor azonban meghozták a döntést, az ApCsel 15:22 szerint azt az apostoloknak, a véneknek és az egész gyülekezetnek bejelentették. Így a vezetés átlátható volt; az egész gyülekezet láthatta a problémát, meghallgathatta a különböző álláspontokat, láthatta, hogyan viselkedtek az egyesek, és a megoldást is. Látható volt a judaizálók álláspontja is, hiszen a Mózes első könyve 17:14 szerint a zsidó férfiakat „ki kell zárni” a nép közül, ha nem hajlandók körülmetélkedni. Még a II. Mózes 12:48–49 is azt mondja, hogy a köztük élő idegen férfiaknak, akik meg akarták ünnepelni a páskát, körül kell metélkedniük. Tehát feltételezve, hogy az egész Ószövetség még mindig érvényben volt (ami nagy feltételezés), meg lehetett érteni az álláspontjukat.

Mellékesen megjegyezzük, hogy az ApCsel 15:7 úgy is fordítható, hogy „sok vita, párbeszéd, vizsgálódás vagy kérdésfeltevés”. Az ApCsel 15:7-ben utalás történt Kornéliuszra (ApCsel 10:1–11:18), és ez tíz évvel korábban történt.

K: Az ApCsel 15:1–3 alapján hogyan folytatják ma a Héber Gyökerek Mozgalom és sok hetednapi adventista ezt a kombinációt, amely Isten Krisztusban kötött szövetségét és az Ószövetségi törvényt ötvözi?

V: E két különböző eretnekség közös vonása, hogy megpróbálják Jézust hozzáadni az Ószövetségi törvényekhez. Meg lehet állapítani, hogy valaki a Héber Gyökerek Mozgalomhoz tartozik-e, mert azt állítják, hogy Krisztust követik, mégis nem ismerik el, hogy Pál Isten apostola volt. Jellemzően „G_d” vagy „g_d” írásmódot használnak „God” helyett. Hisznek a szombat (szombat) megtartásában és a Mózes-i étkezési törvények betartásában. Úgy vélik, hogy Jézus csupán kiegészítette a Mózes-i törvényt.

A hetednapi adventisták nem mind ugyanúgy hisznek, de a „hagyományosabb” tagok tagadják a Szentháromságot, betartják a Mózes-i étkezési törvényeket és a szombatot (szombat). Úgy vélik, hogy a fenevad bélyege ma is jelen van a világban, és ez a vasárnapi istentisztelet. Képzelje el, hogy azt mondja a gyermekeinek: „Nem tudom, mit terveztek ma, vasárnap, de bármi is legyen az, jobb, ha nem jár együtt Isten imádásával!”

K: Az Apostolok cselekedetei 15:5-ben, amikor ezek a farizeusok keresztények lettek, miért nem világosította meg őket Isten a körülmetélés és az Ószövetségi Törvény kérdésében?

V: A Szentírás nem mondja meg, és Istennek joga van annyit vagy annyit kinyilatkoztatni, amennyit csak akar. Azok számára, akik nem tanulják meg azt, amit Isten már kinyilatkoztatott, Istennek joga van „ismételni, amíg meg nem értik”, vagy tartózkodni ettől.

Bár itt nem kíséreljük meg pontosan elmagyarázni, miért cselekszik Isten úgy, ahogy cselekszik, ebben az esetben néhány megfigyelést tehetünk, amelyek ésszerű választ adnak arra, hogy miért nem javítja ki Isten azonnal minden vallásos keresztény minden hibáját.

Az, hogy Krisztushoz kapcsolódjunk, ahogyan az ág a szőlőhöz (János 15), Isten szemében nyilvánvalóan fontosabb, mint hogy mindig a helyes választ adjuk. Ha valaki nincs kapcsolatban, a fő probléma nem a helytelen válasza, hanem az a tény, hogy nincs kapcsolatban.

Úgy lettünk teremtve, hogy szükségünk legyen egymásra Krisztus testében (1Korinthus12:17 –19, 21–26). Minden hívőnek van valamije, amivel hozzájárulhat a testhez, és minden hívőnek hiányzik valami, amit csak úgy szerezhet meg, ha kapcsolatban áll a többiekkel.

A keresztényeknek az a kísértése, hogy a másodlagos kérdésekkel kapcsolatos véleményeket annyira fontossá tegyük magunk számára, hogy elmulasztjuk betartani Isten parancsát, miszerint szeressük egymást és működjünk együtt. Bármilyen okból is, Isten nem szüntette meg ezt vagy más kísértéseket. Ha hagyjuk, hogy ez megtörténjen, mindig lehetséges, hogy a másodlagos tanbeli kérdések tönkreteszik hitünket, közös tanúságtételünket és az igaz keresztények közötti egységünket.

A különböző véleményeink ellenére Krisztusban való egység egy olyan kihívás, amelyet Isten adott nekünk. Egy szívvel és egy szájjal (továbbra is) Isten dicsőségére kell élnünk (Róma 15:5–6). Az egység sokkal könnyebb lenne, ha minden kereszténynek azonos véleménye lenne. Mivel azonban nincs így, Krisztus imádkozott azért, hogy mégis egyek legyünk (János17:21 –23). A Biblia soha nem mondja, hogy olyan egységet kell teremtenünk, ami nincs meg. Inkább az Efézusbeliekhez írt levél 4:3 azt mondja, hogy felelősségünk „a Lélek egységét megőrizni”. A Rómaiakhoz írt levél 14. fejezetében tanbeli különbségek voltak a hívők között. Pál elfogadta azokat a hívőket, akik ezekben a másodlagos kérdésekben mindkét nézetet vallották, és nekünk is el kell fogadnunk a többi hívőt, ahogyan Krisztus is elfogadta őket (Róma 15:7).

Isten időzítése és prioritásai gyakran eltérnek a mieinktől. Lehet, hogy azt szeretnénk, ha másokat egy bizonyos részletben azonnal helyreigazítanának, míg Isten azt akarja, hogy az illető először más területeken dolgozzon.

Összefoglalás: A tudás felfuvalkodik, de a szeretet épít (1Korinthus 8:1). Istennek sokkal fontosabb, hogy azok, akik ismerik az evangélium alapvető igazságát, engedelmeskedjenek neki, szeressék másokat, és egységben éljenek más igaz keresztényekkel, mint az, hogy minden másodlagos kérdésben helyesek legyünk.

K: Az ApCsel 15:9 szerint hogyan tisztul meg a szívünk a hit által?

V: Isten kijelentette, hogy népe az Ő szeme előtt megtisztult, amikor Jézus meghalt értünk a kereszten. Péter azt mondta, hogy ez „az Úr Jézus kegyelmén keresztül” történt, nem pedig „a kegyelem és a törvény együttesén keresztül”. Ugyanakkor ebben az életben is át kell élnünk a megtisztulást. Isten kegyelméből, hitünkön keresztül Isten nemcsak megmentett és igazolt minket, hanem tisztává is tesz minket, és megszentel minket.

Bár senkinek, Jézuson kívül, nem lesz bűntelenül tiszta szíve, amíg el nem jutunk a mennybe, már most, a földön is át kell esnünk a megtisztulás folyamatán. A megtisztulás nem olyasmi, amit egyedül tudunk véghezvinni, hanem amit Isten tesz velünk, amikor alávetjük magunkat Neki. A megtisztulás nem akkor történik meg, amikor a bűnre összpontosítunk, és azt ismételgetjük: „Ezt nem fogom megtenni, ezt nem fogom megtenni, stb.”, hanem inkább a hit által, amikor Jézusra szegezzük tekintetünket, ahogyan a Kolossébeliekhez írt levél 3:1–4-ben arra buzdít minket. Jelentős, hogy a Kolossébeliekhez írt levél 3:1–4-ben található gyönyörű kép szinte egyfajta felkészülés a Kolossébeliekhez írt levél 3:5–10-ben leírt, bűnös természetünk elleni csatára (valójában halálos küzdelemre).

K: Az Apostolok cselekedetei 15:14–21-ben mi a lényege Jakab beszédének?

V: Az Apostolok cselekedetei 15:14–18-ban Jakab a pogányok körében végzett legutóbbi munkát magyarázta úgy, hogy összefüggésbe hozta a történelmi eseményeket az Ószövetség próféciáival. Az ApCsel 15:19–21-ben Jakab összefoglalja, mit kell tenni, és milyen korlátozásokat (vagy éppen korlátozások hiányát) kell előírni a pogány hívők számára. Érdekes, hogy Jakab a bálványoknak feláldozott ételek fogyasztásáról és a vér evéséről ugyanabban a gondolatmenetben beszél, mint a nemi erkölcstelenség gonoszságáról.

Lásd: The Expositor’s Greek Testament, 2. kötet, 320–321. o.

Kérdés: Miért egyezik meg az Apostolok cselekedetei 15:15–17-ben Jakab Ámós 9:11–12-ből származó idézete a Septuagintával, és miért nem a maszorétikus szöveggel? Íme Ámós 9:11a, 12.

Maszorétikus szöveg: „Azon a napon, … hogy birtokolhassák (héberül: yaras) Edom maradékát (Edom héberül: ’dm) és mindazokat a nemzeteket, akiket az én nevemre hívnak, mondja az Úr, aki ezeket cselekszi.”

Septuaginta: „azon a napon … hogy az emberek maradéka és minden pogány, akiket az én nevemre hívnak, buzgón keressenek engem, mondja az Úr, aki mindezeket cselekszi.”

Apostolok cselekedetei 15:17a „Ezek után … Hogy az emberek maradéka (Ádám héberül „dm”) keresse (héberül daras) az Urat, és minden pogány, akit az én nevemre neveznek, mondja az Úr, aki ezeket a dolgokat cselekszi.”

Midrás 4QFlorilegium 1:12?

V: Ez bonyolult kérdés, mert az Ószövetséget eredetileg magánhangzók nélkül írták, és az „Edom” és az „Ádám” (héberül „dm”, ami „emberek”-nek fordítható) mássalhangzói megegyeznek. A „birtokolni” jelentésű „yaras” szó csupán egy mássalhangzóval különbözik a héber „keresni” jelentésű „daras” szótól. Ez az idézet a Holt-tengeri tekercsekben talált, 4QFlorilegium 1:12 nevű héber midrász-kéziratban szerepel, és hasonlít a Septuagintához, de nem azonos vele. A maszorétikus szövegben „az emberektől öröklik majd”, és a „maradék” a tárgy, míg a Septuagintában és a 4QFlorilegiumban „az embereket fogják keresni”, és a „maradék” az alany.

Összefoglalva: Jakab idézete egyezik a héber 4QFlorilegium 1:12-vel. A maszorétikus szöveg nem mindig a legjobb másolat.

K: Az ApCsel 15:16-ban mi az a Dávid sátra?

V: A BSB ezt így fordítja: „újjáépítik Dávid ledőlt sátrát”. Ahogyan mi is „XY házára” utalunk, amikor a családjáról beszélünk, úgy a nomád kultúrákban inkább a sátrakra utaltak. Ez az ige Isten Dávid családvonalára vonatkozó ígéretére emlékeztet. Dávid trónjának fontosságát a 2. Sámuel 7:16 és a Zsoltárok 89:4 említi. Krisztus trónra ül majd a Máté 19:28-ban és a 25:31-ben. Ennek az idézésének a lényege a következő versben rejlik, amely azokról a pogányokról szól, akik Isten nevét fogják viselni. Úgy tűnik, hogy Isten örömét leli abban, hogy helyreállítson valamit, ami összeomlott; de gyakran más módon állítja helyre, mint az eredeti volt. Egyesek szerint ez az egyházban teljesedett be; mások szerint a Millenniumban fog beteljesülni.

K: Az ApCsel 15:20 szerint helytelen-e a vérátömlesztés?

V: Nem, a Szentírás nem ezt mondja. Akkoriban még nem létezett a vérátömlesztés fogalma. Nem vezettek be új szabályokat, de a „vértől való tartózkodás” rövid kijelentésük jelentése egyértelműen azt jelentette, hogy az Ószövetségben a vér fogyasztására vonatkozó előírásokat továbbra is érvényesnek tartották. A saját vérünk átvétele transzfúzió során nem jelent önmagunkkal szembeni kannibalizmust, és másvalakitől kapott vérátömlesztés sem jelent kannibalizmust, mivel semmit sem „eszünk meg”.

K: Miért szerepelnek ezek a négy tilalom az ApCsel 15:20-ban és az ApCsel 21:25-ben?

V: Először is, Jakab nem az üdvösségről beszélt, hanem a gyakorlatról és a zsidó hívőkkel való közösségről, valamint arról, hogy a pogányoknak mit kell betartaniuk. Két lehetséges válasz van. Nézzük meg mindkettőt, majd döntsük el, melyik a helyes.

1. lehetséges válasz: Kulturális tapintat a sértés elkerülése érdekében: Előfordulhat, hogy egy keresztény – legalábbis nyilvánosan – nem tesz meg valamit, mert az mások lelkiismeretét sértené, és azt gondolnák róla, hogy téved. Például a 21. századi indiai Andhra Pradesh államban egy hindu marhacsontot dobott egy templomba. Ezután a hinduk azzal vádolták a keresztényeket, hogy titokban marhahúst esznek a templomban, és a marhacsont bizonyítéka alapján a falubeliek lerombolták a templomot. Üldözés idején a keresztények elkerülhetik azokat a dolgokat, amelyek azonnali üldözést vonnának magukra, és amelyek nem kapcsolódnak az evangélium hirdetéséhez. Egyes gyülekezetekben a férfiak és a nők külön ülnek a templomban, mert kulturális szempontból botrányosnak tűnne, ha együtt ülnének. A nemi erkölcstelenség (görögül porneia) elkerülése azonban minden keresztény számára ugyanaz a világ minden táján. Egy ellenérv az, hogy sok keresztény szerint a vér ivása (például a németországi és kínai vérleves) elfogadható, és talán a porneia említése itt arra szolgált, hogy hangsúlyozzák: még a nemi erkölcstelenség legcsekélyebb látszatát is el kell kerülni. Vannak, akik ezt pusztán szertartási kérdésnek tekintik, és úgy értelmezik, hogy ez csupán a Levitikusban tiltott közeli rokoni kapcsolatokra vonatkozik. A görög szöveget azonban egy pogány keresztény általános erkölcstelenségként értelmezné, így ez az értelmezés inkább „erőltetett”, hogy alátámassza a következtetést.

2. lehetséges válasz: Általános erkölcsi szabályok: Minden kereszténynek – még ma is – kerülnie kell ezeket a dolgokat. Az, hogy ne együnk olyan ételt, amelyről tudjuk, hogy bálványoknak áldozták fel, vagyis bálványok által beszennyezett ételt, szintén szerepel a Jelenések 2:14,20-ban. A nemi erkölcstelenség tilalma mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben végig jelen van. A vér fogyasztásának tilalma, bár a Mózes-törvényben is szerepel, valójában egészen Noéig nyúlik vissza a Mózes első könyve 9:4-ben. A megfojtott állatok, amelyekből nem engedték ki a vért, implicit módon szerepelnek a Levitikus 17:10–14-ben.

K: Miért nem ismételte meg Pál az Apostolok cselekedetei 15:22–29-ben szereplő zsinati határozatot, amikor a galatákhoz írt?

V: Először is, mi valószínűleg nem a helyes válasz, majd az elsődleges válasz, végül egy másodlagos válasz.

Nem a válasz: Lehetséges, hogy Pál a jeruzsálemi zsinat előtt látogatta meg és írt a galatáknak, akik Kis-Ázsia középső részén éltek. A legtöbb keresztény tudós azonban úgy véli, hogy a jeruzsálemi zsinat körülbelül Kr. u. 49-ben került sor, Pál pedig Kr. u. 53 és 59 között írt a galatáknak.

Elsődleges válasz: Pál valóban megemlítette a jeruzsálemi megbeszéléseket a Galatákhoz írt levél 2:2–10-ben, de csak azok egy részét. A galaták elismerték, hogy mind ő, mind Péter apostolok voltak, és Pál megemlítette, hogy Péterrel megegyezésre jutottak. Nem világos, hogy a zsinat nyilvános volt-e, vagy valójában zártkörű, és csak a végső határozatot hozták nyilvánosságra. Végül pedig nem tudta, mit mondtak azok az emberek, akik azt állították, hogy Jakabtól jöttek. Ezért Pál azt hangsúlyozta, amit Péter maga mondott neki.

Másodlagos válasz: Ha Pál megismételte volna a zsinat határozatát, nem biztos, hogy elhitték volna vagy elfogadták volna. Pál ideje után évszázadokig léteztek az ebioniták nevű eretnekek, akik azt állították, hogy hisznek Jézusban, és azt tanították, hogy minden hívőnek továbbra is be kell tartania a Mózes-törvény egészét. Azt mondták, hogy Jézust csak tiszteletbeli címként nevezték Istennek. Emellett Péter – szigorúan véve – nem szegte meg a zsinat határozatát, amikor nem evett a pogányokkal, amikor néhány zsidó érkezett.

K: Az ApCsel 15:28-ban, mivel a Szentléleknek jónak tűnt, miért volt releváns, hogy nekik is jónak tűnt-e vagy sem?

V: Ez arra utal, hogy tudták, ez az, amit a Szentlélek akart. Noha nem akartak a Szentlélek ellen cselekedni, nem lett volna helyes, ha a Szentlélek azt akarta volna, hogy engedelmeskedjenek és tegyenek valamit, de senki sem tudta volna, mi az, amit akart.

Hasonlóképpen, ma is Isten tudja, mi a jó és mi nem. Ugyanakkor továbbra is szükségünk van a saját ítélőképességünkre ahhoz, hogy megkülönböztessük, mi a legjobb Isten szemszögéből.

Mellékesen megjegyezzük, hogy Júdás Barsabás érdekes név. A „Barsabás” jelentése: a szombat fia, így lehetséges, hogy szombaton született, de szinte biztos, hogy zsidó hívő volt.

K: Az ApCsel 15:29-ben szereplő parancsok ma is érvényesek a keresztényekre?

V: A keresztények egyetértenek abban, hogy a nemi erkölcstelenségre vonatkozó parancsok nem változtak, de nem értenek egyet a bálványoknak feláldozott ételekre, a vérre és a megfojtott állatok húsára vonatkozó parancsok tekintetében. Mindenki egyetért abban, hogy az apostolok levele akkoriban minden keresztényre kötelező volt, és ezek betartása nem sértette volna meg a zsidókat (sem a keresztényeket, sem a nem keresztényeket).

1. Néhány igazi keresztény úgy véli, hogy mivel ez a levél az apostoloktól származott, és ők soha nem mondták, hogy csak egy bizonyos időszakra vonatkozna, ezért mindezek ma is kötelező érvényűek. Általában így tekintettek ezekre a parancsokra a második és harmadik század keresztényei. Ez az én véleményem is.

Például Minucius Felix Octavius című művében (kb. 210-ben) a 30. fejezet 192. oldalán azt írja, hogy a keresztények ételeikben még az ehető állatok vérét sem használták fel. Más, a niceai zsinat előtti keresztények, akik szerint a keresztények nem fogyasztottak vért, a következők voltak: Justinus a Mártír (Kr. u. 150), a Vienne-i és Lugdunum-i keresztények (Kr. u. 177), Alexandriai Kelemen (Kr. u. 193–217/220), Tertullianus (198–220 körül) és Lactantius (kb. 303–kb. 325 körül)

2. Egy másik nézet szerint a szexuális korlátozások kötelezőek, míg az étkezési korlátozások a saját lelkiismeretünkre és azokéra tartoznak, akiket nem akarunk megbotránkoztatni. Míg a levél abban az időben kötelező érvényű volt, a bálványoknak feláldozott húsra vonatkozó abszolút tilalmat Pál később lelkiismereti kérdésnek minősítette.

K: Az ApCsel 15,37–40-ben kinek volt igaza, és hogyan alakult a helyzet?

V: Barnabás szemszögéből János Márk az unokatestvére volt, és talán Barnabás látta, hogy Márk őszintén megbánta, hogy elhagyta őket. Pál szemszögéből viszont ehhez a szolgálathoz elengedhetetlen volt, hogy legyen valaki, aki már megmérettette magát (és kiállta a próbát), akire nemcsak lehetett számítani, hanem akiről Pál tudta, hogy megbízható. Pál valószínűleg nem ismerte Márkot olyan jól, mint Barnabás.

Isten szemszögéből a szétválás Isten dicsőségére szolgált. Szilász (=Szilvánusz) és Timóteus csatlakoztak Pál munkatársai közé. Az egyháztörténet szerint Barnabás és Márk Egyiptomba mentek, és ott hirdették az evangéliumot. Néhány évszázaddal később Egyiptom a kereszténység egyik fő központjává vált, a másik három pedig Jeruzsálem, Róma és Konstantinápoly volt. Pál és Márk a 2. Timóteus 4:11-ben békülték ki a viszonyukat.

K: Az ApCsel 16:1-ben szereplő személy ugyanaz, mint az 1. és 2. Timóteus-levél címzettje?

V: Igen.

K: Mit gondolsz, hogyan érezhette magát Pál az ApCsel 16:1-ben, amikor ismét visszatért abba a városba, ahol megkövezték és halottnak hitték?

V: Talán Pál attól tartott, hogy újra megteszik azt, amire már korábban is hajlandónak bizonyultak. Vagy talán Pál egyáltalán nem foglalkozott ezzel a gondolattal. Egy harmadik nézet szerint az a fájdalmas emlék valóban eszébe jutott, amikor Pál újra belépett a városba, de úgy döntött, hogy nem törődik vele. Talán azután, hogy annyi rosszat tett a keresztényekkel szemben, és Isten csodálatos kegyelmét megtapasztalva, Pál úgy gondolta, hogy Isten követése még több megpróbáltatást és halált fog hozni, mielőtt a mennybe jutna, és Pálnak akár el is kellene kezdenie a munkát, befejeznie azt, amit Isten akart tőle, és túl lenni rajta.

Lehetnek olyan helyek és emberek, amelyek meglehetősen fájdalmas emlékeket idéznek fel benned. De ha Isten arra hívott, hogy térj vissza, remélhetőleg Isten szeretete a szívedben nagyobb, mint az emlékeid.

K: Az ApCsel 16,1–5-ben miért körülmetélték Pál és Szilász Timóteust, miután kijelentették, hogy a pogányoknak nincs szükségük a körülmetélésre, és miért nem metélték körül Titust?

V: Pál tudta, hogy Timóteusnak nem kell körülmetélkednie, de ez az „önkéntes körülmetélés” a zsidók megnyugtatását szolgálta. Ez valójában három kérdés: miért tette Pál, helyesen cselekedett-e, és ma milyen elveket kell követnünk.

1. Miért körülmetélte Pál Timóteust?

Pál azért tette, hogy megnyugtassa a zsidókat, akik tudták, hogy Timóteus nem volt körülmetélve, ahogyan egy zsidónak lennie kellene. Pál el akarta távolítani azt az akadályt, amely megakadályozta a zsidókat az evangélium elfogadásában. Az ésszerűség határain belül mindenkinek mindennek kell lennünk az 1 Korinthus 9:19–23 szerint. Egy másik példaként említhető, hogy Pál még bizonyos húsok fogyasztásától is tartózkodott volna, ha ezzel megakadályozhatta volna, hogy valaki megbotránkozzon (1 Korinthus8:13 , Róma 14:20–21).

2. Kellett volna Pálnak körülmetélnie Timóteust?

Pál apostol volt, de ez nem jelenti azt, hogy soha nem tévedett meg az ítélőképességében. Igen, biztos vagyok benne, hogy ez megnyugtatta a zsidókat, de ára volt. Sok zsidó soha nem fogta fel azt az üzenetet, hogy az evangélium felülírta a törvényt, és hogy már nem a törvény, hanem a kegyelem alatt vagyunk. Sok zsidó „judaizálóként” csatlakozott az egyházhoz, és soha nem értette meg helyesen az üzenetet. Az ApCsel 16:1–5 szerint ez Lystrában, Derbe és Ikonium közelében történt. Mindezek a városok Galáciában találhatók, és a Galátusokhoz írt levél szerint problémák adódtak azzal, hogy visszatértek a törvényhez. Bár Pál korábban Galáciában egyszerűen a zsidók megnyugtatása érdekében körülmetélte Timóteust, később végül ezt mondta a galátusoknak: „Figyeljetek: én, Pál, mondom nektek, hogy ha körülmetéltetitek magatokat, Krisztus semmilyen értéke nem lesz számotokra.” (Galátusok 5:2)

3. Milyen elveket tanulhatunk ebből, és követhetünk ma?

3.1 Igen, kompromisszumot kell kötnünk, és követnünk kell azt az elvet, hogy minden ember számára minden legyünk, de nem szabad elhanyagolnunk azt a magasabb rendű elvet, hogy az üzenetben ne kössünk kompromisszumot. Timóteus körülmetélése talán könnyebbnek tüntette fel az evangélizációt, de az ára az volt, hogy hitetlenek kerültek be a gyülekezetbe, és a fiatal keresztények összezavarodtak. Hasonlóképpen, hatékonyabbnak tűnhetünk az evangélizációban, ha soha nem beszélünk a pokolról vagy Krisztus uralkodásáról. De vajon az evangélium felhígítása valóban az, amit az engedelmes követei tenni akarnak?

3.2 Ha kompromisszumot akarsz kötni azért, hogy könnyebb legyen az evangéliumot hirdetni, kérdezd meg magadtól, miért. Ha nincs köze az evangéliumhoz, akkor nyugodtan kössd meg. Ha közvetlenül kapcsolódik az evangéliumhoz, akkor ne kössd meg. Ha közvetve kapcsolódik az evangéliumhoz – például ha az étel közelebb visz vagy távolabb visz Istentől –, akkor nézd meg a következő pontot.

3.3 A Róma 14:15–16-ban található egy jobb módszer a kompromisszumra. Ne végezz olyan tevékenységet, amely megbotránkoztatja testvéredet, de másrészt ne hagyd, hogy azt gonosznak nevezzék.

3.4 Még olyan vezetők is, mint Péter és Pál, elkövethetnek hibákat és hozhatnak rossz döntéseket. Ezek a döntések annyira rosszak lehetnek, hogy olyan következményekkel járhatnak, amelyek megzavarhatják az új keresztényeket. Rá kell mutatnunk a vezetők hibáira, és a helyesbítést olyan mértékben terjeszthetjük, amennyire az a problémától félrevezetett emberek körében szükséges, ahogyan Pál tette Péterrel a Galatákhoz írt levél 2. fejezetében. Mindazonáltal, amíg nem tesznek olyasmit, ami alkalmatlanná tenné őket tisztségük betöltésére, addig továbbra is a vezetőink maradnak. Ha úgy gondolod, hogy bármely keresztény vezető tökéletes, az csak azt jelenti, hogy nem ismered elég jól azt a keresztény vezetőt. Közülünk senki sem tökéletes, és mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy egyre inkább Krisztusra hasonlítsunk.

K: Az ApCsel 16:3-ban helyes volt-e Páltól, hogy Timóteust körülmetélte, pusztán mások jóváhagyása miatt, hiszen az 1Kor 7:18–19 szerint a körülmetélés semmit sem jelent, a Gal 5:2–3 pedig azt mondja, hogy nem szabad körülmetélkednünk?

V: Öt különböző nézet létezik.

a) Más kérdés: Pál és Timóteus soha nem hittek abban, hogy a körülmetélés igazolná Timóteust. Nem vallási okokból történt, hanem azért, hogy ne sértse meg a zsidókat.

b) Korábbi időpont: Pál jóval az 1 Korinthus és a Galaták levelek megírása előtt körülmetélte Timóteust. Úgy tűnik, Isten még nem fedte fel Pálnak, hogy a keresztényeknek nem szabad vallási okokból körülmetélkedniük. Isten nem várja el senkitől, hogy olyan parancsot teljesítsen, amelyet még nem adott.

c) Pál következetlen volt: Pál hibát követett el azzal, hogy körülmetélte Timóteust, mert ez a zsidók számára úgy tűnhetett, mintha vallási okokból tette volna. Miután Pál később rájött hibájára, megírta az 1 Korinthus 7:18–19-et és a Galaták 5:2–3-at. Pál kifejezetten megemlítette, hogy Titust nem metélte körül a Galaták 2:3-ban.

Nem meglepő, hogy az apostolok sem voltak tökéletesek. Péter is elkövetett egy hasonló hibát, amikor nem evett együtt a pogányokkal (Gal 2,11–14).

d) Hogy másokat ne botránkoztasson meg: Pál korábban körülmetélte Timóteust, mert nem akarta megbotránkoztatni a gyengébb testvéreket, amint az a Rómaiakhoz írt levél 14. fejezetében olvasható. Amikor azonban a „gyengébb testvérek” annyira megerősödtek, hogy zsarnokoskodni kezdtek a gyülekezetben, Pálnak reagálnia kellett erre a legalizmus fenyegetésére.

e) A zsinagógába járás: Timóteust zsidónak tekintették volna, mert édesanyja zsidó volt. Ezenkívül az igeidő arra utal, hogy édesapja már meghalt. Mivel Pál módszere az volt, hogy először a zsinagógába ment, Timóteust nem engedték volna be, ha kiderült volna, hogy Timóteus soha nem lett körülmetélve. Bár Pál talán hibát követett el, van különbség aközött, hogy a körülmetélést az üdvösséghez szükségesnek tartja-e (amit Pál soha nem sugallt), és aközött, hogy az hasznos az evangélizációhoz.

K: Az ApCsel 16,6-ban hogyan akadályozta meg a Szentlélek Pált és társait abban, hogy a római Ázsia tartományban hirdessék az evangéliumot?

V: Nincs bizonyíték erőszakra vagy kényszerre. Pál és társai engedelmeskedtek Istennek, és nagy valószínűséggel a Szentlélek nem engedte, hogy békében menjenek Ázsiába, vagy pedig a Szentlélek egyszerűen megmondta nekik, hogy ne menjenek oda. Pál átutazott Kelet-Mysia külterületén (beleértve Troászt is), de ott nyilvánvalóan nem hirdette az igét. Pál idején Tróasz városa a klasszikus Trója városától délre feküdt. Ez a tilalom csak addig tartott, amíg el nem jött a megfelelő idő. Másfelől egyesek úgy vélik, hogy a betegség volt az az eszköz, amelyet a Szentlélek használt arra, hogy Pált távol tartsa onnan. Ma is előfordul, hogy a Szentlélek megmozgatja a lelkünket, hogy tudasson velünk, mit kellene tennünk, és mit nem.

Ezt „kettős útmutatásnak” nevezhetjük, amikor Isten azt mondja: „Ne tedd azt, inkább ezt tedd!” A kettős útmutatás további példái: David Livingstone Kínába akart menni, de Isten ehelyett Afrikába küldte. William Carey Polinéziába akart menni, de Isten ehelyett Indiába küldte. Adoniram Judson először Indiába ment, de nem maradt ott, hanem Burmába (Mianmarba) ment. Úgy tűnik, Isten pontosan annyit mond el neked, amennyit tudnod kell, és csak akkor, amikor tudnod kell.

Nyilvánvalóan Istennek más tervei voltak a bithüniakkal és az Ázsia tartományban élőkkel (beleértve az efezusieket is). Ők később hallották az evangéliumot, amint azt az ApCsel 18:19–21, 18:24–19:41 és az 1Péter 1:1 is mutatja.

K: Az ApCsel 16:6–7 alapján hogyan kellene reagálnunk, amikor Isten „nemet” mond valamire, amiről tudjuk, hogy nem bűn, még akkor is, ha az elősegítené az Ő országát?

V: Ha továbbra is meg akarjuk tenni, az engedetlenség. Ne legyünk olyanok, mint Bileám, akit Isten a 4Mózes 22-ben egy szamár segítségével figyelmeztetett, de Bileám ennek ellenére is a pénzre vágyott. Isten országának terjesztése nem az elsődleges célunk. Elsődleges célunk az, hogy Istent dicsőítsük azáltal, hogy szeretjük és engedelmeskedünk Neki. Akár lelki téren, akár az üzleti életben, akár más módon, a bűnbe esett emberek nagyon hajlamosak arra, hogy eltereljék a tekintetüket a célról, és összekeverjék a cél eléréséhez vezető egyik eszközt magával a céllal.

K: Az Apostolok cselekedetei 16:9-ben a látomásban szereplő férfi Lukács volt?

V: Nem. Az NIV Study Bible 1676. oldalán az áll, hogy nincs arra utaló jel, hogy ő lett volna. Éppen ellenkezőleg, az ApCsel 16:11-ben Lukács a „mi” névmást használja, amikor arról beszél, hogy Pál és társai először utaznak Európába, tehát Lukács itt Pállal volt. Van egy olyan feltételezés is, hogy Pál itt találkozott először Lukáccsal, amikor orvosi okokból kereste fel őt.

K: Miért kellett a Cselekedetek 16:14 szerint Lídia szívét megnyitni ahhoz, hogy reagáljon Pál üzenetére, hiszen ő már imádta Istent?

V: Mindannyiunknak megnyílnia kell a szívünknek, hogy reagálhassunk az evangéliumra. A Szentlélek a János 16:8–11 szerint munkálkodik az emberekben. Senki – és ez magában foglalja azokat is, akik természetüknél fogva a legjobbak az emberek között – nem keresi Istent saját erejéből, amint azt a Róma 3:10 is jelzi. A 2 Korinthus 4:3–4 szerint az evangélium el van rejtve azok elől, akik elvesznek. Imádkoznunk kell azért, hogy számukra felfedjék azt. Az ApCsel 16:14 egyszerűen csak rögzíti azt a csodálatos hírt, hogy a Szentlélek hatott Lídia szívében, hogy elfogadja az evangéliumot. Noha nincs utalás arra, hogy Isten kényszerített volna, a Szentlélek munkája elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki újjászülessen.

Mellékesen megjegyezzük, hogy Tiatira a rómaiak hódítása előtt Lüdia országához tartozó város volt. Pál idején a rómaiak beolvasztották Ázsia tartományukba, de továbbra is lüdiai város maradt.

K: Az ApCsel16:15 -ben szereplő szöveg támogatja-e a csecsemőkeresztséget?

V: Nem. A válaszért lásd az 1 Korinthus 1:16-ról szóló fejtegetést.

K: Miért zavarta Pált az ApCsel 16:16-18-ban az a megszállott szolgáló, aki azt mondta, hogy ők Istentől jöttek?

V: A Szentírás nem mondja meg. A Szentírás szerint jósló szelleme volt – görögül „python” szellem –, ami azt jelenti, hogy a görög Apollón démonjának python szelleme szállta meg. Íme néhány elmélet arról, miért zavarta ez Pált.

1. Olyan stílusban beszélt, ami elriasztotta az embereket. Vagy talán folyamatosan kiabált, elterelve a figyelmet Pál üzenetéről.

2. Pozitív hangnemben mondta ezt, hogy miután Pál elment, az emberek elhiggyék, hogy a démon által megszállt lány közülük való, és később kövessék a tanítását. Átvette az üzenetüket.

3. A démon azt akarta, hogy mindenki megtudja: Pál a pogányokat próbálja megtéríteni (erre vonatkozóan létezett egy római törvény), és azt mondja a római polgároknak, hogy ne imádják a császárt vagy a római isteneket.

Az emberek könnyen félreérthetik az üzenetünket, és azt gondolhatják, hogy Jézus „az üdvösség egyik útja”. Ha az emberek elhiszik azokat az igazságokat, amelyeket az a rabszolgalány mondott, az mások szemében legitimálná, hogy Apollót követni is jó dolog.

K: Az ApCsel 16,19-ben Pál tulajdonképpen kiűzte a rabszolgalány gazdáinak jövedelemforrását. Mikor kellene a saját életünkben „kiűznünk a jövedelemforrásunkat”, mert az nem tetszik Istennek?

V: Lukács kétszer is ugyanazt az igét használta. Amikor a szellem „kijött” a lányból, a jövedelemforrás is „kijött” belőlük. Ez meglehetősen fájdalmas lehet, ha a pénzt, a jólétet és a biztonságot fontosabbnak tartjuk, mint Isten dicsőítését. De jobb hozzáállást tanúsíthatsz, ha rájössz, hogy ha az nem tetszik Istennek, akkor eleve nem is a tiéd volt.

Ha az emberek csalást, okkultizmust, valakinek a kétségbeesését , vagy akár a vallást használják fel arra, hogy többet szerezzenek másoktól, akkor segítenünk kell az áldozatoknak és a jövőbeli potenciális áldozatoknak azzal, hogy ezt nyilvánosságra hozzuk. Ha életünkben van olyan jövedelemforrásunk, amely Istennek nem tetszik, akkor meg kell szüntetnünk azt a jövedelemforrást. Ez azt jelentheti, hogy anyagi veszteséget kell elszenvednünk, és le kell állítanunk azt, nem pedig csak eladni valaki másnak, hogy abból pénzt keressünk.

Vegyük észre, hogy ezt a lányt démon szállta meg, és amikor megszabadult tőle, a tulajdonosok – akik egyáltalán nem törődtek a jólétével – dühösek voltak, mert jövedelemkiesést szenvedtek el. Nem ez volt az utolsó alkalom, amikor gonosz emberek inkább hagyták másokat szenvedni, mintsem hogy jövedelemkiesést szenvedjenek el. Semmi nem utal arra, hogy a tulajdonosok egyáltalán törődtek volna a vallási szemponttal; csak azt akarták, hogy Pál feleljen azért, hogy csökkentette a jövedelmüket.

Néha az ember azt gondolhatja, hogy ha a munkája nem abból áll, hogy kirabolja az embereket, lopjon vagy gyilkoljon, akkor az a munkája jó. De mi van akkor, ha rendes munkát végzel – könyvelőként, programozóként, gyári munkásként stb. – egy olyan vállalatnál, amelyről tudod, hogy másokat (beleértve a meg nem született babákat is) rabol ki, lop tőlük vagy gyilkolja meg őket, és a munkád segít nekik elérni a céljukat? Akkor ki kell „űznöd” azt a munkát az életedből.

K: Az Apostolok cselekedetei 16:19-ben, amikor egy másik hívő Istennek nem tetsző módon szerez pénzt, hogyan mondjuk meg neki, hogy űzze ki a jövedelmét?

V: Az Apostolok cselekedetei csak két helyről számol be, ahol a pogányok bántották Pált és Silást: itt, valamint Efézusban (Apostolok cselekedetei 19:23–41). Mindkét helyen a fő probléma a jövedelemvesztés volt. Sátán itt két különböző technikát alkalmazott: a hamis barátságot és a nyílt háborút.

Képzeld el, hogy azt mondanád egy másik embernek: „Megszabadítottalak attól, hogy a szakmádat gyakorold. Sőt, elmentem a hatósághoz, és többé nem fogod tudni gyakorolni a választott szakmádat. Később megköszönheted.” Hogyan fogadná ezt?

K: Az ApCsel 16,21 szerint hogyan kell eljárni, ha nem szabad prédikálni?
V: A Római Birodalom megengedte az embereknek, hogy saját vallásuk legyen, de nem engedték, hogy megpróbálják megtéríteni a római polgárokat.

K: Mit tanít nekünk az ApCsel 16:25 a fájdalomról és a dicsőítésről?

V: Pál és Szilász egy sötét cellában voltak, testüket megverték, hátuk véres volt. Az ApCsel 16:33 szerint a börtönőr megtisztította Pál friss sebeit. Reméljük, hogy általában nem a hátukon aludtak! A helyzet nem tűnt túl reményteljesnek, és fogalmuk sem volt a kimenetelről. De dicsőítették Istent, nem a napfényes időkben, hanem itt, a fájdalmuk és reménytelenségük közepette. Isten arra kéri minket, hogy dicsérjük Őt, de azt is akarja, hogy a saját fájdalmunk és reménytelenségünk közepette is dicsérjük Őt, amikor fogalmunk sincs a kimenetelről.

K: Az ApCsel 16:26–28-ban van-e valamilyen Biblia-on kívüli bizonyíték erre a földrengésre?

V: Nincs. Ugyanakkor:

1. Gyakoriak voltak a földrengések Észak-Görögország és Macedónia hegyvidéki régiójában. Íme néhány jelentős földrengés ebből a régióból. (Az ókorban a jelentések nagyon szórványosak voltak.)

403-ban Konstantinápoly (Chrysostom száműzése)

856 Korinthosz, Görögország   45 000 halott

1858  Korinthosz, Görögország   

1928  Korinthosz, Görögország   

3/18/1953 Törökország északnyugati része 1 200 halott 7,2 a Richter-skálán

7/26/1963 Szkopje, Észak-Macedónia 1 100 halott 6,0 a Richter-skálán

A kisebb földrengések tekintetében a Britannica Enciklopédia a következőket írja Görögországról és Törökországról:

1902 és 1946 között 58 földrengés történt

1947 és 1966 között 82 földrengés történt

1967 és 1976 között 45 földrengés történt

1977 és 1981 között 9 földrengés volt

2. De ez nem volt egy szokványos földrengés. Az épület állva maradt, de a láncok csodával határos módon elszakadtak. Lehet, hogy a rengés hatása csak a börtön területére korlátozódott.

Ami azt illeti, hogy hogyan nyílhattak ki az összes ajtó, egyes török börtönökben az ajtókat csupán rácsokkal zárták le. Lehetséges, hogy a földrengés szétnyomta az ajtókereteket.

K: Az Apostolok cselekedetei 16:34-ben hogyan éreznéd magad, ha annak az embernek lennél a vendége, aki bilincsbe vert téged?

V: Közvetlenül ezt megelőzően, az Apostolok cselekedetei 16:33-ban a börtönőr megmosta Pál és Szilász sebeit, valószínűleg a fertőzés elkerülése érdekében. Természetesen ez nagyon furcsának tűnne. De a börtönőr nagyon hálás lenne nekik azért, hogy nem szöktek meg, mert a (későbbi) Justinianus-kódex 9.4.4. szakasza szerint a foglyot őrző személy ugyanazt a büntetést kapná, mint a fogoly, ha az megszökne. Továbbá, ha a börtönőr és családja Krisztushoz akart fordulni, akkor az egyetlen dolog, amit tehettek, az volt, hogy elfogadták a helyzetet. Először a fizikai földrengés következett be, majd a börtönőr lelke is megremegett, amikor azt hitte, hogy az összes fogoly megszökött. Ahogy János Aranyszájú megjegyezte, mivel a börtönőr és családja bűneit Krisztus megtisztította, csak illendő volt, hogy ők is megtisztítsák Pál és Szilász sebeit.

Mellékesen megjegyezzük, hogy a börtönőrök általában nyugdíjas katonai veteránok voltak.

Gondoljunk csak a filippi gyülekezet sokszínű összetételére: egy gazdag, Istent imádó üzletasszony, egy korábban pogány, démonoktól megszállt rabszolgalány és egy római börtönőr, többek között. Amikor mi, keresztények, megmutatjuk, hogy sokszínűségünk közepette mindannyian egyek vagyunk Krisztusban, az dicsőíti Istent és tanúságot tesz a világ előtt.

K: Az ApCsel 16:37-ben milyen római törvényre hivatkoztak Pál és Szilász?

V: A Valerianus és Porcius törvényei szerint – amelyeket i. e. 509 és i. e. 195 között fogalmaztak meg – a római polgár nem volt alávetve a helyi törvényeknek, hacsak ő maga nem járult hozzá. A római polgár elkerülhette a halált, a kínzást vagy a bilincsbe verést azzal, hogy a császárhoz fordult, aki ezután döntött az ügyben. Ami azt illeti, hogy miért korbácsolták meg Pált, mielőtt megkérdezték volna, római polgár-e, hasonló eset történt egy római polgárral is, akit egy ideig korbácsoltak, még azután is, hogy felkiáltott – Cicero In Verrine Orations című művében (2.5.161–162) olvasható. Ha azonban egy bíró megvert egy római polgárt, amikor nem lett volna szabad, az megakadályozhatta, hogy a bíró valaha is újra római tisztséget töltsön be.

K: Az ApCsel 17:6-ban milyen Biblia-on kívüli bizonyíték van erre a furcsa görög szóra, amely a „város uralkodóját” jelenti (politarch)?

V: Korábban egyáltalán nem volt ilyen. Azonban a régészek 1835-ben fedezték fel először ezt a szót egy Thesszaloniki külvárosában található boltívben. Azóta a kifejezést tizenhat vagy tizenhét másik helyen is megtalálták, de kizárólag macedóniai városok esetében. Mellékesen megjegyezzük, hogy ezeknek a zsidóknak biztosan furcsának tűnhetett, hogy olyan felháborodottnak tették magukat a Római Birodalom hírnevének védelme miatt.

K: Miért voltak a Bereaiak az ApCsel 17:11 szerint nemesebbek a Thesszalonikaiaknál, amiért nem bíztak annyira Pálban?

V: Azért voltak nemesebb lelkűek, mert kritikus szemmel összehasonlították Pál szavait az Ószövetséggel. A thesszalonikaiak hite nem volt kevésbé érvényes. Ma is érvényes egy keresztény hite, ha egyszerűen csak elhiszi, amit keresztény barátai és családtagjai mondtak neki. Ugyanakkor jobb, ha megvizsgáljuk a tényeket, és megnézzük a hit minden alátámasztó bizonyítékát.

K: Az ApCsel 17:14–15 szerint Pál [állítólag] egyedül ment Athénba, Silást és Timóteust Bereában hagyva, vagy Pál visszaküldte Timóteust Thesszalonikába, ahogyan azt az 1 Thessz 3:1–2 jelzi?

V: Először is, nem tudjuk, hogy Pál eredetileg tervezte-e, hogy Athénba megy, amelynek lakossága abban az időben valószínűleg nem haladta meg a 10 000 főt. Ekkor már elvesztette minden politikai befolyását, de Görögország „szellemi fővárosa” volt. Alapvetően egy „történelmi templomváros” és egyetemi város volt. Lehet, hogy Pál azt tervezte, hogy az 500 mérföld hosszú Egnatiánus út mentén az Adriai-tengerig halad, majd onnan egyenesen Rómába megy. De a thesszalonikai zavargások miatt lehet, hogy dél felé, Athénba kellett fordulnia. Két különböző válasz létezik, amelyek hatékonyan megválaszolják ezt a kérdést, bár én a másodikat részesítem előnyben.

Nincs bizonyíték arra, hogy Timóteus Athénban lett volna: az 1. Thesszalonikiakhoz írt levél 3:1–2 soha nem állítja, hogy Timóteus Pállal együtt volt Athénban. Inkább csak azt mondja, hogy Pál elküldte Timóteust. Pál levélben vagy szóban, egy másik munkatárs révén is utasíthatta volna Timóteust. Az emberek akkoriban és ma is folyamatosan ügyeket ruháznak át másokra üzenetek útján.

Timóteus elmehetett Athénba, majd onnan továbbindult: az ApCsel 17:14–15 szerint Pál először Athénba ment, de ott várt rájuk. Tehát Pál a Mars-hegyre ment, mielőtt Timóteus és Szilász Athénba érkezett volna; ők megérkeztek Athénba, majd Pál visszaküldte Timóteust Thesszalonikába.

Tehát miután Timóteus Bereába ment, vagy

a) Pál után Athénba ment, majd Pál utasította, hogy térjen vissza Thesszalonikába.

b) Bereában maradt, és levélben vagy hírnökön keresztül utasították, hogy térjen vissza Thesszalonikába.

c) Athénba vezető útja során levélben vagy futár útján utasították, hogy térjen vissza Thesszalonikába.

Ez az egyik olyan részlet, amelyet az Apostolok cselekedetei nem árul el nekünk.

K: Miért háborodott fel Pál az ApCsel 17:16-ban, amikor meglátta azokat a gyönyörű szobrokat? Hogyan kellene éreznünk magunkat, amikor művészi, gondosan kidolgozott templomokat és oltárokat látunk?

V: A legrosszabb esetben gondoljunk a maja templomok aprólékos, professzionális művészi kivitelezésére, azok alján található, jól megtervezett medencékre, ahová az emberáldozatok holttesteit dobták. Nos, a görögök, a rómaiak, az egyiptomiak és mások nem gyakorolták az emberáldozatot. Xenophon egyébként Athénra úgy utalt, mint egy nagy oltárra és áldozatra. Szarkasztikusan megjegyezte, hogy Athénban könnyebb istent találni, mint embert. Valószínűleg több oltár volt Athénban, mint Görögország többi részén összesen. De ezek a bálványimádó templomok és oltárok lelki rabságba ejtették az embereket azoknak az „isteneknek”, akik valójában démonok voltak. Gondoljunk csak a gyönyörű Taj Mahal építészére is. Ez nem vallási templom volt, hanem egy uralkodó nagyon szeretett feleségének mauzóleuma. Biztosra akart menni, hogy semmi más ne épüljön, ami versenyt jelentene neki, ezért a jó munkáért jutalmul kivégezte az építészt. Isten talán inkább a dolgok erkölcsi oldalát nézi, míg sokan csak a fizikai oldalát látják. Az a görög szó, amellyel itt Pál „szorongását” kifejezik, egy orvosi kifejezés, amely rohamra vagy epilepsziás rohamra is utalhat. Talán nekünk is inkább az erkölcsi oldalra kellene figyelnünk.

Talán azért nem beszélünk úgy, mint Pál, mert nem érezzük úgy, ahogy ő érezte. Nem érezzük úgy, ahogy ő érezte, mert nem látjuk úgy, ahogy ő látta.

K: Az ApCsel 17:16-ban milyen háromféle reakcióra lett volna képes Pál, és melyiket választotta?

V: A három lehetséges reakció a harc, a menekülés vagy a párbeszéd. Érzelmileg Pál haragból, félelemből vagy szeretetből cselekedhetett volna. Pál az Isten és irántuk érzett szeretete miatt a párbeszédet választotta.

K: Az ApCsel 17:18–34-ben miért idézett Pál igazságokat pogány forrásokból? Konkrétan a krétai Knossosból származó Epimenidész (Kr. e. 600) költőt, aki Zeus fiaként Minoszt említi, mondván: „benne élünk, mozgunk és vagyunk”, valamint a ciliciai költő, Aratosz (kb. i. e. 315–240) a Phaenomena című művében, és az assoszi sztoikus Kleantész (i. e. 331–233) a Zeuszhoz szóló himnuszában: „Mi az ő utódai vagyunk”?

V: Pál idézetei szándékosak voltak, és hallgatói is így értelmezték őket. Pál olyan közös alapot akart teremteni, amelyhez hallgatói közül sokan tudtak kapcsolódni. Aratus így írt: „Mindannyiunknak minden tekintetben kapcsolatban kell állnunk Zeusszal, hiszen mi is az ő leszármazottai vagyunk.” Alexandriai Kelemen a Stromata (193–202) című művében (1. könyv, 14. fejezet, 313. oldal) érdekes gondolatot fogalmaz meg ezzel kapcsolatban. Azt mondja, hogy Pál a görög költők igaz kijelentéseit idézte, hogy egyeseket felépítsen, másokat pedig megszégyenítsen. Talán Pál arra akart rámutatni, milyen furcsa volt, hogy a félig ateista epikureusok és a panteista sztoikusok imádták a görög bálványokat, és himnuszokat írtak nekik.

K: Mivel Pál az ApCsel 17,23–30-ban a görögöknek hirdette azt az ismeretlen istent, akiről nekik volt némi fogalmuk, vajon a mai más vallásoknak is van-e olyan ismeretlen istenük, akit érzékelnek, vagy ahogy valaki fogalmazott: „a hinduizmus rejtett Krisztusa”?

V: Ez az elképzelés és kifejezés Raymond Panikkar „A hinduizmus ismeretlen Krisztusa” című művének 137. oldaláról származik. Ez éppoly téves, mintha azt mondanánk, hogy a Baál-imádók valójában Izráel igazi Istenét imádták. Pál nem dicsérte az imádatukat, hanem inkább azt, hogy őszintén beismerték, hogy nem ismernek egy konkrét Istent. Hogy egy hitetlen ember mennyire áll közel vagy távol Krisztustól, vagy hogy mit tett egy hamis istenért szemben az egyetlen Igaz Isten keresésével, ezek nem olyan részletek, amelyeket meg kell állapítanunk. Inkább arról van szó, hogy Pál „felháborodott”, amikor meglátta az összes istent és oltárt Athénban (ApCsel 17:16). Pál tudta, hogy el kell fordulniuk a bálványoktól, amelyeknek az áldozatai démonoknak szólnak, nem pedig Istennek (1Korinthus 10:19–20). Pál így szólt: „Ezért, szeretteim, meneküljetek a bálványimádástól” (1Korinthus 10:14). Távol kell tartanunk magunkat a bálványoktól (1János 5:21).

K: Az ApCsel 17:18–34-ben Pál később megbánta-e ezt a megközelítést, amikor az 1Kor 1:18–2:8-ban – Athén után következő állomásán – hangsúlyozta, hogy a korinthusiaknak kizárólag Krisztust hirdette?

V: Bár ebben a kérdésben eltérőek a vélemények, egyesek úgy vélik, hogy igen.

Athénban Pál azzal kezdte, hogy kapcsolódott a helyiek vallásához, rámutatott a vallásukban tiszteletre méltó igazságokra, feltárta bálványimádásuk ellentmondásait, és kiemelte Krisztus igazságát.

Korinthusban Pál hangsúlyozta, hogy a világi bölcsességet nem lehet fokozatosan átalakítani ahhoz, hogy Krisztushoz jussanak, hogy ő kizárólag Krisztust hirdette, és azt akarta, hogy hitük Isten erejére épüljön, nem pedig az emberi bölcsességre.

Mindazonáltal Pál Krisztust hirdette, a Szentírást használta, az emberek szükségleteire reagált, továbbra is lerombolta az érveket (2Korinthus 10:5), és igyekezett minden ember számára minden lenni, hogy néhányukat megmentse (1Korinthus 9:19–22).

Érdekes összehasonlítani Pál három prédikációját:

1) Pisidiai Antiochia (valójában Frígiában, nem pedig Pisidiában) ApCsel 13:16–43

2) Lystrában nem volt zsinagóga – ApCsel 14:15–17

3) Athén – ApCsel 17:22–31, ApCsel 20:18–35; lásd 1Korinthus 2:2–5

További információkért lásd az 1 Korinthus 1:18–2:8-ról szóló elemzést.

K: Mi az a bizonyíték az ApCsel 17:18–34-ben arra, hogy Pál nem járt sikerrel?

V: Az a nézet, miszerint Pál csalódott volt az athéni eredményekben, Sir William Ramsay által vált népszerűvé, a The Message of Acts Revised Edition című mű 272–273. oldalai szerint. N. B. Stonehouse azonban azt írja, hogy ez „fenntarthatatlan”. A válaszban négy szempontot érdemes figyelembe venni.

1. A gyülekezetnek elhanyagolható jelentőségűnek kellett lennie Görögország egyik vezető városában; csupán két embert említenek, és Pál soha nem írt levelet annak a gyülekezetnek. Másrészt, bár Athént és egyetemét a római világ kulturális és oktatási fővárosának tartották, Athén lakossága csupán körülbelül 10 000 fő volt.

2. Az egyháztörténetből alig származik bizonyíték az athéni gyülekezet jelentőségére.

3. Az ApCsel 17:18-ban egyesek „szedőnek” nevezték Pált, azaz olyan eklektikusnak, aki különböző forrásokból merített szavakat, hogy kialakítsa saját filozófiáját.

4. Amikor Pál Athénból Korinthusba érkezett, az 1. Korinthusbeliekhez írt levél 2:3 szerint gyengeségben, félelemben és nagy remegésben jött.

Az athéniak hallgatni akarták őt, és bár nem értettek vele egyet, és leereszkedően viselkedtek Pál iránt, nem üldözték őt. Vannak, akik szeretnek vitatkozni Istenről és a szellemi dolgokról, de soha nem hajlandók elkötelezni magukat semmi mellett. Vannak, akik azért utasítják el az evangéliumot, mert hamisnak tartják, mások viszont azért, mert triviálisnak tartják. Úgy gondolják ezt, mert van egy „Isten-helyettesük”. Bálványnak számít minden, ami Isten-helyettesítő. Néha még egy ideológia is bálvány-ológia lehet.

De legalább a pozitív oldalon az a tény áll, hogy azok a zsidók, akik városról városra üldözték Pált, nyilvánvalóan nem mertek megakadályozni őt abban, hogy eljusson a pogány Athénba. Athén szégyellte, hogy évszázadokkal ezelőtt kivégezték Szókratész filozófust. Azóta szívesen hagyták, hogy minden iskola szólhasson, és mivel Pált filozófusnak tekintették, inkább a filozófus üldözőit bántották volna, mint magát a filozófust.

Következtetés: Nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy Pál teljesen sikertelen lett volna. Az azonban megállapított tény, hogy az athéni gyülekezet sokkal kisebb és kevésbé befolyásos volt, mint a filippi, thesszaloniki és korinthoszi görög gyülekezetek.

K: Az ApCsel 17,18-ban mivel vádolták Pált?

V: Az itt szereplő szó, amelyet néha „szószátyárnak” fordítanak, valójában pontosabb jelentéssel bírt. Olyan madarakra használták, amelyek különféle magvakat gyűjtöttek, valamint olyan emberekre, akik hulladékot gyűjtöttek. Lényegében azzal vádolták Pált, hogy nincsenek saját gondolatai, hanem itt-ott felkap néhány bölcsességet, és úgy tálalja azokat, mintha valami új dolog lenne.

Érdekes, hogy magukat az athéni filozófusokat is azzal vádolták, hogy csak ülnek és új ötleteket akarnak hallani. Ezt nemcsak Lukács mondja az Apostolok cselekedetei 17:21-ben, hanem Thuküdidész is a Történelem 3.38.5-ben így ír az athéniakról: „Ti vagytok a legjobbak abban, hogy elhitessétek magatokkal az új dolgokat, amiket mondanak.” Később, amikor a makedónok Athén meghódítására készültek, az athéni Démoszthenész azzal vádolta az athéniakat, hogy mindig új gondolatokat követelnek. Fülöp 1,10.

K: Az Apostolok cselekedetei 17:18-ban hogyan próbált Pál hatni az epikureusokra, akik Samoszi Epikurosz (Kr. e. 341–270) tanításait követték?

V: Epikuros úgy vélte, hogy az ember számára a fájdalom és az öröm a két legfontosabb dolog, aminek tudatában lehet. Szerinte az ember legfőbb célja az öröm és a boldogság maximalizálása volt. Úgy gondolta, hogy az istenek – ha egyáltalán léteznek – irrelevánsak az emberiség számára, és az anyag és a véletlen az elsődleges okok. A http://www.nidlink.com (October 29, 2002 ) szerint Epikuros úttörő volt abban, hogy nők és rabszolgák is tanulhattak az iskolájában.

Az epikureusok úgy vélték, hogy csak az anyagi atomok léteznek örökké, és nincs túlvilág. Epikurosz és Krisztipposz szerint vagy egyáltalán nincs isten, vagy ha van is, az csak magával törődik – Theophilus Autolykoshoz írt levele 2. könyv, 4. fejezet, 95. oldal szerint.

Minucius Felix „Octavius” című műve (Kr. u. 210) 34. fejezetének 194. oldala szerint mind a sztoikusok, mind az epikureusok úgy vélték, hogy a világ tűzben fog elpusztulni. A Britannica Enciklopédia szerint Epikuros egyik fő célja az volt, hogy megszabadítsa az embert az istenektől való félelemtől. Az embereknek mentesnek kell lenniük a haláltól és az ítélettől való félelemtől. Az epikureusoknak nem volt sok etikai tanításuk. Kétféle epikureus létezett: az eredeti és a „megváltozott”. Az eredeti epikureusok a mértékletességben hittek. Például mind az éhezés, mind a túlevés fájdalmat okozott. A későbbi, megváltozott epikureusok mulatozók voltak, akik azt mondták: „Egyél, igyál és légy vidám, mert holnap meghalunk.” A mai Ayn Rand-követőket hasonlóaknak tekinthetjük az eredeti epikureusokhoz. Kevés híres epikureus volt, de a római költő, Lucretius egyike volt ezeknek.

Ezzel szemben Pál a következőket említette.

1) Isten teremtette a világot és mindazt, ami benne van, nem a véletlen

2) Isten határozza meg, mikor és hol élnek az emberek

3) Az embereknek Istent kell keresniük

4) Bűnbánatot kell gyakorolnunk Isten előtt

5) Isten közel van hozzánk

6) Isten igazságosan fog ítélkezni a világ felett

7) Az igaz vallás bizonyítéka: Jézus feltámadása

K: Miért említi az ApCsel 17:18–31 a bálványokat az epikureusoknak?

V: Epikürosz nem tagadta a görög istenek létezését, hiszen így írt (Menoeceushoz írt levél 123): „létezésükről közvetlen meggyőződésünk van.” Más epikureusok így írtak: „Nálunk finomabb anyagból formálva, messze laknak a világok közötti terekben” (Plutarkhosz, Moralia 731 D, 734 C, Intermundia, Cicero, N.D. i.8). A sztoikusok azzal vádolták az epikureusokat, hogy ateisták. Ez a vád valójában nem volt igaz, de az epikureusok nem hittek abban, hogy az istenek törődnének az emberi ügyekkel, vagy befolyásolnák azokat.

Az epikureusok fő ellenfelei a sztoikusok voltak. Míg a sztoikusok panteisták voltak, az epikureusok pedig az ateista racionalistákhoz hasonlítottak, mindkettőjüknél megfigyelhető volt az az ellentmondás, hogy tagadták az istenek létezését, ugyanakkor kifejezetten elismerték a görög, majd később a római bálványokat.

K: Az Apostolok cselekedetei 17:18-ban hogyan próbált Pál hatást gyakorolni a sztoikusokra, akik a ciprusi Citiumból származó Zénón (kb. i. e. 320–kb. i. e. 250) tanításait követték?

V: A sztoikusok egy panteista erőben vagy mindenre kiterjedő isteni lélekben hittek, és úgy vélték, hogy a történelmet egy nagy cél irányítja. Nem tartották szükségszerűen a legjobb módszernek a fájdalom elkerülésére az örömöt. Néha az ember nem tudta, hogyan válassza ki helyesen a legjobb örömöt. Fatalisták voltak, és Josephus megjegyzi, hogy sok hasonlóságuk volt a farizeusokkal. Ahelyett, hogy egy isteni törvényben hittek volna, úgy vélték, hogy a „természet törvényét” kell követniük.

Athenagoras A keresztények védelmében (177) című művének 19. fejezetében (138. o.) leírtak szerint a sztoikusok azt állítják, hogy minden el fog égni, és a világ új kezdetet fog kapni. Tatianus A görögökhöz című művének 6. fejezetében (67. o.) hozzáteszi, hogy a sztoikusok úgy hitték, minden elpusztul, majd visszatér a korábbi állapotába.

A sztoikusok három dolgot emeltek ki: a logikát, a fizikát és az etikát, és arra törekedtek, hogy a diadalok és tragédiák révén erős jellemű embereket formáljanak. A sztoicizmus négy legfőbb erénye a bölcsesség, a bátorság, az önuralom és az igazságosság volt. A sztoicizmus jelentős hatást gyakorolt. Seneca, Epiktétosz és Marcus Aurelius császár is sztoikusok voltak.

A sztoicizmussal szemben Pál Athénban a következőket említette.

1) Isten teremtette a világot és mindazt, ami benne van; a világ nem Isten

2) Isten személyes lény

3) Isten tart fenn minket, mi nem teszünk semmit azért, hogy Istent fenntartsuk

4) Az embereknek Istent kell keresniük, nem csupán a bölcsességet és az erkölcsöt

5) Bűnbánatot kell gyakorolnunk Isten előtt

6) Isten meg fogja ítélni a világot

7) Az igaz vallás bizonyítéka: Jézus feltámadása

K: Miért említette Pál az ApCsel 17:18–31-ben a bálványokat a panteista/ateista sztoikusok előtt?

V: A híres filozófus, Szókratész volt az egyetlen olyan görög filozófus, akiről ismert, hogy azért végezték ki, mert nem hitt a görög istenekben. Azóta egyetlen görög filozófus sem állt ki és mondta ki, hogy a görög istenek hamisak. Szókratész egyik tanítványa, Antiszthenész alapította a cinikus iskolát, és a sztoikusok a cinikusokból származnak.

Meg kell jegyezni a sztoikus filozófia és a sztoikusok tényleges hite közötti ellentmondást.

Sztoikus filozófia: A sztoicizmus azt tanította, hogy minden ember az anyagot átható egyetlen egyetemes szellemből származik (nem a görög bálványokból), és hogy minden ember testvér és egyenlő.

Sztoikusok: A sztoikusok azonban nem voltak ateisták, hiszen a sztoikusok egyik kiemelkedő vezetője, Assoszi Kleanthész írta a Zeuszhoz szóló himnuszt (Zeusz egy görög bálvány volt), amelyből Pál is idézett. A sztoikusok bálványokba vetett hite később élet-halál kérdéssé vált a keresztények számára. Marcus Aurelius római császár sztoikus volt, aki üldözte a keresztényeket, többek között azért, mert azok nem hittek más istenekben, csak az Egyetlen Igaz Istenben.

Pál célja: Az ApCsel 17:18–31-ben Pál valószínűleg ravaszul, de burkoltan rámutatott a Zeuszhoz szóló himnuszok és a görög bálványok elfogadása, valamint az egyetlen (de panteisztikus) Istenbe vetett hit közötti intellektuális képmutatásra. A alapvető kérdés az, hogy ha Isten a mi létezésünk oka, akkor mi nem lehetünk Isten létezésének oka.

K: Az ApCsel 17,18–31-ben Pál szalmabáb-érvelést alkalmazott-e azzal, hogy azt állította, az istenek nem ezek az ember alkotta bálványok? Néhány politeista úgy hitte, hogy a bálványok csupán az istenek élettelen ábrázolásai.

V: A pogányok következetlenül hittek mind a láthatatlan istenekben, mind a látható szobrokban. Pontosabban: az isteneket úgy tartották, hogy azok „laknak” a látható szobrokban, amelyek szentek voltak, és képesek voltak jóslatokat adni és gyógyítani. Például Efézusban nem azt mondták, hogy Artemisz istennő fontos; inkább azt kiáltották: „Nagy az efézusi Artemisz!” Nézzük meg, mit mondtak a korai keresztények, a mai hinduk és a mai katolikusok – nem általában a többistenhitéről, hanem maguknak a kőszobroknak az imádásáról.

A korai egyház: Pálon kívül számos korai keresztény író rámutatott erre az ellentmondásra, hasonló érveket hozva fel, miszerint „a fa, a fém és a kő önmagában nem képes semmire”. Néhány példa:

Tatianus: Beszéd a görögökhöz, 4. fejezet, 66. oldal, Kr. u. 110–172

Theophilus Autolycushoz című műve, 1. könyv, 10. fejezet, 92. oldal, Kr. u. 168–181/188

Athenagoras: A keresztények védelme, Kr. u. 177. A műben a szerző bírálja a pogányokat azért, mert hisznek abban, hogy a valódi szobrok meggyógyítják a betegeket és jóslatokat mondanak.

Alexandriai Kelemen: „Bátorító szó” (193–217/220), 10. fejezet, 199. oldal – bírálja, hogy köveket és fát szent tárgyaknak tekintenek.

Minucius Felix (Kr. u. 210) „Mennyivel igazabb az, hogy a néma állatok természetüknél fogva helyesen ítélik meg az isteneiteket? Az egerek, a fecskék, a kányák tudták, hogy azoknak nincs érzésük: rágcsálják őket, eltapossák őket, ráülnek; és ha nem űzitek el őket, fészküket éppen az istenetek szájába építik. A pókok pedig hálót szőnek az arcára, és szálaikat éppen a feje fölé függesztik. Ti letörölitek, megtisztítjátok, lekaparjátok, és megvéditek és etetitek azokat, akiket ti magatok készítetek;” Octavius, Minucius Felix művében, 24. fejezet, 187. oldal

Minucius Felix Octavius, Kr. u. 210, 19. fejezet, 184. o. és 27. fejezet, 189–190. o. A 27. fejezet 190. oldalán megemlíti, hogy démonok leselkednek a szobrok és képek alatt.

Karthágói Cyprianus (kb. 246–258) 6. értekezés, 7. fejezet, 467. oldal – átfogalmazza Octavius szavait a szobrok és a megszentelt képek alatt leselkedő gonosz szellemekről.

Hindu bálványimádás: Ma a vedánta hinduk az Upanisádokat és az egyetlen, panteisztikus lényt, a Brahman-t hangsúlyozzák. Más hindukkal ellentétben nem helyeznek hangsúlyt Indrára, az istenek királyára, sem arra, hogy Siva vagy Visnu a Legfőbb, sem más istenekre. Ennek ellenére – ellentmondásosan – otthonukban még mindig tarthatnak ezeknek vagy más bálványoknak szentelt szobrokat, amelyeknek ghee-t (vajat) vagy más áldozatokat adnak. Hogyan fogyasztják el ezek a kis műanyag vagy fém bálványok a vajat és más ételeket, különösen ha minden Brahman?

Katolikus bálványimádás: Ma a katolikusok nem csupán abban hisznek, hogy Mária könnyeket hullajt és gyógyít, hanem abban is, hogy a róla készült szobrok is könnyeket hullajtanak és gyógyítanak.

K: Az Apostolok cselekedetei 17:23-ban van-e bármilyen, a Biblián kívüli bizonyíték egy ismeretlen istennek szentelt oltárra?

V: Régészeti bizonyíték nincs, de bőséges irodalmi források állnak rendelkezésre. Pauszaniász (2. század) a Görögország leírása 1:1:4 című művében így ír: „ismeretlen istenek oltárai”, Philostratosz (3. század) pedig az Apollóniosz, a tianai élete 6:3:5 című művében így fogalmaz: „Bölcsebb minden istenről jót mondani, különösen Athénban, ahol még az ismeretlen isteneknek is oltárokat emelnek.” Diogenes Laertios a Filozófusok élete című művében (1:110) megemlíti, hogy egy athéni pestisjárvány idején Epimenidész fekete és fehér juhokat engedett szabadjára. Az athéniaknak azt a juhot kellett áldozniuk, amelyik lefeküdt, és az áldozati oltárt annak a helynek a közelében kellett felállítaniuk, ahol a juh megállt. Amikor a juhok messze álltak meg bármelyik létező istenoltártól, az athéniak oltárt emeltek egy ismeretlen istennek.

Emellett nem tudjuk biztosan, hogy Pál befejezte-e már a prédikációját, amikor az athéni filozófusok, gúnyolódva, félbeszakították.

K: Alátámasztja-e valamilyen módon az ApCsel 17:23 azt az ateista állítást, hogy „Isten” csupán annak a neve, amit nem ismerünk?

V: Van egy pont, amelyben a keresztények részben egyetérthetnek az ateistákkal. Az „Isten” az a kifejezés, amellyel azt jelölik, amit nem ismernek. De Krisztuson keresztül mi ismerjük Istent. Egy második pont, amiben az ateistáknak egyet kell érteniük, az, hogy a Biblia terjedelmét és a keresztények számos tanúságtételét tekintve a kereszténység – feltételezve, hogy igaz – sokat tár fel Istenről.

Mellékesen megjegyezzük, hogy Aiszkhülosz az Eumenidák című művében Apollón istent a következőképpen szólaltatta meg: „Amikor a por felszívta az ember vérét, miután meghalt, nincs feltámadás.” Ha valaki ezt hitte volna, akkor gúnyolódott volna, amikor Pál a feltámadásról beszélt.

Mindenkiről, az ateistákat is beleértve, elmondható, hogy hisz Istenben. Ha itt Istent úgy definiáljuk, mint azt, ami nem teremtett, ami a természet törvényeit létrehozta, az eredeti okot, akkor az ateisták istenének neve „véletlen”. (David Prentiss előadásából.)

K: Az ApCsel 17:28 alapján hogyan és mikor szabad nem keresztény forrásokból idéznünk – igaznak tekintve azokat – az evangélium hirdetése vagy a nem keresztényekkel folytatott viták során?

V: Úgy kell ezt tenni, hogy nagyon óvatosan járjunk el. Nem akarjuk azt a benyomást kelteni, hogy hiszünk abban a műben, amelyből idéznek, vagy hogy nekik is hinniük kellene abban, még akkor sem, ha egy része igaz. Pál, és mi is, idézhetünk valamiből, hogy közös alapot teremtsünk, egyetértve olyan dolgokban, amelyeket mindkét fél már igaznak tart, mielőtt új területre lépnénk. De előzhetjük meg mondanivalónkat valami ilyesmivel: „Nem hiszem, hogy ez a könyv/forrás teljes egészében igaz lenne, de szerintem abban egyetérthetünk, hogy ez az egy mondat benne igaz.” Bizonyos értelemben kötéltáncot jársz az ad hominem érvelés és az között, hogy hivatkozol arra, amit ők már eleve hitelesnek és megbízhatónak tartanak, anélkül, hogy megerősítenéd vagy kiegészítenéd a nem bibliai forrás hitelességéről alkotott véleményüket.

Néha azonban vannak érdekes igazságok is. Például Xenophanes, aki i. e. 570-ben írt, kigúnyolta, hogy a mennyei istenek mind világos bőrűek és kék szeműek voltak, pont mint a trákok – legalábbis a mai Bulgáriában és Északkelet-Görögországban élő trákok szerint. Az etiópok számára viszont a mennyei istenek mind sötét bőrűek voltak, és mind úgy néztek ki, mint… nos, etiópok. Ami azt illeti, hallottál már a „Brigitte” nevű szőke hajú, kék szemű hindu istennőről, vagy a Chau Chung nevű hindu istenről? – Gondoltam, hogy nem. Ha minden kultúra úgy gondolta volna, hogy azok az emberek, akik fizikailag leginkább hasonlítottak a mennyei istenekre, maguk voltak, felmerülhetne a kérdés, hogy vajon a mennyei istenekről alkotott képek mind hamisak vagy megtévesztések voltak-e, és Xenophanesnek talán igaza volt. Szóval megosztanád ezt egy pogánnyal? – Talán. Ez az evangélium hirdetése? – Nem. Ezt polemikának hívják.

Sok esetben egyáltalán nincs szükség nem keresztény és a Bibliával ellentétes forrásokra hivatkozni vagy azokat felhozni. De ha azoknak, akik hallgatnak téged, akadályuk van az evangélium elfogadásában, akkor – néha, de nem mindig – jó lehet megmutatni, mi a helyes és mi a helytelen abban a forrásban vagy tekintélyben, amelyben bíznak.

Pál esetében a keresztények megosztottak abban a kérdésben, hogy Pál itt a legjobbat tette-e. Nem látunk virágzó gyülekezetet Athénban, és csak kevesen hittek. Talán a hallgatók érdekesnek tartották Pál szavait, de tanítása könnyen beilleszthető volt a meglévő vallási világnézetükbe, mivel mindaz, amit mondott, amúgy is szerepelt a saját forrásaikban. Másrészt mások azzal érvelnének, hogy egy nagyon szkeptikus közönség körülményei között Pál a lehető legjobbat tette.

Ismertem egy újjászületett keresztényt, egy volt mormont, aki amikor mormonoknak tanúskodott, egyszerűen csak a Mormon könyvéből idézett nekik (amit nagyon jól ismert). Nem igazán tudtak vele vitatkozni, hiszen az a saját vallási könyvükben szerepel. De hogy mennyire volt sikeres ezzel az egyedi megközelítéssel, azt nem tudom.

K: Az Apostolok cselekedetei17:28 azt mutatja, hogy a panteizmus igaz?

V: Nem. Az a mondat, hogy „benne élünk, mozgunk és vagyunk”, nem arra utal, hogy fizikailag Isten belsejében lennénk, aki szellem. Inkább azt jelenti, hogy mindannyian Istentől lettünk teremtve, és további létezésünk Istentől függ. Lásd a Kolossébeliekhez írt levél 1:16–17-et, ha többet szeretnél tudni Pál gondolatmenetéről ebben a kérdésben.

K: Az Apostolok cselekedetei17:28 –29 azt mutatja-e, hogy egy mennyei Atya és Anya szülte a szellemi gyermekeket, ahogyan azt a mormonok tanítják?

V: Nem. A válaszban két szempontot kell figyelembe venni.

1. Figyeljük meg, hogy nincs utalás semmiféle istennőre vagy anyára.

2. Figyeljük meg, hogy nincs utalás Isten részéről bármiféle szexuális tevékenységre. A muszlimok gyakran tévesen azt gondolják, hogy a keresztények szerint Istennek lehetnek szexuális kapcsolatai. Az igazi keresztények soha nem állították, hogy Isten szexuális lény lenne, bár a mormonok valóban azt tanítják, hogy Isten szexuális lény.

K: Az Apostolok cselekedetei 17:34-ben szereplő Dionüszosz ugyanaz a személy volt-e, aki később Athén püspöke lett?

V: Nem vagyunk biztosak benne, de Eusebius Egyháztörténete 3. könyvének 4. fejezetében (137–138. o.) az áll, hogy a korinthoszi Dionüsziosz (170-ben) azt mondta, hogy Dionüsziosz, Athén első püspöke, és Dionüsziosz, az Areopagita ugyanaz a személy volt.

K: Az Apostolok cselekedetei 17:34-ben szereplő Dionysius írta-e azokat a műveket, amelyekről azt mondják, hogy Dionysius Areopagita írta őket?

V: Nem. Ezeket több száz évvel később, i. sz. 485–528 körül írták. A Britannica Enciklopédia 1956-os kiadása (7. kötet, 396–397. o.) szerint ez a négy mű és a hozzájuk tartozó tíz levél mélyreható hatást gyakorolt a középkori teológusokra, köztük Aquinói Szent Tamásra, Erigenára, Lombard Péterre, Albert Magnusra és másokra. Őket inkább a művekben található, a keresztény teológiát a görög filozófiával ötvöző rendszer érdekelte, mint a tényleges szerző kiléte.

Sajnos ez a filozófiát helyezte Istenhez fűződő kapcsolat és Isten iránti engedelmesség helyébe. A Britannica Enciklopédia (1956) 396. oldalán ez áll: „Ezek összetevői – a keresztény, a görög, a keleti és a zsidó elemek – szerves rendszerré egyesülnek, nem pedig durván keverednek össze. Talán a teológiai-filozófiai fantázia soha nem alkotott ennél figyelemreméltóbbat.” Ez a rendszer hangsúlyozta az Istentől kiinduló életáramlást egy három-három tagú mennyei hierarchián keresztül, amely a következő:

I. Szeráfok, kerubok és trónok

II. Uralkodók, Erények és Hatalmak

IIIIII. Fejedelemségek, arkangyalok és angyalok.

E lények feltételezett kapcsolatainak, a rituális hármasoknak és egyéb dolgoknak a tanulmányozása felváltotta Isten szavának egyszerű tanulmányozását. Szinte olyan, mintha a Dionysius Areopagita írói álnév alatt alkotó szerző nagyon figyelmesen elolvasta volna a Kolossébeliekhez írt levél 2:18–19-et, majd mindent megtett volna, hogy megszegje azt.

K: Az ApCsel 17:34 szerint kik voltak az elsők, akik hittek Akhaiában: az athéni Dionysius és Damaris, vagy az 1Kor 16:15-ben említett Stephanas háza népe?

V: Stephanas háza népe volt az első, aki Akhaiában hitt. Athén nem tartozott a római Akhaiai tartományhoz, hanem egy közigazgatásilag független város volt, amelyet Akhaiából vett körül. Egy író valószínűleg nem tudhatta volna ezt, hacsak nem éppen abban az időben élt.

K: Van-e az ApCsel 18:2-ben a Biblián kívüli megerősítés arra, hogy Claudius császár (Kr. u. 41–54) elrendelte, hogy minden zsidó hagyja el Rómát?

V: Igen, a római történetíró, Suetonius a Claudius című művének 25. fejezetében ír a kiűzésről, és azt mondja, hogy az ok „a Chrestus által szított folyamatos zavargások” voltak. A Chrestus valószínűleg a Krisztus név elírása volt, és a zavargások valószínűleg abból fakadtak, hogy sok zsidó elfogadta Krisztust. Ez körülbelül Kr. u. 50-ben történt, de Suetonius nem adja meg a pontos évet.

A római történetíró, Dio Cassius, és a zsidó történetíró, Josephus szintén említik Claudius rendeletét, amely szerint az összes zsidót ki kellett űzni Rómából, de ők sem adják meg az évet.

Orosius keresztény író is említi ezt, mondván, hogy Josephusra hivatkozik. Orosius szerint az év Kr. u. 49 volt.

K: Miért volt Pál a Cselekedetek 18:3, 20:34; az 1 Korinthus 9:1–18; a 2 Korinthus 11:7–12; az 1 Thesszalonika 2:9; valamint a 2 Thesszalonika 3:7–10 szerint sátorkészítő, és nem hivatásos rabbi?

V: Nem voltak hivatásos rabbik. A Misna Pirke Aboth/Avot 2:2 szerint minden rabbinak meg kellett tanulnia egy mesterséget.

K: Az ApCsel 18:6 alapján mikor tartod helyénvalónak, hogy Pálhoz hasonlóan „lerázzuk ruháinkat” (vagy, ahogy az ApCsel 13:51-ben szerepel, „lerázzuk a port a lábunkról”)?

V: Úgy döntöttek, hogy semmilyen körülmények között nem fogadják el Pál szavait, és ezt egyértelműen közölték vele. Amikor az összes ember, akivel beszélsz, meg van győződve arról, hogy nem követi Istent, elutasít téged és az üzenetedet, és nem figyel a szavaidra, akkor a figyelmeztetésednek talán már nincs értelme. A lábadról a port lerázni egy utolsó üzenet számukra, hogy ezentúl Isten maga figyelmeztetheti őket. Egyébként Pál ezt csak a korinthusi zsinagógában tette. Később Pál meglátogatta az efezusi zsinagógát is.

K: Az ApCsel 18:9–10-ben miért gondolod, hogy Isten itt szólt Pálhoz?

V: Az üldözések és az athéni elutasítás után valószínűleg lehangoltnak érezhette magát. Más helyeken is gyakran ígéretes kezdetet vett, csakhogy az ellenállás miatt kénytelen volt távozni. Amikor talán azon tűnődött, hogy erőfeszítései egyáltalán hoznak-e tartós eredményt, Isten bátorította őt. A korábbi események ellenére Isten megígérte Pálnak, hogy Korinthusban senki sem fog ártani neki. A 2. Korinthusbeliekhez írt levél 1:3–11 is jól mutatja, milyen lehangoltságot érzett Pál ebben az időben.

K: Az ApCsel 18:9–10 szerint miért esnek néha kétségbe és csüggednek el az istenfélő vezetők?

V: Néha azért, mert nem látják azokat az eredményeket, amelyeket elvárnak, vagy amelyekre számítanak. Vagy – ami ugyanolyan rossz – látnak ugyan pozitív eredményeket, de aztán azt tapasztalják, hogy azok nem tartanak ki. Ne feledjük azonban, hogy az eredmények Istentől származnak.

Másrészt előfordulhat, hogy a vezetők túlságosan eltelnek önmagukkal. Ez másokat elbátortalaníthat.

Az engedelmes, az Urat szerető keresztények is elbátortalanodhatnak. A Bibliából példaként említhetjük Jóbot, Illés prófétát, Dávidot és Pált. További példák a csüggedés vagy depresszió által sújtott keresztényekre: Martin Luther, Charles Spurgeon, Adoniram Judson, Hudson Taylor, Mary Morrison (Robert Morrison felesége), David Brainerd és A.B. Simpson.

Nézzük meg, mit láthatott Pál az élete különböző helyzetében. Lehet, hogy Pál útjának célja nagy stratégiai jelentőséggel bírt. Ha Pál beszélhetett volna a zsidó vezetőkkel, és rá tudta volna venni a vezetést, hogy fogadják el Jézust a Messiásként, az hatalmas hatással járt volna. Ha Pál tanúskodhatott volna a római császár előtt, és Krisztushoz vezethette volna őt, vagy legalábbis elérhette volna, hogy a kereszténységet elfogadott, üldözésmentes vallássá tegyék, az sokkal könnyebbé tette volna a keresztények helyzetét az egész Birodalomban. Pál mindkét irányban tett lépéseket, de nem tudjuk, mennyire gondolt ezekre a stratégiai kezdeményezésekre. Mindazonáltal mindkét, potenciálisan nagyszerű lehetőség kudarcba fulladt. A keresztényeknek ebben az időben nem álltak rendelkezésre sem a zsidó nemzet, sem a Római Birodalom erőforrásai, amelyek segíthették volna őket az evangélium terjesztésében. Ehelyett Isten segítségével, de intézmények támogatása nélkül kellett megküzdeniük a nehéz harcot.

Hogyan éreznéd magad, ha te egy tehetséges prédikátor, tanító és csodatévő lennél, majd két évig börtönben ülnél, ahol csak nagyon korlátozott lehetőséged lenne hatást gyakorolni? Mi eszközök vagyunk. Van egy kalapácsom a szerszámosládámban, és ez egy jó kalapács. Kiveszem és használom, amikor szükségem van rá, a többi időben pedig a szerszámosládámban hagyom. Nem aggódom amiatt, hogy a kalapácsot teljes mértékben kihasználják-e vagy sem, vagy hogy a kalapács elégedett-e. Mi Isten eszközei vagyunk. Isten akkor használ minket, amikor akarja, máskor pedig talán csak korlátozott lehetőségeket ad nekünk.

Néha Isten arra kért minket, hogy legyünk foglyok és rabszolgák. Nem mindig engedik meg, hogy teljes potenciálunk szerint cselekedjünk, sőt, hogy Istenért is teljes potenciálunk szerint cselekedjünk. De Isten nem eredményeket kér tőlünk, hanem engedelmes szeretetet. Fel kell készülnünk, mindig készen kell állnunk, és nem szabad megsértődnünk, amikor háttérbe szorítanak minket, és várnunk kell.

K: Az ApCsel 18,9–10 szerint mit tegyünk, ha elbátortalanodunk?

V: Ahogy egy kiváló keresztény író mondta: ne sértődjünk meg a megmagyarázhatatlan dolgok miatt. Közeledjünk Istenhez! Ismerjük fel, hogy a jelen pillanat nagyon kicsi az örökkévalóság jövőjéhez képest. Az, hogy kik vagyunk, fontosabb, mint az, amit teszünk, és ami velünk történik. Pál a börtönből felismerte ezt, és ez a titka annak, hogy még ott is örömteli tudott lenni, énekelve és Istent dicsérve.

K: Az ApCsel 18:9–10 szerint mit kell tennünk, hogy bátorítsuk az istenfélő vezetőket?

V: Imádkozzunk értük, tudassuk velük, hogy nagyra értékeljük őket, és imádkozunk értük. Még akkor is, ha esetleg korrekcióra vagy akár feddésre szorulnak, tudassuk velük, hogy továbbra is tiszteljük őket, és törődünk velük.

K: Az ApCsel 18:12-ben van-e bármilyen, a Biblián kívüli információnk Gallio prokonzulról?

V: Igen, de mielőtt konkrétan Gallióról beszélnénk, először beszéljünk általánosságban a prokonzulokról. Néhány római tartomány a császárnak alárendelt császári legátus irányítása alatt állt, mások pedig a szenátusnak alárendelt prokonzulé alatt. Rómában fontos különbséget jelentett, hogy ki szedte be az adókat. Korinthosz egy ősi város volt, amelyet a rómaiak leromboltak, de i. e. 47-ben újjáépítettek. Korinthosz az Achaia néven ismert görög régió fővárosa volt. Achaia i. e. 27-ig Macedónia része volt, és egy (a szenátus által kinevezett) prokonzul irányítása alatt állt. Kr. u. 15-ben Tiberius egyesítette Macedóniával és Moesiával, és császári provinciává tette. Suetonius (Claudius 25) szerint Claudius Kr. u. 44-ben a szenátus által kinevezett prokonzul fennhatósága alá helyezte.

Junius Annaeus Gallio a híres sztoikus filozófus, Lucius Annaeus Seneca – aki Nero tanítója volt – bátyja volt. Egy delphoi felirat szerint Gallio i. sz. 51–52 körül volt prokonzul. Mások ezt az időpontot i. sz. 52–53-ra értelmezik. Úgy tűnik, nemrég lett prokonzul, amikor Pál ott járt. Gallio nagyon könnyed természetű volt. Gallio saját testvére, Seneca szerint: „Nincs olyan halandó, aki bárkinek is olyan kellemes lenne, mint Gallio mindenki számára.” Gallio nem volt sokáig prokonzul. Néhány éven belül hajóútra indult, hogy megszabaduljon az ismétlődő lázától. Néhány évvel később Alexandriába hajózott, hogy enyhítse asztmáját. Végül Gallio testvérét, Senecát öngyilkosságra kényszerítették, majd később Nero megölette Galliót.

Gallio döntése, hogy elutasítja a Pál ellen indított ügyet, fontos precedenst teremtett. Ha Gallio bűnösnek találta volna Pált egy törvénytelen vallás hirdetése miatt, más kormányzók is követhették volna a példáját, és kiutasíthatták volna Pált, amint az belépett a területükre.

K: Az ApCsel 18:17-ben ki verte meg Szoszténészt, és miért?

V: A Szentírás nem mondja meg, ki verte meg Szoszténészt, és miért. Nézzünk meg négy lehetséges változatot, majd döntsük el, melyik a legvalószínűbb.

a) Antiszemita görögök verték meg Szoszténészt

b) Zsidók verték meg Szoszténészt, mert nem volt elég lelkes szószóló.

c) Sosthenész, a zsidó, „áldozati” céllal hagyta magát megverni, hogy meggyőzze Galliót.

d) A zsidók verték meg Sosthenest, mert keresztény lett.

A helyes válasz valószínűleg az a), de a d) is lehetséges. Pál említi Szoszténészt az 1 Korinthus 1:1-ben. Mivel Pál nem tett különbséget egy másik Szoszténész között, valószínűleg ugyanarról volt szó, ami a d) választ teszi valószínűleg helyes válasszá. A Szoszténész nem volt gyakori görög név.

K: Az ApCsel 18:24–28 szerint Apollós már Jézusról való tudomásszerzése előtt is hívő volt?

V: Apollós nem ismerte Jézust, de Ábrahámhoz, Jóbhoz és más igaz követőkhöz hasonlóan hitt Istenben, csupán még nem volt alkalma hallani Jézusról. Ahogy J.D. Pentecost tanította, Apollós esetében még az Ószövetségi korszakban élt, mielőtt beszélgetett volna Aquilával és Priscillával. Apollós Alexandriából származott, és valószínűleg olyan „hellenisztikus jellegű zsidóságot” képviselt, amely ismerte a görög filozófiát. Lehet, hogy jobban tudott volna beszélgetni a görög filozófusokkal, mint Pál.

K: Az ApCsel 18:24–28 szerint, ha Apollós meghalt volna, mielőtt beszélgetett volna a keresztényekkel, a mennybe jutott volna?

V: A Szentírás nem mondja meg, de három szempontot érdemes figyelembe venni.

1. Apollós hitt abban az igazságban, amit Istenről tudott.

2. Valószínűleg nem értette a Szentlélek működését, és nem is rendelkezett vele.

3. Ahelyett, hogy Apollóst ebben a köztes állapotban hagyta volna – amelyben olyan volt, mint egy ószövetségi hívő –, Isten gondoskodott arról, hogy Apollós megismerje az igazságot.

K: Az ApCsel 18:24–28 alapján hogyan tanítanál valakit, akinek részleges, de hiányos ismerete van az igazságról?

V: Ha nem hívőkről van szó, kezdd imádsággal; csak a Szentlélek tudja őket megtéríteni, de te elvetheted a magokat, kísérheted őket az úton, vagy elvezetheted őket Krisztushoz, attól függően, hogy hol tartanak. Sok olyan keresztény, akik korábban mormonok voltak, és akikkel beszéltem, azt mondták, hogy azt a dolgot, ami kihozta őket a mormonizmusból, körülbelül tízszer kellett hallaniuk, mielőtt bármilyen hatással lett volna rájuk. Csak akkor döntöttek úgy, hogy utánajárnak a dolognak, „tudva”, hogy bebizonyítják, hogy a keresztény téved. Aztán rájöttek, hogy nem tudják, és végül elhagyták a mormonizmust, majd később Krisztushoz fordultak.

Ha olyan hívőkről van szó, akik fontos, de másodlagos kérdésekben tévednek, akkor is kezdj imádsággal! Lehet, hogy velük is türelmesnek kell lenned. Ne vitázz velük, kivéve, ha szükséges. Néha gondosan be kell bizonyítanod minden állításodat; de néha nem kell időt pazarolnod erre, csak mutasd be az érveidet. Ki kell derítened, hol tartanak, és az adott személyhez és helyzethez kell igazodnod. Jó, ha megkérdezed tőlük, mire alapozzák az álláspontjukat. Lehet, hogy már látják a te nézőpontod érdemeit, de úgy érzik, nem fogadhatják el, mert akkor szerintük egy másik nézetüket is meg kellene változtatniuk. De ezt nem fogod megtudni, amíg meg nem kérdezed tőlük, miért ragaszkodnak az álláspontjukhoz. Akkor talán megmutathatod nekik, hogy megváltozhatnak, és átvehetik a te nézőpontodat anélkül, hogy a másik álláspontjukat is meg kellene változtatniuk.

Az is előfordulhat, hogy miután előterjesztetted az érveidet, és ők is elmagyarázták álláspontjuk okait, rájössz, hogy te tévedsz, és vagy neked, vagy mindkettőtöknek meg kell változtatnia a véleményét, hogy összhangba kerüljön az igazsággal.

K: Az ApCsel 19:1 szerint milyen volt Efézus városa Pál idején?

V: Efézus a Római Birodalom három vagy négy legnagyobb városa közé tartozott. Nagyon erős volt ott a pogány jelenlét, és anyagi érdekek is fűződtek a pogányság fenntartásához. Kereskedelmi fénykora már elmúlt, mivel a kikötő feltöltődött a túlzott fakivágás, a túllegeltetés és a felső folyáson történő faszénégetés miatt. A rómaiak Kr. u. 65-ben megpróbálták eltávolítani az iszapot, de nem jártak túl nagy sikerrel. Az Artemisz nevű ezüst istennőjükből azonban még mindig rengeteg pénzt tudtak keresni. A főutca a korához képest nagyon széles volt, körülbelül 11 méter. De mindez valójában nem befolyásolta az evangélium ottani nagy terjedését. Artemisz temploma Plinius Természetrajz című művének 36.95. fejezete szerint 239 láb széles és 418 láb hosszú volt. Ez valószínűleg a világ legnagyobb temploma volt, körülbelül négyszer akkora, mint az athéni Parthenon.

K: Az ApCsel 19:1-ben mi az a „felső/magasabb partvidék”?

V: Ez Kis-Ázsia belföldi hegyvidéki régiója volt (a fríg és galát fennsík), amelyen Pál áthaladt Efézusba vezető útján.

K: Az ApCsel 19:2–3 szerint hogyan tudtak igazán hinni anélkül, hogy megkapták volna a Szentlelket?

V: A válaszban négy szempontot kell figyelembe venni.

Értelmi szinten bárki elhiheti, hogy a kereszténység igaz, anélkül, hogy elkötelezné magát a kereszténység mellett és az üdvösség mellett.

Az Ószövetség idején sokan hittek Istenben anélkül, hogy a Szentlélek bennük lett volna.

Ebben az átmeneti időszakban ezek a pogányok engedelmesen hittek, annak ellenére, hogy a Szentlélek még nem töltötte be őket.

Ma, bár ez az eset nem példaként szolgál számunkra, mégis bizonyítja, hogy a Szentlélek jelenléte az emberben nem volt feltétele annak, hogy higgyenek Istenben.

K: Az ApCsel 19:2–3 alapján a mai emberek is igazán hinni tudnak anélkül, hogy megkapnák a Szentlelket?

V: A válaszban két szempontot kell figyelembe venni.

1. Ez a szakasz, valamint az Ószövetségben szereplő sok hívő tapasztalata bizonyítja, hogy elméletileg lehetséges, hogy Isten embereket hitre vezessen anélkül, hogy a Szentlélek bennük lakozna.

2. Mire Pál megírta a Rómaiakhoz írt levél 8. fejezetét, a Szentlélek már minden igazi hívőben lakozott.

K: Elmagyarázná, hogy az ApCsel 19:5-ben miért áll, hogy Jézus tanítványai csak Jézus nevében kereszteltek? Miért?

V: Bár a Szentírás nem mondja ki kifejezetten, számos dolgot megfigyelhetünk.

1. Mások is kereszteltek. A zsidóknak voltak rituális mosakodásaik, később pedig a kerinthi eretnekek is kereszteltek. A görög misztériumvallásoknak is voltak különféle szertartásaik.

De ellentétben ezekkel a többi kereszteléssel, ők Jézus hatalmával kereszteltek; így a „nevében” kifejezés itt minden bizonnyal magában foglalja a „hatalmával” jelentést is.

2. Természetesen Keresztelő János is keresztelt. Valójában néhány keresztény Efézusban helytelenül járt el. További részletekért lásd az Apostolok cselekedetei 19:1–6-ot.

3a. Egyesek úgy vélik, hogy nem számít, Jézus nevében vagy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kereszteltek-e, mindegy. Nem a „formula” vagy a szavak számítanak, hanem a jelentés és a szándék.

3b. Másrészt viszont lehetséges, hogy a keresztények vagy Lukács szándékosan nem akarták nyilvánosságra hozni, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kereszteltek, hanem röviden csak azt mondták, hogy Jézus hatalmában/nevében kereszteltek.

4. Az egység-pünkösdiak azt állítják, hogy ezek szinonimák, mert Jézus az Atya, és Jézus a Szentlélek. De ez nem lehet igaz, mert a Máté 27:46-ban JÉZUS felkiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”.

Tehát az 1. és a 2. állítás egyértelműen igaz, a 3a vagy a 3b pedig igaz lehet. A 4. állítás egyértelműen hamis.

K: Az ApCsel 19:6–7-ben az efezusi tanítványok valódi keresztények voltak-e, mielőtt megkeresztelkedtek a Szentlélekkel?

V: Még nem voltak keresztények, bár a kiválasztottak közé tartoztak. A válaszban négy szempontot kell figyelembe venni.

Az Ószövetség idején az ember igazán hihetett Istenben anélkül, hogy a Szentlélek benne lett volna. A Szentlélek elhagyhatta az embert, ahogyan Isten elhagyta Sámsont a Bírák könyvében (16:20 ), és ahogyan Dávid a Zsoltárok 51:11-ben arra kérte Istent, hogy ne tegye meg.

Az Újszövetség idején minden igazi keresztényben ott van a Szentlélek, amint azt a Rómaiakhoz írt levél 8:9–11 mondja, és az 1. Korinthusbeliekhez írt levél 2:16 is utal rá. Az Apostolok cselekedetei 19:2 olyan embereket mutat be, akik hittek Jézusban, de még nem kapták meg a Szentlelket. Mivel az Ószövetségi Mózes-i szövetségből/korszakból az Újszövetségi korszakba való átmenet már megtörtént, a teendő az volt, hogy azonnal kérjék a Szentlelket.

Isten nem korlátozódik arra, hogy a mi elvárásaink szerint cselekedjen. Például egyes csecsemők úgy halnak meg, hogy még nem voltak képesek hinni Jézusban. A Bibliában semmi sem korlátozza Istent abban, hogy Jézuson keresztül a mennybe juttassa őket.

Az efezusi tanítványok csak az Ószövetséget és Keresztelő Jánost ismerték. (Talán Apollós beszélt nekik.) Lehet, hogy olyanok voltak, mint az Ószövetség idején élők.

K: Az ApCsel 19:12 alapján a mai hitgyógyítóknak is zsebkendőket kellene osztogatniuk a gyógyításhoz?

V: Nem karizmatikus szemszögből nézve: ebben a szentírási helyen, sem a Biblia más részében nincs semmi, ami ezt közvetlenül kizárná.

K: Az ApCsel 19,12 szerint az embereket az apostol által megérintett zsebkendők és kötények gyógyították meg. Ez alátámasztja-e a katolikus és ortodox egyházak által használt vallási ereklyék használatát?

V: Nem, mert jelentős különbségek voltak az apostol zsebkendői és a későbbi ereklyék között.

1. A ruhadarabokat gyógyításra használták, nem pedig istentiszteletre vagy tiszteletadásra.

2. Csak az apostolok ruháiról volt szó, nem pedig más szentekéiről, például Mária vagy Jakab, az Úr testvére ruháiról.

3. Itt nem volt szó pénzről.

János Klimakosz idejétől (Kr. u. 670 előtt) kezdve különböző keresztény teológusok megpróbáltak átfogó listát készíteni az erényekről és a bűnökről. Ami szinte mindegyik ilyen listában a legjelentősebb, az az, hogy teljesen megfeledkeztek a tízparancsolat második parancsolatáról. (Ha nem biztos benne, mi a második parancsolat, érdemes elolvasnia a II. Mózes 20:4–6-ot.)

Ne feledje, hogy a tiszteletadás tekintetében vannak bizonyos különbségek a katolikus és az ortodox nézetek között. Az ortodoxok általában ikonokat, azaz kétdimenziós képeket használnak, amelyeken keresztül imádkoznak Istenhez. A katolikusoknál több a szobor.

K: Miért nem tudták az ApCsel 19:13–17-ben szereplő zsidó ördögűzők kiűzni az ördögöket?

V: A helyes szavakat mondták, de a hatalom nem a szavakban rejlett. A lényeg az volt, hogy Isten hatalma áramoljon a keresztény életén keresztül. Mivel ők nem voltak keresztények, ez a hatalom nem volt jelen bennük.

Mellékesen megjegyezzük, hogy az a tény, hogy Scevát főpapnak tartották, nem jelenti azt, hogy tényleg az volt-e vagy sem; lehet, hogy csupán egy cím volt, amit magának adott. Továbbá, bár Sceva fiai foglalkoztak ördögűzéssel, a Szentírás nem említi, hogy Sceva maga is foglalkozott-e vele vagy sem.

Érdemes megjegyezni, hogy ezek az ördögűzők nem fogadták el Jézust Uruknak és Megváltójuknak, de nem láttak okot arra, hogy ne használják Jézus nevét a saját hasznukra. Ma is vannak olyanok, akik ugyanígy viselkednek.

K: Az ApCsel 19:13–17-ben találunk-e bizonyítékot arra, hogy későbbi mágikus ördögűzők megpróbálták használni Jézus nevét?

V: Valójában igen. A 574. számú párizsi mágikus papirusz 3018–3019. sorában ez áll: „Jézusra, a héber istenre esküszöm” (vö. K. Preisendanz, Papyri Graecae Magicae, 2 kötet [Leipzig: Teubner, 1928, 1931] 1. táblázat, IV. A zsidó rabbik is írtak a Jézus nevének gyógyítás céljából történő használata ellen (vö. Tos Hulin 2:22–23; j. Shabbath 14.4.14d; j Abodah Zarah 2.2.40d–41a; b Abodah Zarah 27b). Miért ítélnék el ezt, ha nem lennének olyanok, akik megpróbálják ezt tenni? Nem keverhetjük össze az okkultizmust és Jézust. Keresztényekként nem szabad foglalkoznunk horoszkópokkal, tenyérjóslással, Ouija-táblákkal, tarot-kártyákkal vagy bármilyen okkult gyakorlattal.

K: Az Apostolok cselekedetei 19:19 szerint milyen hozzáállást kell tanúsítanunk az okkult könyvek és a hamis vallások iránt?

V: Ahogy Zola Levitt mondta: „Ha a Sátánnal játszol, ő is veled fog játszani.”

Lehet, hogy volt egy-két hatékony gyógymód is, amelyek a rengeteg hamis gyógymód közé keveredtek. Lehet, hogy volt néhány bölcs és helytálló mondás is, amelyek a sok okkult hazugság közé keveredtek. Lehet, hogy volt néhány varázslat is, amely valóban működött, mert a démonok úgy tették, mintha működnének. Mindazonáltal az összes könyvet elégették.

Bár más vallások könyvei is tartalmaznak sok igaz dolgot, nem szabad más istenekről szóló könyvek tanulmányozásával keresnünk az igazságot. A Példabeszédekben (9:17 ) az ostobaság, nem a bölcsesség mondja: „A lopott víz édes, és a titokban evett kenyér ízletes!” (BSB). Ez azt jelenti, hogy ostobaság az, aki eklektikus akar lenni, és bármilyen jó „részletet” is talál egy hamis istenről szóló műben, azt magáévá teszi. Vannak-e otthonodban kérdéses szobrok, magazinok, videók vagy könyvek? Ha igen, vedd komolyan a Jézussal való kapcsolatodat, és szabadulj meg tőlük!

Az előző bekezdéshez tartozó kiegészítés, hogy Pál pogány görög költőktől idézett, amikor Athénban és más helyeken a görögökhöz szólt. Noha Pál a Kolossébeliekhez írt levél 2:8-ban és az 1. Korinthusbeliekhez írt levél 1:18–31-ben nagyon egyértelműen kifejtette véleményét a görög filozófiában való bizalomról, a görög filozófia és vallás ismereteit arra használta, hogy a keresztény fogalmakat olyan módon magyarázza el, amelyhez a hallgatóság jobban tudott kapcsolódni. A keresztények nem értenek egyet abban, hogy mennyire volt hatékony ez a módszer Pál részéről, szemben azzal, hogy „csak az evangéliumot hirdette”, ahogyan azt az 1 Korinthus 1:18–31-ben állította.

K: Az ApCsel 19:24-ben szereplő Demetriusz ugyanaz a személy, mint a 3 János 12-ben említett hívő?

V: Bár ez lehetséges, nagyon valószínűtlen, mivel a Demetrius gyakori görög név volt.

K: Miért foglalta össze Demetriusz az ApCsel 19:26,28-ban Pál tanítását ilyen módon?

V: Az egyoldalú összefoglalása valójában rendkívül tanulságos. Pál összes tanítását vette, és „összefoglalta” azt, amit ő maga számára relevánsnak tartott. Mivel nem akart az igazságot követni, csak azt hallotta ki belőle, hogy bálványkészítő üzlete visszaeshet, ha az emberek egy olyan Istenben hisznek, akinek nincsenek bálványai.

Egyes keresztények meglepődhetnek, ha egy nem keresztény összefoglalása a szavaikról olyan egyoldalú és felületes, mint Demetrius elemzése. Bár Pál hatékony keresztény közvetítő volt, szavai egyszerűen nem hidalták át a szakadékot, mert a Demetrius-hoz hasonló emberek már felégették a hidat a túloldalon. Még ha annyit is tudnál, mint Pál, olyan tapasztalatod lenne, mint neki, és olyan csodákat tudnál tenni, mint ő, ha a Szentlélek nem munkálkodik a hallgató szívében, a szavaid önmagukban nem lesznek elég hatékonyak ahhoz, hogy áthidalják a szakadékot.

Másrészt ugyanezek a szavak hatékonyak voltak abban, hogy sok embert megtérítettek Efézusban. Tehát az a tény, hogy a szavaid esetleg nem érik el egyes embereket, nem jelenti azt, hogy a kudarc a szavakban rejlik.

K: Az ApCsel 19:31-ben mi az az „asiarchák”?

V: Ezek a tartomány tisztviselői. Az asiarchák részben tiszteletbeli társaságot alkottak, és feladataik közé tartozott a császár imádásának előmozdítása Ázsia tartományban. Főhadiszállásuk Pergamumban volt. Egyszerre csak egy személy töltötte be az egész tartomány asiarchjának tisztségét, és minden városnak megvolt a maga asiarchja. Hivatali idejük lejárta után élethosszig tartó tiszteletben részesültek az asiarch cím viselésével. Lükia tartományban lysiarchok, Galácia tartományban pedig galatarchok is voltak. Nyilvánvalóan a tömeg úgy gondolhatta, hogy ha valaki az asiarchok barátja volt, akkor nem jelentett fenyegetést a Római Birodalomra.

K: Az ApCsel 19:35-ben miért voltak ennyire érzékenyek az „efézusi Artemisz” ügyében?

V: Az Artemisz-templomot valószínűleg egy becsapódott meteorit után építették itt, amelyet imádtak. A görög Artemisz a vadászat cölibátusban élő istennője volt, míg ez az Artemisz egy groteszk megjelenésű termékenységi istennő volt. Egy görög istennek vagy istennőnek különböző helyeken eltérő tulajdonságai lehettek. A templomban hagyott áldozatok és az Artemisz-bálványok eladása bevételt hozott a városnak. Ráadásul, mivel a templomot szentnek, és így biztonságos helynek tekintették, bankként is szolgált, ahol a gazdagok elhelyezhették vagyonukat. Ahogyan a szkeptikus Asimov’s Guide to the Bible (Asimov Biblia-kalauz) 1072. oldalán rámutat, a hódítók általában megkímélték Efézust az Artemisz-templom iránti tiszteletből. Kr. e. 400-ban azonban a templom véletlenül leégett, majd Kr. e. 356-ban egy hírnévre vágyó, Herostratus nevű férfi szándékosan felgyújtotta a templomot Nagy Sándor születésnapján, hogy Herostratus neve halhatatlanná váljon. Herostratust kivégezték, és a jövőben valószínűleg bárkit kivégeztek volna, akit az Artemisz-templom meggyalázásával vádoltak, hiszen az biztonságot és jövedelmet hozott számukra. Pál idején ez egy díszes templom volt, 127 arany és fehér márványoszloppal. A templom banki letéti helyként is szolgált.

Egyesek számára a bálványimádás egyenlő a nemzeti hazafisággal. A római korban a hűséges római polgároknak áldozatot kellett bemutatniuk a császárnak. A Hinduism Today magazin 1998. áprilisi számának 36. oldalán olvasható, hogy a hinduizmus „hazafias” Indiával szemben. Természetesen a britek érkezéséig a hinduizmusnak az összes ága számára közös kevés elem egyike a „suttee” volt, azaz az a gyakorlat, hogy az özvegyet a férje máglyáján elégették. Ha a hagyományos hinduizmus az igazi hazafiság, akkor hála istennek, kevés indiai „hazafias” a hindu hagyományokhoz való hűség torz definíciója szerint.

Nem kell prófétai adomány ahhoz, hogy megjósoljuk: Pálnak érdekes, de sok nehézséggel teli időtöltése lesz Efézusban. De ez láthatóan egy cseppet sem lassította Pált. Ha tudnád, hogy ha valahova mész, sok nehézségbe ütközöl, de azt is tudnád, hogy Isten azt akarja, hogy oda menj, akkor is alig várnád, hogy elindulhass? – Remélem, igen.

K: Az ApCsel 19:35-ben mit tudunk erről a „városi jegyző” tisztségről?

V: A városi jegyző, vagyis a grammateus általában a városi kormányzat legfőbb tisztviselője, a városi tanács vezetője volt, nem csupán egy titkár. Olyan lenne, mint az Egyesült Államokban a városi menedzser. A római tartományi kormányzat Efézusban működött, és a városi jegyző volt a kapcsolattartó a város és a római kormány között. Nem a rómaiak nevezték ki, de a római prokonzul őt tartotta felelősnek a közrend fenntartásáért. Ha zavargások törtek ki, a munkája, sőt akár az élete is veszélybe kerülhetett. Az efezusi színház több mint 24 000–25 000 embert tudott befogadni. A városi jegyző rövid, de hatékony beszéde bizonyította, hogy milyen ügyesen használta a népről szerzett ismereteit, hogy megnyugtassa őket, és azt is, hogy a nép mennyire tisztelte őt.

K: Miért említik az ApCsel 19:35-ben azt a szobrot, „amely az égből hullott le” (KJV: „amely Jupiterről hullott le”)?

V: Úgy tűnik, az Artemisz-kultusz különleges hangsúlyozásának egyik tényezője Efézusban egy meteorit volt, amely a közelben hullott le az égből. Az Expositor’s Bible Commentary 9. kötete 502. oldalának adatai szerint a meteoritokat Efézuson kívül Trója, Pessinus, Enna és Emesa (Amasea) városokban is imádták.

Hasonlóképpen, a mekkai Ka’abában is tiszteltek egy meteoritot mind Mohamed ideje előtt, mind az ő ideje alatt. A korai keresztény író, Arnobius (297–303) így ír: „Ti [pogányok] nevettek, mert az ókorban a perzsák folyókat imádtak, amint azt az ezeket az eseményeket emlékezetben őrző írások mesélik; az arabok egy formátlan követ; a szkíta népek egy kardot;…” Arnobius: Against the Heathen, 6. könyv, 10. fejezet, 510. oldal

K: Az ApCsel 20:3 alapján vajon néha meg kell-e változtatnunk a terveinket félelem vagy óvatosság miatt egy veszélyes helyzetben?

V: Pál így tett. Pált nem természetfeletti erő védte meg, hanem az, hogy tudomást szerzett a merényletről, és megfelelő intézkedéseket tett. Pál eredetileg azt tervezte, hogy a zsúfolt korinthoszi Cenchreae kikötőből délkelet felé hajózik egyenesen Szíriába, ami a leggyorsabb út Jeruzsálembe. De amikor Pál tudomást szerzett a vele szemben szőtt összeesküvésről, ellentétes irányba indult, a szárazföld belsejébe, északra, Macedóniába, és talán onnan tovább északra, Illyricumba (a mai Szerbia, Bosznia és Montenegró) is. A Rómaiakhoz írt levél 15:19 szerint vagy Pál, vagy egyik társa vitte el az evangéliumot Illyricumba.

K: Az Apostolok cselekedetei 20:4-ben hogyan lehetett Gaius derbei, hiszen az Apostolok cselekedetei 19:29 szerint Gaius macedón volt?

V: Derbe a mai Törökország közepén fekszik, messze Macedóniától. Bár lehetséges, hogy egy macedón Derbébe költözött, sokkal valószínűbb, hogy két különböző emberről van szó. A Gaius név akkoriban nagyon gyakori volt. A 3. János-levélben is szerepel egy Gaius (valószínűleg egy harmadik személy).

K: Az ApCsel 20:6-ban említett kovásztalan kenyér ünnepe mikor volt?

V: Ez a kifejezés a páska idejére utalt. A Bibliában ezt a kifejezést a II. Mózes 23:15 és a III. Mózes 23:4–8 versekben a páskával azonosítják. Pálnak valószínűleg két oka volt arra, hogy siessen Jeruzsálembe. Pál a páskát Filippiben töltötte (Apostolok cselekedetei 20:6), és pünkösdre Jeruzsálembe akart érni (Apostolok cselekedetei 20:16), emellett pedig nem akarta, hogy kirabolják, mivel nagy összegű pénzt vitt magával. Az, hogy valaki keresztény, nem jelenti azt, hogy ne kellene biztonsági óvintézkedéseket tennie, és azt sem, hogy nem lehet kirabolni.

K: Mit mond az ApCsel 20:7–9 a Hetednapi Adventistáknak és a Jehova Tanúinak?

V: A korai keresztények a hét első napján, vasárnap imádkoztak, ahogyan az 1 Korinthus 16:1–2-ben is olvashatjuk. Ha Pálnak és a legkorábbi keresztényeknek rendben volt, hogy a hét első napján imádták Istent, akkor nekünk is rendben van.

K: Az ApCsel 20:9–12-ben mit jelent görögül az „Eutychus” név?

V: Az Eutychus név azt jelenti, hogy „szerencsés”. Emlékezhetünk erre a történetre, hiszen kevesen kapnak második esélyt azok közül, akik elaludnak a lehetőség ablakánál. Egyes tudósok úgy spekulálnak, hogy mivel éjszaka volt, valószínűleg sok lámpa égett, és ez elvehette a szobából az oxigén egy részét, ami miatt az emberek álmosabbnak érezték magukat. Eutychus azonban az ablakpárkányon ült, így valószínűleg bőven jutott neki oxigén.

K: Az ApCsel 20,9–12-ben Eutychus meghalt, vagy még élt, ahogyan Pál látszólag mondta?

V: Eutychusban még élt az élet, miután Pál feltámasztotta a halálból. Lukács orvos volt, és valószínűleg meg tudta állapítani, hogy egy alvó ember, aki a harmadik emeleti ablakból zuhant le, halott-e vagy sem.

K: Miért akart Pál az ApCsel 20:13 szerint gyalog menni?

V: A Szentírás nem mondja meg, miért akart Pál gyalog megtenni ezt a mintegy 20 mérföldes utat. Talán Pál egyedül akart eltölteni egy kis időt az Úrral, vagy pedig még utoljára akart találkozni néhány emberrel a földön.

K: Mit tudunk a Milétosz városáról az ApCsel 20:15,17 alapján?

V: Mind a perzsák, mind az iszap miatt ez a város „már elvesztette dicsőségét”. A perzsák i. e. 494-ben kifosztották Milétoszt. A város azonban helyreállt, és Kis-Ázsia egyik jelentős városává vált. Milétosz a partvidéken feküdt, körülbelül 30 mérföldre Efézusból. Ma a tengerpart tíz mérföldre van, mert hatalmas mennyiségű iszap rakódott le a partvidék teljes hosszán.

Az 1. században 100 000 lakosa volt. Egy másik forrás azonban azt állítja, hogy nem volt jelentős város.

Ez az eltérő vélemény valószínűleg abból fakad, hogy Milétosz eredetileg nagyobb volt, mint Efézus. Az i. sz. 2. század körül azonban már jelentéktelen volt, mert a kikötője feltöltődött. Nem világos, hogy Pál idején mekkora volt.

K: Miért akart Pál az Apostolok cselekedetei 20:16 szerint sietve Jeruzsálembe érni pünkösdre?

V: Nyilvánvalóan Pál tudta, hogy sorsdöntő találkozója lesz azon a bizonyos helyen és időpontban. Az Apostolok cselekedetei20:23 megemlíti, hogy a Szentlélek kinyilatkoztatta Pálnak jövőjének egy részét.

Egy másik ok az lehetett, hogy tudta: abban az időben nagy tömegek érkeznek majd Jeruzsálembe számos országból, és Pál ezeknek az embereknek akart prédikálni.

K: Az ApCsel 20:18–35-ben mik voltak Pál üzenetének főbb pontjai?

V: Egy múltbeli példa a szolgálatra (20:18–21)

A jelenlegi út (20:22–27)

Figyelmeztetések a véneknek a jövőre vonatkozóan (20:28–31)

Az Úrra bízás (20:32)

Példa a nagylelkű adakozásra (20:33–35)

K: Az ApCsel 20:20-ban milyen irányelveket tanulhatunk Páltól Isten üzenetének hirdetésére vonatkozóan?

V: Ez a vers nem ad kimerítő felsorolást, de öt dolgot tanulhatunk belőle.

Pál nem habozott: beszélt, legyen az pozitív vagy negatív, függetlenül attól, hogy a hallgatók mit akartak hallani. Ellentétben Pál „kötelességének teljesítésével” a 2 Timóteus 4:5–9-ben, a hamis tanítók a 2 Timóteus 4:3–4-ben kielégítették az emberek „viszkető fülét”.

Mi lenne hasznos: Számtalan érdekes apró téma létezik, amelyeknek nincs köze ahhoz, hogy valaki újjászülessen-e, vagy növekedjen-e az Úrral való kapcsolatában. Pál beszélt, hogy bátorítson, kijavítson és megfeddjen (2 Timóteus4:2 ), valamint hogy bátorítson, vigasztaljon és sürgessen (1 Thesszaloniki2:12 ). Beszédünknek mindig „sóval fűszerezettnek” kell lennie, ahogyan a Kolossébeliekhez írt levél 4:6 mondja.

Neked: Jézus gyakran nem pontosan ugyanazokat a szavakat használta különböző emberekkel. Pál is hasonlóképpen azt mondta, amire hallgatóinak szüksége volt.

Nyilvánosan tanított: Pál nem félt rögtönözni egy tömeg előtt, tudva, hogy Isten fog rajta keresztül szólni.

És házról házra: Pál tekintélye, hírneve és sikerei nem tették büszkévé ezt a nyilvános szónokot, így nem habozott kis csoportokkal is négyszemközt beszélni az ő javukra.

K: Miért tanította Pál az ApCsel 20:21-ben, hogy higgyenek az Úr Jézusban, ahelyett, hogy az Atya Istenben hinnének?

V: Helyesen értelmezve az egyikben való hit a másikban való hit is, hiszen a Szentlélekkel együtt Szentháromságot alkotnak. Az „egység” (modalizmus) eretneksége annyira távol állt Pál és a korai keresztények gondolkodásmódjától ebben az időben, hogy a kérdést meg sem fontolták.

K: Miért vezette a Szentlélek Pált az ApCsel 20:22–23 szerint üldözésbe és talán halálba is?

V: A válasz az ApCsel 20:24-ben található. A Szentlélek őszintén elmondta neki, mi fog történni, ha Pál követi Istent. Pál, ezt tudva, szabad akaratából úgy döntött, hogy mégis elmegy. Pál az ApCsel 19:21-ben elhatározta magában, hogy Jeruzsálembe megy. Nem szabad azt gondolnunk, hogy soha nincs szükség bátorságra. Néha Isten a mai keresztényeket is ilyen útra vezeti. Előfordulhat, hogy egy engedelmes keresztény számára Isten útja Isten dicsőségére a halálban végződik.

K: Az ApCsel 20:22–21:11-ben Pál engedelmes volt-e vagy engedetlen a Szentlélek iránt?

V: Pál engedelmes volt. A válaszban négy szempontot érdemes figyelembe venni.

1. A Szentlélek kifejezetten közölte Pállal, hogy Isten akarata szerint Jeruzsálembe kell mennie.

2. A Szentlélek többször is figyelmeztette őt az ott váró veszélyekre.

3. Talán Pálnak lehetősége volt arra, hogy elmenjen Jeruzsálembe és szenvedjen, vagy hogy ne menjen el Jeruzsálembe.

4. Pál saját döntése, hogy pontosan azt tegye, amit Isten akart, és elmenjen Jeruzsálembe, nem kényszerből született, és nem is tudatlanságból, hanem annak a tudatában, hogy Isten megmondta neki, szenvedni fog.

K: Miért mondta Pál az ApCsel 20:25-ben, hogy soha többé nem fogják látni őt, hiszen a mennyben újra találkoznak vele?

V: Először is, a The Bible Knowledge Commentary: New Testament (Bibliai ismeretek kommentár: Újszövetség) 414. oldala szerint ez nem azt jelenti, hogy egyetlen jelen lévő személy sem fogja őt soha többé látni, hanem inkább azt, hogy csoportként mindannyian nem fogják többé látni Pált. Mindazonáltal a legtöbbjük, vagy mindannyiuk számára a halandó szemük soha többé nem fogja látni Pált. Pál jóslatot tett, de nem feltétlenül próféciát mondott itt, mivel az ApCsel 20:22–23-ban kifejezetten kijelentette, hogy nem ismeri a jövőjét teljes egészében, csupán annak egyes részeit. Ezen felül a görög szöveg szó szerint azt mondja, hogy soha többé nem fogják látni Pál arcát. Az 1 Korinthus 15:50–54 szerint a hús és vér nem örökölheti Isten országát, hanem a romlandónak át kell alakulnia romolhatatlanná. Így tehát igaz, hogy soha többé nem fogják látni Pál testét vagy halandó arcát.

K: Hogyan mondhatja Pál az ApCsel 20:26-ban, hogy mentes mindenki vértől, hiszen oly sok keresztényt megölt?

V: Ennek két oldala van: a fizikai és az evangélium hirdetésének elmulasztása.

Fizikai szempontból Pál korábban bűnös volt ezekben az Isten ellen elkövetett bűnökben, de Isten megtisztította őt Jézus Krisztus áldozatán keresztül. Bármennyire is gonosz legyen valaki, Krisztus vére megtisztíthatja őt bűneitől, ha bűnbánatot tart és hisz Jézusban.

Az evangélium hirdetésének elmulasztása: Pál szabadon hirdette az evangéliumot mindenkinek, kivéve azokat a kevés eseteket, amikor a Szentlélek kifejezetten jelezte neki, hogy még ne tegye meg ezt (ApCsel 16:6–7). Mind az Ezékiel 3:17–21, mind az Ezékiel 33:2–7 versekben Isten a próféta Ezékielt őrszemmé tette, hogy figyelmeztesse a népet. Ha nem vettek tudomást a figyelmeztetésről, akkor a vérük a saját fejükre hullott volna. De ha Ézsaiás elmulasztotta volna a figyelmeztetésre vonatkozó kötelességét, akkor Ézsaiásnak számot kellett volna adnia erről. Hasonlóképpen, amikor Isten azt akarja, hogy egy keresztény hirdesse az evangéliumot, és a keresztény elmulasztja azt, amit Isten akar, akkor számot kell adnia erről, amint azt az 1 Korinthus 3:11-15 is mutatja. Ez nem az üdvösség elvesztésére utal, hanem inkább a jutalom elvesztésére.

K: Az ApCsel 20:28-ban azt olvassuk, hogy Krisztus saját vérével vásárolta meg egyházát. Ez azt jelenti-e, hogy a nem kiválasztottak számára nem vásárolt meg üdvösséget?

V: Csak egy válasz létezik, de két részből áll.

Nem. Krisztus hozta az áldozatot, és mindenkit bevont az ajánlatba.

Igen. Mivel ők nem fogadták el az ajánlatot, Jézus által az üdvösségükért végzett tranzakció soha nem zárult le.

Sok kálvinista gondolkodásában alapvető ellentmondás rejlik (az amyraldiánus kálvinisták és a hiperkálvinisták kivételével). Úgy vélik, hogy Krisztus még a nem kiválasztottaknak is felajánlott valamit, amit nem vásárolt meg számukra, és amit soha nem szánt nekik, sem nem kívánt, hogy megkapják.

Figyeljük meg azt is, hogy „Isten” „vérével” váltotta meg őket. Van-e vére a Szentléleknek, vagy Isten Atyának? Természetesen nincs. Ez egy újabb vers, amely azt mutatja, hogy Jézus Isten.

K: Az ApCsel 20:28-ban milyen parancsokat adott Pál az elöljáróknak (episkopous)?

V: Pál azt mondta, hogy vigyázzanak, és legyenek pásztorok. Itt több tárgy is szerepel: vigyázniuk kell mind magukra, mind az egyházra. Tehát az egyház felügyelete mellett minden eldérnek vigyáznia kell magára, valamint a többi eldérre is.

A presbitereknek nem szabad eltűrniük sem az eretnekséget, sem a többi presbiter vagy saját maguk részéről elkövetett, kitartó, megbánás nélküli bűnt. A Jakab 3:1 így szól: „Ne legyetek sokan tanítók, testvéreim, mert tudjátok, hogy mi, akik tanítunk, szigorúbb ítélet alá esünk.” (BSB). Nem csupán a tévelygő vagy félrevezetett hívőkre kell vigyáznunk, hanem azokra is, akiket Pál „vadállatoknak” nevez. Sajnos egyes európai keresztény egyházak között nézeteltérés van abban a kérdésben, hogy a „vadállatoknak” szabad-e tanítaniuk az egyházban. Más szavakkal: ha valaki nem csupán néhány tévedést, hanem eretnekséget tanít, akkor is megengedik neki, hogy az egyházban tanítson. El lehet képzelni, milyen hatással lenne ez az egyház életerejére. Olvastam egy szomorú történetet arról, hogy a második világháború után számos keresztény misszionárius ment Japánba. A nagyon liberális teológust, Paul Tillichot meghívták Japánba, hogy előadást tartson. Miután ezt megtette, az ottani egyház nem növekedett jelentősen. Csak az egyház saját kockázatára hagyhatjuk figyelmen kívül Pál tanítását ebben a kérdésben.

K: Az ApCsel 20:29–30-ban miért engedné a Mindenható Isten, hogy „vadállatok” jöjjenek be és feldarabolják nyáját?

V: Bármilyen okból is, Isten gyakran engedi, hogy népe próbára legyen téve. A földi élet egyik célja, hogy a mennyországra való felkészülés próbaterülete legyen. Azonban a keresztények által átélt minden próbatétel során Isten megígéri, hogy mindig megmutatja nekik a sikerhez vezető utat. Konkrétan, íme a következő területekre vonatkozó versek.

Kísértés: Az 1 Korinthus 10:13 szerint nincs olyan kísértés, amely ne lenne közös az emberekkel. Még ennél is fontosabb ugyanazon vers utolsó része: amikor kísértésbe esünk, Isten kiutat is biztosít, hogy kiállhassunk a próbán.

Tanítás: A János 16:13-ban Jézus megígérte, hogy a Szentlélek elvezet minket minden igazságra. Az 1 János 4:1-3 egy tanbeli módszert ad a szellemek megvizsgálására. Jézus a Máté 7:15–20-ban egy másik módszert is megadott nekünk (a gyümölcseik alapján). A 2. Timóteus 3:5, 8–9 szerint azok a hamis tanítók, akik a jámborság látszatát keltik, de annak erejét tagadják, mindenki számára felismerhetők lesznek.

Csüggedés: Jézus a Máté 5:4-ben megígérte, hogy akik sírnak, azok megvigasztaltatnak, a 2 Korinthus 1:3-5 pedig azt ígéri, hogy az Atya minden nyomorúságunkban megvigasztal minket. Előfordulhat, hogy a vezetők elcsüggednek, vagy elfogy a türelmük a nyájuk iránt. De mivel Jézus meghalt értük, nem tudnánk legalább értük fáradozni?

K: Az ApCsel 20:31-ben Pál három éven át intette az efezusiakat, vagy két éven át tanított a tirannuszi iskolában Efezusban, ahogyan az ApCsel 19:10 mondja?

V: Mindkettő igaz. Mielőtt az ApCsel19:10 -ben említett Tyrannus-teremben tanított volna, Pál időt töltött Efézusban, ahol megtérte az embereket (ApCsel 19:1-7), és három hónapig beszélt a zsinagógában (ApCsel 19:8), többek között.

Pál a pogányok és a zsidók ellenállása, valamint – egyesek szerint – egészségügyi problémái ellenére is folytatta az evangélium hirdetését. Egy javaslat: készíts listát a hozzád közel álló családtagokról és barátokról, akiknek még soha nem hirdetted az evangéliumot, és ne legyél többé félénk vagy lusta, hanem oszd meg velük az evangéliumot.

K: Az ApCsel 20:35-ben hol mondta Jézus, hogy „boldogabb adni, mint kapni”?

V: Jézus ezen szavai nem találhatók meg a négy evangéliumban. János apostol a János 21:25-ben azt írja, hogy Jézus még sok más dolgot is mondott, amit nem jegyeztek fel.

K: Az ApCsel 20:38-ban miért gyászoltak egyesek Pál közelgő vértanúsága miatt, és helyes-e, ha a keresztények gyászolnak?

V: Igen, rendben van, ha valaki egy ideig gyászol valaki halála miatt, és a keresztényeknek is szabad gyászolniuk. Jézus a Máté 5:4-ben elvárta az istenfélő emberektől, hogy gyászolják a bűnt, bár a szélesebb összefüggés általában is alátámaszthatja a gyászolást.

K: Az ApCsel 21:8-ban milyen csoportról van szó, amelynek Fülöp is tagja volt?

V: Ezek voltak az ApCsel 6:3-5-ben kiválasztott eredeti hét diakónus.

K: Miért sürgették a tanítványok az ApCsel 21:4-ben a Szentlélek által Pált, hogy ne menjen Jeruzsálembe, hiszen a Szentlélek az ApCsel 20:22–23-ban azt mondta Pálnak, hogy menjen?

V: Először is, amikor a tanítványok sürgették Pált, hogy ne menjen, a Szentírás nem mondja meg, hogy Pál felismerte-e, hogy ez a Szentlélektől származik-e vagy sem. Amikor azonban Agabusz, egy Pál által elismert próféta ugyanezt mondta, akkor Pál már tudta.

Az ApCsel 20:22 és 21:14 azt mutatja, hogy Istennek tetszett, hogy Pál Jeruzsálembe megy. A Szentlélek azt mondta a tanítványoknak, hogy soha többé nem fogják látni Pált élve a földön, ha elmegy. Pál figyelmeztetése a veszélyekre nem ugyanaz, mint az, hogy megtiltják neki az utazást. A Szentlélek Agabuson keresztül mondta-e Pálnak, hogy ne menjen, vagy Agabus saját kezdeményezéséből mondta el Pálnak, amit a Szentlélek megmutatott neki? Lehet mindkettő. Isten azonban tudta, hogy ha Agabusz számára elárulja a jövőt, az így fog reagálni, és ennek eredményeként Pál pontosan tisztában volt azzal, mi fog vele történni Jeruzsálemben. Miután Pál Jeruzsálembe érkezett, Isten az ApCsel 23:11-ben közölte vele, hogy Rómában fog tanúskodni.

K: Az ApCsel 21:4–6-ban, mivel Pálnak semmi köze nem volt a Tíruszban alapított gyülekezethez, miért töltött Pál hét napot a tanítványokkal?

V: A tíruszi gyülekezet nem Pál gyülekezete volt, de a korinthusi, a thesszalonikai, az ikoniumi és a többi gyülekezet sem Pál gyülekezete volt. Mindegyik Isten gyülekezete volt! Pál azért volt ott, hogy tanítsa és bátorítsa a hívőket, és az, hogy rajta keresztül jöttek-e Krisztushoz vagy sem, irreleváns volt. Hasonlóképpen nekünk is segítenünk kell Krisztus testét anélkül, hogy törődnénk azzal, milyen elismerést kapunk érte, vagy hogy ki vezette őket Krisztushoz.

K: Az ApCsel 21:9-ben kik voltak Fülöp és négy leánya?

V: Fülöp nem volt apostol, hanem az ApCsel 6:5-ben említett hét eredeti diakónus egyike. Valószínűleg ugyanaz a Fülöp volt, aki az ApCsel 8:5–13-ban a szamaritánusoknak és Simon mágusnak, valamint az ApCsel 8:26–40-ben az etióp eunuchnak hirdette az igét. Fülöpnek négy cölibátusban élő lánya volt, akik prófétáltak. A legtöbb nő házasságot kötött, és a zsidó kultúrában a poligámia megengedett volt, ezért valószínű, hogy ők Isten iránti odaadásukból választották a cölibátust. Noha a nőknek nem szabad férfiak felett lelkészkedniük, a Szentlélek nem tesz különbséget nemek között, amikor ajándékait osztja. Eusebius írja, hogy Papias említette őket az egyház kezdeti időszakában.

K: Miért jövendölte meg Agabusz az Apostolok cselekedetei 21:11-ben, hogy a zsidók fogják megkötözni Pált, hiszen az Apostolok cselekedetei 22:25,29 szerint a rómaiak voltak azok, akik megkötözték Pált?

V: Mellékesen megjegyezzük, hogy Agabusz ugyanaz a próféta volt, aki az ApCsel 11:28-ban az éhínséget jövendölte meg. Mozgásokkal (pantomimmel) történő próféciát alkalmazott Ézsaiás is az Ézsaiás 20:3-ban, Ezékiel az Ezékiel 4:1-ben, valamint Ahija, a silóni az 1 Királyok 11:29–39-ben.

Először is, lehetséges, hogy a zsidók is megkötözték Pált, amikor az Apostolok cselekedetei 23:1–10 szerint a Sanhedrin előtt állt. Ettől függetlenül a rómaiak a zsidók nevében cselekedtek, amikor a zsidók által kiváltott zavargás miatt megkötözték Pált. Ez a nyelvhasználat hasonló ahhoz, amit Péter alkalmazott az Apostolok cselekedetei 4:10-ben, amikor azt mondta a tanácsnak: „ti keresztre feszítettétek” Jézust, noha valójában a római katonák keze hajtotta végre a kivégzést.

Az a gondolat, hogy valaki, aki bűncselekményt tervezett és elrendelte annak elkövetését, ártatlan lenne, mert más keze hajtotta végre, számukra éppoly idegen fogalom volt, mint amilyennek nekünk is lennie kellene.

K: Miért mesélte Pál az ApCsel 21:19-ben folyamatosan a többi hívőnek, hogy mit tett Isten általa?

V: Ebben nem volt semmi rossz. Jakab és a többiek dicsőítették Istent Pál munkájáért, az ApCsel 21:18–20 szerint.

K: Az ApCsel 21:21 szerint a keresztény zsidóknak vannak-e olyan további előírásaik, amelyek a nem zsidó keresztényekre nem vonatkoznak?

V: Abban az időben igen. A keresztény lett zsidóktól elvárták, hogy tartsák be az Ószövetségi törvényt, és két gyakorlati ok is volt arra, hogy ne sértsék meg a zsidókat.

a) Azt akarták, hogy Krisztushoz vezessék őket.

b) Elkerülhetik az üldözést, ha a saját földjükön élnek.

Ennek ellenére egy angyal lényegében azt mondta egy zsidó kereszténynek (Péternek), hogy nem minden kereszténynek kell betartania a zsidó étkezési törvényeket (ApCsel 10:9–16). Egy másik zsidó keresztény (Pál) azt mondta, hogy az igazi keresztényeknek nem baj, ha eltérő véleményük van a szombat megtartásáról és bizonyos húsok fogyasztásáról (Róma 14).

Az étkezési törvényekről elmondottak ellenére nincs arra utaló jel, hogy az Ószövetség erkölcsi törvényei megváltoztak volna vagy elavultak volna.

Annak ellenére, amit Pál a pogányoknak mondott, soha nem mondta a zsidóknak, hogy ne kövessék a zsidó szokásokat, vagy ne körülmetéljék fiaikat.

K: Az ApCsel 21:21–26-ban Jakab és a vének Pálnak tett kérésük bölcs volt-e?

V: Az ApCsel 21:27–36 alapján úgy tűnik, hogy a terv visszafelé sült el. Ha ez bárkiben azt a benyomást keltette, hogy a megtért zsidóknak továbbra is be kell tartaniuk a törvényt, ezt a benyomást elhomályosította az a hamis vád, miszerint nem zsidókat vittek be a templomba, és Pált letartóztatták. Egyrészt talán Pál az 1 Korinthus 9:19–23 szerint igyekezett minden ember számára minden lenni, másrészt viszont egyesek számára úgy tűnhetett, hogy Pál úgy próbál tűnni, mintha ismét a törvény alatt állna. De mégis, bár nem állunk a törvény alatt, megvan a szabadságunk, hogy nazír fogadalmat tegyünk, ha akarunk. Ahogy F. F. Bruce mondta: „Egy igazán felszabadult [szabad] lélek, mint Pálé, nem rabszolgája a saját felszabadulásának.”

Vannak azonban, akik szerint ez egy megtisztulási szertartás volt, és nem arról volt szó, hogy Pál nazír fogadalmat tett volna, mivel a nazír fogadalom minimális időtartama a Misna Nazir 3:6 szerint 30 nap volt.

Pál és Jakab abban egyetértettek, hogy az üdvösség Krisztuson keresztül valósul meg, és nem a törvényen keresztül. Másodszor abban is egyetértettek, hogy a pogányoknak nem kell követniük a zsidó szokásokat, amint azt már a Jeruzsálemi Zsinaton eldöntötték (ApCsel 15:1–31). De vajon a keresztény lett zsidóknak továbbra is be kell-e tartaniuk a zsidó szokásokat, akár követelményként, akár csupán a zsidók felé tett tanúságtételként? Jakab és a vének úgy gondolták, hogy igen, és Pál is csatlakozott hozzájuk.

De akár így, akár úgy, nem működött. Előfordul, hogy az istenfélő emberek, akik buzgón igyekeznek Istent szolgálni, mégis hibákat követnek el. Pál azonban úgy látta, hogy ő Isten akaratának középpontjában áll. Az ApCsel 23:1-ben azt mondta, hogy nem sértette meg a saját lelkiismeretét.

K: Az ApCsel 21:22–26 szerint milyen mértékben kell megváltoztatnunk szokásainkat, hogy jobban beilleszkedjünk azok közé, akik között szolgálunk?

V: Az 1860-as években, amikor a legtöbb kínai férfi copfot viselt, Kínában copfot kellett volna viselned – ahogy Hudson Taylor tette? A Közel-Keleten, ahol sok férfi hosszú szakállat visel, vajon a keresztény misszionáriusoknak is hosszú szakállat kellene növeszteniük, ha megtehetik? Amikor az 1860-as években a kínai nők bekötötték lányaik lábát, hogy „aranyosabbnak” tűnjenek, amikor nyomorék lábukkal járnak, vajon a keresztényeknek is ezt kellene tenniük? Hol húzod meg a határt, és miért?

Erről már könyveket is írtak, de a Szentírásban is találunk néhány irányadó elvet. Először is: függetlenül attól, hogy társadalmilag elfogadott-e vagy sem, nem szabad kompromisszumot kötnünk azzal kapcsolatban, amit Isten a Szentírásban tanít nekünk. Tehát ha társadalmilag elfogadott a szemérmetlenség vagy másokról való pletykálás, akkor nem tesszük azt, ami társadalmilag elfogadott. Inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint az embereknek (ApCsel 4,19–20). Másrészt viszont, amennyire csak lehetséges, alkalmazkodnunk kell a helyi szokásokhoz, ha ez nem veszélyezteti hitünket (1Kor 9,19–23), az evangélium érdekében. Nem szabad olyan dolgokat tennünk, amelyek másokat botlásra késztetnek (1Korinthus 8:9,13; Róma 14:13-15,21), akár azzal, hogy valamit nem teszünk, akár azzal, hogy valamit teszünk. Ugyanakkor nem szabad megengednünk, hogy azt, amit jónak tudunk, gonosznak nevezzék (Róma 14:16).

K: Az ApCsel 21:24–26-ban, mivel Jézus meghalt a kereszten, miért gondolod, hogy Pál fizetett az állatáldozatokért?

V: Valószínűleg ezt emlékműnek tekintette, mivel az áldozatok emlékműként szolgálnak az Ezékiel 43:18–46:24-ben, a Malakiás 1:11-ben és a Malakiás 3:3–4-ben. Egyébként jámbor cselekedetnek számított, ha valaki fedezte egy nazír költségeit. I. Heródes Agrippa számos szegény nazír költségeit fedezte, amint azt Josephus „A zsidók régiségei” című művének 19. könyvében, a 294. (6.1) szám alatt olvashatjuk.

K: Van-e az ApCsel 21:28,31-ben említett zsidó szabályra – miszerint a nem zsidókat meg kellett ölni, ha beléptek a templomba – bármilyen régészeti bizonyíték?

V: Igen. 1871-ben Jeruzsálemben találtak egy feliratot, amely így szól: „Külföldi nem léphet be a templomot és a templomudvart körülvevő korláton belülre. Aki ezt megsérti, saját magának köszönheti a bekövetkező halálát.” 1935-ben egy második feliratot is találtak.

K: Mit tudunk az ApCsel 21:38-ban említett egyiptomiról, akivel Pált összetévesztették?

V: A zsidó történetíró, Josephus szerint egy egyiptomi férfi azt állította magáról, hogy próféta, 30 000 fős sereget állított fel, és az Olajfák-hegyre jött, mondván, hogy parancsára Jeruzsálem falai összeomlanak. Lukács szerint csak 4 000-en voltak, de Josephus gyakran hihetetlenül nagy számokat említ.

Egyébként, amikor Pál büszkén beszélt Tarsuszról azzal a furcsán hangzó kifejezéssel, hogy „nem közönséges város polgára”, ugyanazt a kifejezést használta, mint Euripidész 500 évvel korábban az Ion 8-ban, amikor Athént „a görögök nem közönséges városának” nevezte.

K: Az ApCsel 21:40–22:23-ban miért akart Pál a tömeghez szólni?

V: Valószínűleg nem azért, hogy megnyugtassa és kielégítse őket. Ne feledjük, Pálnak nagyon hasonló élménye volt – csakhogy ő a másik oldalon állt –, amikor István beszélt az Apostolok cselekedetei 7:1–58-ban. Pálnak valójában volt mersze ezt megemlíteni az Apostolok cselekedetei 22:20-ban. Pál azért hirdette nekik az evangéliumot, hogy higgyenek Jézusban.

K: Mi a furcsa Pál beszédének kezdetén az ApCsel 22:1-ben?

V: Pál beszédét a „testvérek és atyák” megszólítással kezdi, ugyanúgy, ahogy István is kezdte a beszédét az ApCsel 7:2-ben.

K: Az ApCsel 22:6–8-ban Pál könnyen sejthette, hogy amikor megtérésének élményéről beszél, sokan bolondnak fogják tartani. Mi is hirdetnénk az evangéliumot, ha tudnánk, hogy amikor ezt tesszük, sokan téveszmésnek fognak tartani minket?

V: Remélhetőleg igen, mert Isten tetszését és kegyelmét többre kell értékelnünk, mint az emberek dicséretét és tiszteletét. Ha egyesek elutasítanak, az talán még mindig kicsit fáj, de ez nem olyan fontos, mint Istennek tetszeni. Ha egyesek állandóan azt mondják neked, hogy bolond, semmirekellő, haszontalan vagy értéktelen vagy, ahhoz, hogy boldogulj, el kell jutnod oda, hogy egyszerűen ne érdekeljen, mit gondolnak rólad.

K: Miért áll az ApCsel 22:9-ben, hogy nem értették a hangot, hiszen az ApCsel 9:7 szerint hallották a hangot?

V: Hallották a hangot, de nem tudták kivenni a szavakat. A válaszban három szempontot kell figyelembe venni.

1. Az ApCsel 22:9 görög szövegében Pál azt mondja: „de a hangját nem hallották tőle”.

2. Az ApCsel 9:7 görög szövegében ez áll: „a hangot ugyan hallották”.

3. Ahogyan az Encyclopedia of Bible Difficulties 382–383. oldalán is rámutatnak, hangot hallottak, de a hang szavait nem hallották. Bár a görög főnév ugyanaz, az ige genitívusban áll, amikor zajt hallanak, és akkuzativusban, amikor gondolatot közvetítő üzenetet hallottak.

K: Az ApCsel 22:16-ban hogyan keresztelkednek meg az emberek, és hogyan mossák le bűneiket?

V: Az ApCsel 22:16-ban a görög szöveg itt kissé pontosabb, mint az angol fordítás. Itt két különálló mondatrészről van szó. Az első az, hogy felálljanak és megkeresztelkedjenek. A második pedig az, hogy bűneiket lemosják, az Ő nevét hívva segítségül.

Rendben van azt mondani, hogy az emberek itt lemossák bűneiket, feltéve, hogy négy pontot szem előtt tartunk.

1. A bűnök lemosásának hatalma Istennél van, nem a víz varázserejében.

2. Isten nem korlátozódik arra, hogy „képtelen” legyen megmenteni azokat, akik nem lettek megkeresztelve, hiszen a kereszten lógó tolvaj Jézussal együtt a Paradicsomban volt.

3. A mi részünkről az Isten előtti őszinte lelkiismeret ígérete fontosabb, mint a víz, amint azt az 1 Péter 3:21 is mutatja. Ugyanakkor a vízzel való megkeresztelkedés minden egyes keresztény számára parancs.

4. A zsidók jól ismerték az Ószövetségi Törvényben előírt szertartási mosakodásokat. Így Pál hallgatósága megértette, mire céloz, és nem keverte össze ezt a „varázsvíz” vagy a „korlátozott Isten” téveszméivel.

A „nevére hivatkozás” kifejezés egy görög aorisztikus melléknévi igenév, amely „vagy a főige cselekvésével egyidejű, vagy azt megelőző cselekvésre utal”. Itt Pál Krisztus nevére való hivatkozása (az üdvösségért) megelőzte a vízkeresztségét. A melléknévi igenév fordítható úgy is, hogy „nevére hivatkozva”.

K: Az ApCsel 22:22–23-ban úgy tűnik, a zsidóknak volt egy „kiváltó kifejezésük”, ami a pogányokhoz való elmenést jelentette. Mikor kell használnunk, illetve mikor nem kell használnunk egy ilyen kiváltó kifejezést?

V: Pál talán nem is vette észre, hogy ez egy olyan kiváltó kifejezés lesz, ami felbosszantja őket, de függetlenül attól, Isten a Mózes első könyve 12:3-ban azt mondta, hogy Ábrahámon keresztül minden nemzet megáldatik, Jónás elment a niniveihez, és az Ézsaiás 49:22 szerint minden nemzet eljön. Nyilvánvaló, hogy ha Pál elsődleges célja a saját biztonsága lett volna, akkor nem kellett volna ezt mondania, és nem is kellett volna Jeruzsálembe jönnie. De Pál elsődleges célja a teljes evangélium hirdetése volt, és nekik tudniuk kellett, hogy az evangélium mindenki számára szól, a pogányokat is beleértve.

Amikor Isten igazságát osztjuk meg valakivel, néha érdemes a „közös pontokkal” kezdeni, megerősítve azokat a dolgokat, amelyekben egyetértünk, ahogyan Pál is tette itt az Apostolok cselekedetei 22:3-ban. De ha van egy konkrét pont, ahol a hallgatók ellentmondanak az evangéliumnak, azt kifejezetten fel kell vetnünk, és meg kell mutatnunk nekik, hol kell változniuk. Ellenkező esetben, ha csak olyan dolgokat mondunk nekik, amelyeket már ismernek és amelyekben egyetértenek, vajon valóban adtunk-e nekik új megvilágosodást?

K: Az ApCsel 22:24–25-ben hogyan ítélik meg ma az emberek néha egy személy vagy nézőpont helyességét vagy helytelenségét kizárólag mások által kiváltott felfordulás alapján?

V: Vannak, akiket nem az igazságosság érdekel, hanem csak a béke fenntartása. Természetesen a római helyőrség parancsnoka, akit chiliarchnak neveztek, valószínűleg nem értette Pál arámi nyelvű beszédét.

Ha csak feltételezünk valamit, és másokra hagyatkozunk ahelyett, hogy magunk derítenénk ki a tényeket, az gyorsabb, és lehet, hogy hatékonyabb, de lehet, hogy lustaság is, ha az illető nem törődik túlságosan a következtetés helyességével. De a római parancsnok dicséretére legyen mondva, hogy meggondolta magát, és saját maga akarta kideríteni az okot.

K: Az ApCsel 22:28-ban miért mondta a százados, hogy ő maga fizetett azért, hogy római polgár legyen?

V: Lehet, hogy azért, hogy megpróbálja becsapni Pált, ha az hazudna. Egy olyan ember, aki római polgárnak tetteti magát, egyszerűen azt mondhatná, hogy ő is fizetéssel szerezte meg a római polgárságot. Nagyon ritka volt, hogy valaki fizetéssel szerezte meg a római polgárságot. Claudius császár idején (Kr. u. 41–54) meg lehetett vásárolni a római polgárjogot. A római történetíró, Cassius Dio szerint Claudius felesége, Messalina, valamint a felszabadított rabszolgák egy-két repedt ivócsésze áráért adták el a római polgárjogot. A római polgárjogot igazoló okmányokat gyakran biztonságos helyen tárolták, és nem hordták maguknál, ezért fogadták el a szóbeli kijelentést, és nem követeltek okmányokat. A szóbeli kijelentés elfogadásának második oka pedig az volt, hogy a hazugságért szigorú büntetés járt. A polgárjoggal kapcsolatos hamis állítás akár halálbüntetéssel is sújtható volt.

Lehet, hogy a századost azért is meggyőzték, mert míg Pál korábban héberül beszélt a néphez, addig valószínűleg görögül szólt, és mivel Tarsusból származott, valószínűleg tökéletes görög nyelvet beszélt, palesztinai akcentus nélkül.

K: Az ApCsel 23:1–2-ben milyen volt Ananiás, a főpap, Nedebaeus fia?

V: Josephus leírta, hogy az Apostolok cselekedetei 23:1–2-ben szereplő Ananiás, Nedebaeus fia főpap pökhendi, heves természetű, istenkáromló és kapzsi volt. A római kormányzó, Heródes, a khalkiszi király nevezte ki főpapnak Kr. u. 47–59 között. Az Evangelical Commentary on the Bible (Evangélikus Biblia-kommentár) 917. oldalán az áll, hogy Pál visszavágása, miszerint Isten meg fogja sújtani Ananiást, valóra vált. Ananiás Kr. u. 47-től 58-ig volt főpap. Ismert volt arról, hogy kegyetlen volt, ellopta a templomi alapokból a tizedet, és kenőpénzt adott mind a zsidóknak, mind a rómaiaknak. A zsidó nép gyűlölte őt; a Talmudban még egy gúnyos vers is szerepel róla: „Emeljétek fel fejeteket, ó kapuk, és engedjétek be Johanan [Ananiás]t, Narbai/Nadbai [azaz „nagylelkű”] fiát és Pinqai (azaz „kényeztető”) tanítványát, hogy belépjen, és megtöltse gyomrát az isteni áldozatokkal” (b. Pesahim 57a). Amikor Kr. u. 66-ban kitört a háború a rómaiakkal, a zsidó fanatikusok felgyújtották a házát. Ő elmenekült, de őt és testvérét, Hiskia-t hamarosan megölték Nagy Heródes palotájának területén.

K: Az Apostolok cselekedetei 23:3-ban miért hasonlítanak egyes emberek a fehérre meszelt falakhoz?

V: A meszelés olcsó festék. A kerítést vagy a falat nagyon fehérnek láttathatja, de a fehér szín könnyen lekopik az esőben, vagy ha valami hozzáér. Ananiás esetében ő ítélte meg, hogy Pál megszegte-e a Törvényt vagy sem, de Ananiás maga parancsolt meg valami törvénytelenet azzal, hogy megvertette Pált, noha Pált még semmiben sem találták bűnösnek. Hasonlóképpen, egyes emberek nagyon igaznak tűnhetnek, de az igazságosságuk nagyon könnyen lekopik. Olyan igazságosságra kell törekednünk, amely áthatja egész lényünket. A fehér mész kerítésekhez és falakhoz megfelelő, de keresztényeknek nem.

K: Az ApCsel 23:3-ban Pál megharagudott és elvesztette a türelmét?

V: Igen, úgy tűnik, hogy igen. Pál sem volt bűntelen, és gyakran, amikor elveszítjük a türelmünket, olyan dolgokat mondhatunk, amiket később megbánunk. Emlékezzünk a Jakab-levél 1:20-ra, hogy az ember haragja nem hozza létre Isten igazságosságát.

K: Miért mondta Pál az ApCsel 23:5-ben, hogy nem tudta, Ananiás a főpap?

V: Pál az ApCsel 23:5-ben az Exodus 22:28 alapján beszélt. Ananiás Kr. u. 47-től 58-ig volt főpap, amikor Agrippa leváltotta, és Kr. u. 58-tól Ishmael ben Phabit nevezte ki főpapnak. A Szentírás nem mondja meg, de négy lehetséges ok van.

(valószínűtlen) 1. Pál itt szarkasztikus volt. Egy idegennek nehéz lett volna felismerni Anániást főpapként, tekintve, hogy Anániás megszegte a zsidó törvényt azzal, hogy megvertette Pált.

(valószínűtlen) 2. Egyesek úgy vélik, hogy Pálnak gyenge volt a látása, és akkoriban még nem voltak szemüvegek. Ha Pál ismerte is Ananiás arcát, távolról nem ismerte fel őt.

(valószínű) 3. Mivel Pál nem Jeruzsálemben élt, nem tudta, hogy Ananiás a főpap, vagy ha ismerte is a nevét, még soha nem látta az embert.

(valószínű) 4. Amikor Pált megütötték, hallotta a parancsot, hogy üssék meg, de nem látta, ki beszélt. Pál a beszélő ellen szólt, nem tudva, hogy az a főpap.

K: Miért mondta Pál az ApCsel 23:5-ben, hogy nem szabad rosszat mondani a néped vezetőjéről?

V: A II. Mózes 22:28 azt mondja, hogy ne „átkozzuk” a népünk vezetőjét. Az itt szereplő héber szó, a qalal, azt is jelenti, hogy szidalmazni, megvetésbe hozni, lebecsülni stb.

K: Az ApCsel 23:6-ban helyesen cselekedett-e Pál, amikor a farizeusokat és a szadduceusokat egymás ellen uszította?

V: Pálnak helyes volt így cselekednie. Pál egy fontos kérdést vetett fel (lásd az 1 Korinthus 15:1–4-et), hogy megmutassa: a szadduceusok és a farizeusok közötti egység csupán felszínes volt. Mivel a farizeusok később nagy számban tértek Krisztushoz (Apostolok cselekedetei 15:5), bizonyos értelemben továbbra is farizeusok maradtak.

K: Az ApCsel 23:6-7 alapján egyetért-e azzal, hogy egy szadduceus, ha keresztény lesz, megszűnik szadduceusnak lenni, míg egy farizeus, ha keresztény lesz, továbbra is farizeus maradhat, ahogyan azt a New International Bible Commentary 1307. oldalán olvashatjuk?

V: Ez a kérdés túl összetett ahhoz, hogy egyszerűen igennel vagy nemmel lehessen válaszolni rá. Nézzük meg először a farizeusok esetét, majd a szadduceusokét. Összehasonlításképpen tegyük fel azt a kérdést is, hogy egy igazi keresztény lehetett-e náci a második világháborúban.

Lehet-e egy keresztény továbbra is farizeus? Igen, de később már nem.

Egyértelműen igen: Nem volt hivatalos követelmény, hogy valakinek tagadnia kellett volna, hogy Jézus a Messiás, ahhoz, hogy csatlakozhasson a farizeusokhoz vagy ott maradhasson. Az Ószövetségi szentírások iránti szeretetük és ismeretük előnyt jelentett. Tehát egy farizeusnak, miután keresztény lett, nem kellett volna úgy döntenie, hogy önként kilép a farizeusok csoportjából. Az egyház történetének korai szakaszában az ApCsel 15,5 olyan keresztényeket mutat be, akik még mindig a farizeusok csoportjának tagjai voltak, bár sajnos magukkal hozták azt a ragaszkodásukat is, hogy a zsidó szokásokat kövessék.

Később már nem: A többi farizeus azonban kizárhatta volna őt, mert nem tetszett nekik, hogy Jézust a Messiásnak tartotta. De ha nem zárták ki, akkor maradhatott. Mellékesen megjegyezzük, hogy Jézus idején csak körülbelül 5000 farizeus volt. A szadduceusok üldözték őket, de a farizeusokat a nép körében nagyra becsülték, mint a törvény tanítóit. Tehát ha lehetséges, a maradás előnyös lehetett.

Nézzük meg Pál hozzáállását a Filippi 3:6-ban. Pál saját szavai szerint farizeus volt, éppúgy, mint ahogy héber is volt, a Benjámin törzséből. Ezek nem változtak meg. Pál azonban a Filippi 3:7–9-ben ezeket a dolgokat törmeléknek tekintette Krisztus felülmúlhatatlan nagyságához képest. Pálnak továbbra is megvolt a farizeus háttere, és nem félt ezt eredményként említeni, de nem hagyta, hogy ez akadályozza őt Krisztusnak való engedelmességében.

Lehet-e egy keresztény szadduceus is? Nyilvánvalóan nem, de titokban igen.

Egyértelműen nem: A szadduceusok mindannyian tagadták a feltámadást, a túlvilágot, valamint az angyalok és démonok létezését. Egy keresztény nem hihetett abban, amit Jézus és az apostolok ezekről a dolgokról mondtak, és ugyanakkor pontosan az ellenkezőjében sem.

Titokban igen: De ha valaki szadduceus volt, majd keresztény lett, akkor „titkos keresztény” lehetett, és titokban nem árulta el a hatóságoknak, hogy elutasítja a szadduceusok tanításait. Ez addig működött volna, amíg a szadduceus vezetők rá nem jöttek volna. Vagy akár vég nélkül is működhetett volna, ha az adott vezetők szemet hunytak volna felette, vagy nem törődtek volna vele. Tehát egy szadduceus-keresztény egy „titkos hívő” lenne, akinek félre kellene vezetnie a hatóságokat (talán hallgatásával), hogy hisz a szadduceus tanításokban, miközben talán más szadduceusoknak terjeszti az evangélium igazságát.

Lehetett-e egy keresztény náci a második világháborúban: Nyíltan nem, titokban igen

Tegyük fel, hogy egy náci később keresztény lett, vagy éppen egy keresztény lett náci, anélkül, hogy tudta volna, mit képvisel a náci párt.

Nyíltan nem: A náci párt azt hitte, hogy az általuk tévesen „árja fajnak” nevezett nép a felsőbbrendű faj, a többi fajt pedig le kell igázni vagy meg kell ölni. A terjeszkedéshez szükséges helyet biztosítandó a zsidók, a szellemileg fogyatékosok és sok kelet-európai megölését szorgalmazták. Egy keresztény, akinek minden embert szeretnie kell, aki hiszi, hogy Krisztusban nincs zsidó vagy pogány, sem más megkülönböztetés, és aki úgy véli, hogy a gyilkosság helytelen, nem követhette volna Krisztust, és nem hihetett volna abban, amit a nácik tanítottak.

Titokban igen: Tudtad, hogy van egy náci párttag, akit tiszteletben temettek el Jeruzsálemben? Oskar Schindler, egy náci párttag, aki látta, mi történik a zsidókkal, NEM mondott le náci párttagságáról. Inkább arra használta, hogy megmentse a megsemmisítéstől mintegy 1200 zsidót Európában, és hatalmas vagyonát teljes egészében zsidók megmentésére szánt kenőpénzekre költötte. Később csődbe ment. Kínában egy John Rabe nevű német náci azért dolgozott, hogy Nanjing egynegyedét és körülbelül 200 000 kínai embert megvédjen a japánok atrocitásaitól. Ő is mondhatta volna: „Nem tetszik, amit a náci párt képvisel, kilépek, és egyszerűen elszigetelem magam.” De nem, ehelyett kihasználta a helyzetét és tagságát abban a gonosz szervezetben, hogy életeket mentsen. Emiatt a háború után náci lévén elítélték, és később alultápláltságban szenvedett, mert nem tudott munkát szerezni. Ráadásul Schindlerről és Rabéről nem volt ismert, hogy keresztények lettek volna; mindketten nagyon elkötelezett nácik voltak a háború kezdetén.

A mai vonatkozás

Ez ma is nagyon aktuális kérdés, mert a keresztények vitatkoznak arról, hogy Jézus követője lehet-e egyben muszlim vagy hindu is.

Az ellenérvek szerint bűnbe eshetnek azzal, hogy megerősítik azt a hazugságot, miszerint a Korán vagy a Védák az Egyetlen Igaz Istentől származó értékes spirituális könyvek, vagy elmulasztják figyelmeztetni az embereket arra, hogy Mohamed hamis próféta, és hogy senki mást nem imádhatunk, csak az igaz Istent. Ha egyesek (de nem a többség) elutasítják, hogy Jézus Isten, vagy tagadják, hogy Pál apostol és a Szentírás írója, akkor valójában egyáltalán nem hívők.

A pozitív oldalon viszont olyan országokban, mint Malajzia, ha valaki muszlim családba születik, a személyi igazolványán az áll, hogy muszlim. Nem számít, hogy utána miben hisz, a személyi igazolványát nem fogják megváltoztatni.

A végidőben lehet, hogy a hívőknek lehetőségük nyílik arra, hogy belülről próbáljanak cselekedni, hogy titokban Babilon részesei legyenek, hogy túléljék és titokban megosszák másokkal az igét. De a hívőknek NEM szabad élniük ezzel a lehetőséggel, hanem el kell menekülniük Babilonból, ahogyan Isten parancsolja a Jelenések 18:4-ben.

K: Az Apostolok cselekedetei 23:6–7 alapján manapság milyen csoportok tagja lehet valaki nyíltan, ha keresztény lesz, és milyen csoportok tagja nem lehet többé?

V: Gondolom, valaki tagja lehetne egy olyan csoportnak, amelynek nincsenek olyan Biblia-ellenes hiedelmei, amelyekkel egyet kell értenie ahhoz, hogy csatlakozhasson vagy tag maradjon. De ha a csoport Biblia-ellenes hiedelmeket hirdet, de nem kell elhinnie azokat, akkor meg kell kérdeznie magától, miért akar tag lenni. Ahhoz, hogy muszlim legyen, azt kell mondania: „Nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája.” Ezt nem mondhatod anélkül, hogy bűnt ne követnél el.

Tegyük fel, hogy valaki azt mondja, keresztény lett, de azt is kijelenti, hogy nem hisz Istenben, nem akar Jézust követni, és nem fogadja el Isten Igéjét. Nem merülne fel benned legalább egy kis gyanú, hogy talán hamis keresztényről van szó? Ami a kereszténység alapvető tanainak tagadására igaz, az más vallások tanainak tagadására is igaz. Tehát igen, elméletileg lehetséges, hogy valaki keresztény és egyben hamis hindu, hamis római istenimádó, vagy akár hamis sátánista is legyen. De vajon az Igaz Isten azt akarná, hogy ezt tegyük? – Természetesen nem.

K: Miért jelent meg az Úr Pálnak az ApCsel 23:11-ben?

V: Pál nehéz időkön készült átmenni, hiszen két évre bebörtönözték. Isten azért szólt hozzá, hogy bátorítsa, és biztosítsa Pált arról, hogy a megfelelő helyen van, pontosan akkor, amikor ott kellett lennie. Figyeljük meg, hogy eleve nem volt kritika azzal kapcsolatban, hogy Pál Jeruzsálembe ment, és nem volt kritika azzal kapcsolatban sem, hogy Pál egymás ellen fordította a farizeusokat és a szadduceusokat.

K: Az ApCsel 23:1–11-ben Pál a merészségével jól teljesített-e a tanúságtételben?

V: Igen, mert valóban tanúskodott. Az evangélium hirdetésének kudarcát garantálja, ha egyáltalán nem hirdetjük. Pál azonban nem akarta elszalasztani ezt a lehetőséget. Imádkozzunk azért, hogy nekünk is legyen olyan merészségünk, mint Pálnak. A párbeszédben itt hiányzik a gördülékenység. Pált nem kérték fel beszédre; inkább kérdések és válaszok váltották egymást, ahol bármikor közbeszólhattak. Ma, amikor kaotikus, előre nem megtervezett helyzetben vagyunk, jó, ha először a legfontosabb pontokat mondjuk el, ahogyan egy újságcikkben is szokás, arra az esetre, ha úgy döntenek, hogy a többit nem hallgatják meg.

Először is, mi nem a válasz, majd a válasz.

Nem ez a válasz: Pál itt valójában nem tett tanúvallomást; tanúvallomást fog tenni Cezáreában, Júdeában, majd később Rómában. Ez azonban nem a válasz, mert az Úr nem dicsérte meg azért, amit tenni fog, és nem azért dicsérte meg Pált, mert Júdeában tett tanúvallomást, hanem azért, mert Jeruzsálemben tett tanúvallomást.

A válasz: Elég jól teljesített, amikor bátran tanúskodott egy ellenséges közönség előtt.

K: Az ApCsel 23:15–25-ben meghaltak-e a negyven merénylő, és miért vetettek be 470 római katonát?

V: Érdekes, hogy a zsidók úgy gondolták, nagyobb esélyük van Pál halálára, ha rajtaütnek egy római katonai őrségen, mint ha bíróság előtt elítélik. Ez arra utal, hogy maguk is felismerték ügyük gyengeségét.

Ezek a zsidók mind esküt tettek, hogy nem esznek és nem isznak, amíg meg nem ölik Pált. Ha azonban – nem saját hibájukból – nem tudták megölni Pált, a zsidó vezetők felmentették őket az eskü alól. A rabbik négy okból engedélyezték az eskü megszegését: a felbujtásból tett eskük, a túlzásból tett eskük, a tévedésből tett eskük, valamint azok az eskük, amelyeket kényszer miatt nem lehet teljesíteni (M Nedarim 3:1–3).

A római parancsnok, Claudius Lysias, biztosítani akarta Pál biztonságát, nem a becsület vagy Pál iránti aggodalom miatt, hanem azért, mert rossz színben tűnt volna fel, ha lazaságával hagyta volna, hogy a zsidók megöljenek egy római polgárt, aki az ő őrizete alatt állt. Cezárea Jeruzsálemtől 65 mérföldre északnyugatra feküdt, elég messze ahhoz, hogy a zavargások ne érjék el. Valószínűleg Antipatrisban álltak meg, amely nagyjából félúton feküdt, 35 mérföldre Jeruzsálemtől és 23 mérföldre Cezáreától. Emellett a gyorsabb haladás érdekében a gyalogosok is lovagolhattak a teherállatokon.

K: Az ApCsel 23:26–30-ban mi a levél néhány fontos része?

V: Van benne egy hiba és néhány kihagyás. A levélből úgy tűnik, mintha Lysiás azért mentette volna meg Pált, mert római polgár volt. Valójában Lysiás csak jóval később tudta meg, hogy Pál római polgár. Lysiás nyilván „elfelejtette” megemlíteni, hogy éppen meg akarta korbácsolni Pált. A levél többi része többnyire pontos, de nagyon öncélú volt.

Lukács Páltól tudhatott erről a levélről, de honnan tudhatta Pál a levél tartalmát? Még ha Félix később nem is mutatta meg Pálnak a levelet, a bírósági eljárás során valószínűleg felolvasták.

K: Az ApCsel 24:1–27-ben mit tudunk arról, akit Tertullus „nemes Félixnek” nevezett, és feleségéről, Drusilláról?

V: Az Evangelical Commentary on the Bible (Evangélikus Biblia-kommentár) 918. oldala szerint Antoninus Felix rabszolgaként született, Claudius császár anyja szabadította fel, majd Kr. u. 52-ben testvére, Pallas befolyásának köszönhetően kinevezték Júdea helytartójává. Felix kapzsi volt, és kegyetlenül bánt a rablókkal.

Ezt követően felkelés tört ki Cezáreában, amelyet Felix katonáival leverett, sok zsidó polgárt megölve és vagyonukat elkobozva. Egy Jonatán nevű zsidó főpap levelet írt Felixnek, amelyben arra kérte, viselkedjen hivatásához méltóbban. Felix ezért lefizette a rómaiellenes szikáriusokat – akik bérgyilkosok voltak –, hogy megöljék Jonatánt. Felix általános viselkedése miatt néhány zsidó Rómába utazott, hogy panaszt tegyen Nérónál, és Felixet visszahívták. Rómában szenvednie kellett volna, ha testvére, Pallas, nem közbenjár érté.

Drusilla I. Heródes Agrippa legfiatalabb lánya volt. Testvérei Berenice, Mariamne és II. Heródes Agrippa voltak (ApCsel 25:13–26:32). Drusilla Felix harmadik vagy negyedik felesége volt. Ő és Azizas/Azizus, Emesa (a mai Homs, Szíria) királya (a rómaiak alatt), azt tervezték, hogy 14 éves korában összeházasodnak, azzal a feltétellel, hogy a férfi áttér a zsidó hitre. Később azonban Felix rábeszélte, hogy hagyja el Azizas/Azizust, és inkább hozzámenjen Felixhez, mint negyedik feleségéhez.

Maga Tertullus neve meglehetősen gyakori volt, jelentése „kicsi Tertius”. Felix ismerte a zsidó szokásokat, és ő volt az, aki leverte a rablók lázadását, amire Tertullus valószínűleg utal az Apostolok cselekedetei 24:2-ben. Ezen kívül Tertullusnak valószínűleg alig volt más dicsérő szava Felixről. Néha nem is olyan egyszerű dolog valakit megnyerni magadnak!

További információkért lásd Josephus: A zsidók története című művének 20. könyvét, 7.1–2,5 fejezetét, 420–421. oldalát.

K: Az ApCsel 24:5–8-ban mi a lényege Tertullus vádjának Pál bűnösségét illetően?

V: Tertullusnak csak négy vádpontja volt. Meglehetősen szubjektíven „pestisnek” nevezte Pált, azt állította, hogy Pál viszályt szít, helyesen állapította meg, hogy Pál a nazarénusok (más néven keresztények) vezetője, és hamisan állította, hogy Pál megpróbálta meggyalázni a Templomot. De bárkit, akit te, vagy azok, akik felbérelték téged, nem kedvelnek, egyszerűen „pestisnek” nevezhetnek. Furcsa módon azokról a zsidókról, akik Pál nyomában jártak, sőt, akár azt is tervezték, hogy megölik, nem állították, hogy viszályt szítanának – csak Pálról. Bűncselekmény-e egy csoportot vezetni? – A zsidóknak maguknak is voltak különféle rabbinikus iskoláik. Tertullus tehát a legsúlyosabb vádat, a templom meggyalázását, a végére tartogatta, és még az is hamis volt. Ügyvédként Tertullus megpróbálta a lehető legtöbbet kihozni abból a kevésből, amije volt.

K: Az ApCsel 24,11–21-ben mi a lényege Pál védekezésének?

V: A Jeruzsálemben töltött nagyon rövid idő alatt – tizenkét nap – nem szított semmilyen zavargást. Azoknak a zsidóknak kellene itt lenniük, akik felbujtották a tömeget, nem neki. Pál nem szentségteleníti meg a templomot, és nincs bizonyítékuk arra, hogy ezt tette volna. Igen, ő az „Út” tagja volt, azaz keresztény.

De Pál sok olyan dolgot is mondott, ami valójában nem a védelmét szolgálta. Először is kifogásolta, hogy nem emeltek konkrét vádat azzal kapcsolatban, hogyan szentségtelenítette meg a templomot, vagy hogy valójában miért állt bíróság előtt, ezért Pál örömmel elmondta Félixnek, mi volt az igazi vád, amit ellene emeltek. Pál kihasználta ezt a lehetőséget, hogy az evangélium egy részét hirdesse, a halottak feltámadásáról. Mintha félbeszakította volna a védekezését, mert el kellett mondania az evangéliumot.

A tárgyalás elején Félix nem mondta: „Meg kell várnunk az ítéletet, amíg Lysiás ideér.” Szinte úgy tűnik, mintha Félix nem látott volna gyors eredményt, talán megunta a tárgyalást, és egyszerűen úgy döntött, hogy elhalasztja, amíg Lysiás maga ideér. Ha Félix ott és akkor felmentette volna Pált, a zsidó vezetők haragudtak volna rá, Félix pedig fontosnak tartotta, hogy megőrizze a kegyeiket és megünnepelje az ünnepet. Eközben a zsidó vezetőknek vissza kellett volna vánszorogniuk Jeruzsálembe, majd később visszatérniük a tárgyalás folytatására. De Félix valószínűleg nem törődött a nehézségeikkel, sem azzal, hogy Pál mennyi ideig marad börtönben. Egyébként nincs arról feljegyzésünk, hogy Lisiász valaha is megtette volna ezt a kétnapos utat.

K: Az ApCsel 24:25b-ben mi a különbség manapság az evangélium elutasítása és az evangélium megfontolásának puszta elhalasztása között?

V: Ha a halogatás végtelen, akkor végső soron nincs semmiféle különbség. De Isten türelmes velünk, és imádkozhatunk azért, hogy valakinek a halogatása csak átmeneti legyen, és hogy meggondolja magát. Isten nagyon türelmes a hitetlenekkel szemben, és nekünk is azoknak kell lennünk. Sajnos ebben az esetben Félix azt mondta, hogy menjenek el, és hogy akkor fogja Pált idehívni, amikor neki megfelel. Úgy tűnik, soha nem jött el az a megfelelő idő, amikor Félix elfogadta volna az evangéliumot. Amikor valaki csak akkor hajlandó meghallgatni az evangéliumot, amikor neki megfelel, sok esetben soha nem jön el a megfelelő idő.

K: Az ApCsel 24,25–27 szerint igazságtalan volt-e Félix, hogy Pált börtönben tartotta?

V: Római mércével mérve Félix nem járt el igazságtalanul, de a valóságban mégis így volt. Félix nem hozott helytelen ítéletet Pál ellen. Azonban az, hogy két évre börtönbe zárta Pált, helytelen volt. Pál olyan állapotban volt, amelyet a rómaiak custodia libera-nak neveztek, ami azt jelentette, hogy állandó őrizet alatt állt, de barátai szabadon jöhettek-mehettek, hogy meglátogassák. Ráadásul, bár igazságos volt, hogy Pál a tárgyalás során védekezhessen, Pál lényegében négy tárgyaláson vett részt: a Sanhedrin, Félix, Festus és Heródes Agrippa II. előtt. Pál talán elgondolkodott azon, hogy hány tárgyaláson kell még átesnie anélkül, hogy bűnösséget találnának benne, mielőtt szabadon engedik. Ma az emberek nemcsak azzal lehetnek igazságtalanok, hogy megtagadják valamitől azt, ami járna neki, hanem azzal is, hogy azt határozatlan időre elhalasztják.

K: Miért remélhetett Félix az ApCsel 24:26 szerint kenőpénzt Páltól, egy egyszerű sátorkészítőtől?

V: Pál valószínűleg nem volt gazdag, de aki jelentős pénzadományt tudott hozni Jeruzsálembe, annak vagy olyan barátai voltak, akik együttesen sok pénzzel rendelkeztek. Ezenkívül Josephus „A zsidók régiségei” című művének 20. könyve, 9.5. fejezete, 424. oldala szerint Félix és Festus uralkodása után Albinus kormányzó szinte kiürítette a börtönöket, és csak azok maradtak bent, akik egyáltalán nem tudtak pénzt fizetni Albinusnak.

Egyrészt Félix valószínűleg pénzt szerezhetett volna azzal, hogy megvesztegetést kért a zsidóktól azért, hogy Pált átadja nekik. De ha valaki valaha is elárulta volna, hogy Félix ezt azért tette, hogy egy római polgárt megöltessen, az nagyon veszélyes lett volna Félix számára.

K: Az ApCsel 24:27-ben milyen, a Biblián kívüli információval rendelkezünk Festusról?

V: Porcius Festust Kr. u. 60 őszén nevezték ki Júdea helytartójává. A dátummal kapcsolatban azonban némi bizonytalanság áll fenn, amely Kr. u. 55 és 60 között változhat. Josephus (A zsidók története 20.8.9–11; 20.185–188, valamint A zsidók háborúi 2.271, írva i. sz. 93–94 körül) szintén azt írja, hogy Festust nevezték ki Júdea helytartójává. A zsidók valószínűleg Festust jobbnak és ésszerűbbnek tartották elődjénél, Felixnél, valamint utódainál, Lucceius Albinustól (Kr. u. 62–64) és a korrupt Gessius Florustól (Kr. u. 64–66) is.

A Festus egy római nemesi család vezetékneve volt.

Festusról nincs feljegyzés arról, hogy mikor érkezett Palesztinába. Uralmáról szóló feljegyzések azonban azt mutatják, hogy bölcsebb és becsületesebb volt, mint Felix. Ennek ellenére Felixnek Rómába kellett utaznia, hogy feleljen a zsidók és a pogányok közötti, Cezáreában történt zavargások kezeléséért.

Ezzel szemben Felix erőszakosan elnyomta a lakosságot. Eredetileg rabszolga volt, majd később felszabadították. A római történetíró, Tacitus így írt Felixről: „Királyi hatalmat gyakorolt rabszolga gondolkodásmóddal”. Ő szervezte meg egy Jonatán nevű főpap meggyilkolását, aki rossz kormányzása miatt bírálta őt.

K: Miért szerepel az ApCsel 25:2-ben a „főpapok” (többes szám) kifejezés, amikor elvileg csak egy főpap lehetett?

V: Ekkor a főpap Ishmael volt, Phabi fia, akit Heródes Agrippa II. (Marcus Julius Agrippa II.) nevezett ki. Ishmael Ananiás utódja volt. Általában egy korábbi főpapot továbbra is főpapnak nevezhettek, de ebben az esetben volt egy közvetlenebb ok is. Ananiás egészen addig birtokolta a hatalmat, amíg a zsidó lázadók meg nem ölték őt Kr. u. 66-ban. Ananiás nem habozott gyilkosságot és merényletet alkalmazni céljai elérése érdekében, és illő, hogy akik karddal éltek, kard által haltak meg. További információkért lásd Josephus: A zsidók régiségei 20 179 (i.8), 194–196 (8.11).

K: Az Apostolok cselekedetei 25:23-ban mit tudunk még Bernicéről / Berenicéről?

V: Először is, a neve vagy Berenice, vagy Pherenika volt, amit latinul Veronikának ejtettek. Bernice eljegyezte magát Marcus-szal, a zsidó filozófus, Philo unokaöccsével. Ezután feleségül ment nagybátyjához, Heródeshez, a Libanon-hegységben fekvő, Róma fennhatósága alatt álló, nagyon kicsi királyság, Khalkisz uralkodójához. Miután a férje Kr. u. 48-ban meghalt, elhagyta harmadik férjét, és egy évvel idősebb bátyjával, Agrippa II-vel élt együtt. Mind a római költő Juvenalis (Satirae 6.156–160), mind a zsidó történetíró Josephus (Antiquities 20.145–147) arról számolt be, hogy vérfertőző kapcsolatuk volt. Ez azonban nem jelentett volna problémát, mivel Nero császár is szexuális kapcsolatban állt saját édesanyjával (bár az anya valószínűleg nem volt hajlandó rá). A zsidó háborúban a rómaiak oldalára állt, később Vespasianus, majd a római hadvezér Titus szeretője lett. Ez nyilvános botránnyá vált, végül Titusnak el kellett küldenie őt.

Íme tehát ez a „pár”, akik megpróbálnak levelet írni egy császárnak, aki később (Kr. u. 60 után) szörnyeteggé válik, és vádakat próbálnak megfogalmazni Nero császárnak arról, miért is gonosz és bűnös ember Pál, és ez nagy nehézséget okoz nekik. Érdemes megjegyezni, hogy Pál ennek ellenére továbbra is tisztelettel bánik velük.

Mindenesetre, mivel Agrippát a judaizmus szakértőjének és a császári család barátjának tartották, megkapta azt a kiváltságot, hogy kiválassza a zsidó főpapot, és leváltotta Ananiást, majd Fábi fiát, Izmaelt választotta meg. Később vita alakult ki egy fal miatt, amely eltakarta a király elől a templomra nyíló kilátást, ezért Agrippa leváltotta Izmaelt, és Simeon fiát, Józsefet választotta meg. Mindazonáltal a korábbi főpap, Ananiás továbbra is a háttérből irányította a dolgokat, és valószínűleg ezért beszél Lukács a főpapokról többes számban.

K: Az ApCsel 25,23 megemlíti, hogy Agrippa és Bernice nagy pompával vonultak be, de a Szentírás nem jegyzi fel ezt Heródes vagy Pilátus esetében. Miért cselekszenek egyesek „pompával”?

V: Ez görögül „meta polles phantasias” volt. A látszat kedvéért cselekszenek, úgy téve, mintha a látszat megfelelne a valóságnak. A rómaiak gyakran rendeztek pompás felvonulásokat. Talán azt gondolták, hogy a pompa lenyűgözi a zsidó vezetőket, vagy megfélemlíti a vádlottakat. Öt kohorta állomásozott Cezáreában, és minden kohorta névlegesen 1000 főből állt. Tehát öt római chiliarchus kísérte Festust.

A római császárokat néha Augustusnak, görögül pedig Sebastosnak nevezték, ami azt jelentette, hogy magasabb rangúak voltak, mint a többi halandó. Azonban csak Nero idején kezdték őket „Uramnak” nevezni.

Manapság egyesek azt gondolják, hogy ha fontosnak tűnnek, az emberek fontosnak fogják őket tekinteni, és így még fontosabbá válnak. Szomorú dolog, ha úgy gondolod, hogy az önértékelésed a külsődtől és a népszerűségedtől függ.

K: Az ApCsel 26:12–15-ben Pál kihagyott néhány részletet, például Anániásról és a későbbi megbízatásról. Mikor helyes összefoglalnunk és leegyszerűsítenünk a dolgokat?

V: Pál nem alkalmazott csalást, és nekünk sem szabad. Pál azonban kihagyott néhány részletet, mivel azokat a hallgatóság nem tartotta volna fontosnak. Teljesen rendben van, ha mi is kihagyunk részleteket.

K: Az ApCsel 26:14-ben hogyan beszélhetett a hang héberül Szaulhoz, hiszen a népszerű mondás, hogy „nehéz a szarvat rúgni”, görögül volt ismert, héberül viszont nem?

V: Ez egy jól ismert görög kifejezés volt, amely azt jelentette, hogy az istenség ellen harcolni, amint azt az alábbi öt hivatkozás is mutatja. Euripidész: Bacchanalia 794–795; Aiszkhülosz: A megkötözött Prométheusz 324–325; Agamemnon 1624; Pindarosz: Pythia 2.94–95; Terentius: Phormio 1.2.27. Pál a görög nyelvet és a görög kultúrát éppúgy ismerte, mint a hébert. Két lehetséges válasz létezik, és őszintén szólva nem számít, melyik az igaz.

1. Nem ritka, hogy egy szlengkifejezést egyik nyelvről a másikra fordítanak, különösen akkor, ha Pál – nem is beszélve Istenről – mindkét nyelvet jól ismerte.

2. Lehetséges, hogy Isten héberül szólt Pálhoz, és csak ezt a kifejezést mondta görögül. Még mindig helytálló lenne – bár nem teljesen pontos – azt mondani, hogy Isten héberül szólt Pálhoz, ha Isten egy rövid mondatot görögül is elmondott.

K: Az ApCsel 26:14-ben az ökrös ostor egy kemény, éles bot volt, amellyel az ökröt szúrták, amikor az nem akart mozogni. Az ostorok ellen rúgni több, mint egyszerű bűnözés. Hogyan vétkeznek az emberek manapság, és hogyan rúgnak az ostorok ellen?

V: Ahogy egy modernebb író szellemesen megjegyezte: „túl rövidek a karjaid ahhoz, hogy Istennel bokszolj”. Egy dolog bűnbe esni, de egészen más dolog dacosan viselkedni emiatt. Amikor Isten egyértelműen megmondta, hogy ne tegyél meg valamit, és ennek tudatában mégis elmész és megteszed, akkor lényegében Isten ellen harcolsz.

K: Az ApCsel 26,23-ban mit jelent pontosan az „első” szó?

V: Először nézzük meg azt a görög szót, amelyet Pál itt és máshol is használ az „első” jelentésére, majd nézzük meg pontosan, mit értett Pál a feltámadás alatt itt és máshol.

A görög protos/proton (Strong-szám: 4412/4413) rokon szavak, amelyek időben, sorrendben vagy fontosságban az elsőt jelenthetik. Pál ezt a szót hozzávetőleges értelemben is használja, „korán” vagy „másik előtt” jelentésben.

Pál írásait és Lukács beszámolóját Pál tanításáról összevetve láthatjuk, hogy Pál ezt a szót a következőképpen használja:

Csak idő vagy sorrend szerint: ApCsel 13:46; 20:18; 26:20; 1Kor 14:30; 16:2; Gal 4:13; Ef 1:12; 4:9; 1Thessz 4:16; 2Thessz 2:3; 1Tim 3:10; 5:4; 5:12; 2Tim 1:5; 4:16; 2Tim 2:6; Tit 3:10

Csak fontosság szerint: 1Kor11:18 ;12:28 ; 15:3; 2Kor 8:5,12; 1Tim1:16 ; 2:1

Idő/sorrend és fontosság egyaránt: Apcsel 26:23; Róm 1:8;1:16 ; 1Kor 15:45,46,47; 1Tim 2:13

Korábban vagy egy másik előtt: Róma 10:19-20; 15:24; Efézus 1:12; 6:2; Filippi 1:5; 1 Timóteus 1:16; 2 Timóteus 4:16

Megkülönböztethetetlen: Róma 2:9; 2:10; Efézus 6:2

Következtetés: Az ApCsel 26:23 mindhárom jelentést hordozhatja: idő/sorrend, fontosság és mások előtt. Krisztus volt az első, aki romolhatatlan testben támadt fel, Ő a mi feltámadásunk forrása, és felkelt, mielőtt bármelyikünk is feltámadna.

Milyen fajta feltámadás:

Pálnak nem volt idegen a feltámadás, hiszen az ApCsel 20:9–12-ben feltámasztotta Eutichust a halálból. De ha pontosak akarunk lenni, a görög szövegben nem a „halálból való feltámadás” cselekvése szerepel, hanem a „halottak feltámadása” főnév. Tehát mire utal Pál?

a) Ideiglenes feltámadás olyan testekkel, amelyek újra meghalnak: Lázár (János11:38 –42), az özvegy fia (1 Királyok17:22 ), a sunamita fia (2 Királyok4:28 –37) és Eutychus (Apostolok cselekedetei 20:9–12).

b) Az örök feltámadás, amelynek első példája Jézus volt, aki romolhatatlan testben támadt fel.

Pál sehol máshol nem hirdette az első fajtát, csak a másodikat. A Rómaiakhoz írt levél 6:9-ben azt mondja, hogy mivel Krisztus feltámadt a halálból, „nem halhat meg újra”, és hasonlóképpen a mi feltámadt testünk is romolhatatlan (1 Korinthus 15:20–23, 35–55). Pál azt is mondja: „Valójában Isten feltámasztotta Őt [Jézust] a halálból, hogy soha ne lásson romlást” (Apostolok cselekedetei 13:34a).

Téves lenne azt gondolni, hogy Pál azt hirdette volna, hogy Krisztus feltámadása csak ideiglenes volt, vagy hogy Pál nekünk is csak ideiglenes feltámadást ígért. Üzenete Festusnak és Agrippának, valamint mindenki másnak kizárólag arról a végleges feltámadásról szólt, amelyben Krisztus és mi is részesülünk.

K: Miért volt Pál olyan bátor Agrippa király előtt az ApCsel 26:24–29-ben?

V: Mit veszíthetett volna Pál? A Szentlélek azt mondta Pálnak, hogy Rómában fog tanúskodni, és Pál tudta, hogy Rómába fog menni. Pál itt azért volt merész, hogy hallgatóit megtérítse. Pál nyilván úgy gondolta, hogy a közvetlen, egyszerű felszólítás a legjobb megközelítés. Lehet, hogy Pálnak sürgősen szüksége volt arra, hogy most fellebbezzen Rómához. Festus nem ismerte a helyzetet, és nyilvánvalóan nem gyanította, hogy a zsidók csak azért akarták Pált Jeruzsálembe küldeni, hogy ott csapdába ejthessék. Pál talán azért fellebbezett most Rómához, mert látta, hogy hamarosan Jeruzsálembe fogják küldeni.

Felmerülhet a kérdés, miért vette a fáradtságot Pál, hogy olyan uralkodóknak hirdesse az evangéliumot, akik látszólag annyira távol álltak az evangélium hatókörétől. Talán a válasz az, hogy Pál nem így látta a dolgot. Pál nem azt kérdezte, ki áll az evangélium hatókörén kívül, hanem mivel lehetősége nyílt rá, élni akart vele, és nemcsak Félixnek és Agrippa királynak, hanem minden más hallgatónak is hirdetni akarta az evangéliumot.

Történelmi mellékmegjegyzésként: a második században (Kr. u. 100–200) a római polgárokat általában anélkül küldték Rómába, hogy fellebbezést kellett volna benyújtaniuk Cézárhoz. A harmadik században a Római Birodalomban szinte minden nem rabszolga polgár volt, így szinte bárki dönthetett úgy, hogy Rómába küldessék. Pál idején azonban a római polgárokat csak akkor küldték Rómába, ha kifejezetten fellebbezést nyújtottak be.

Ma nekünk is bátraknak kell lennünk. Ne tegyük az evangélium hirdetését csupán hátsó szándékká, hanem mondjuk ki nyíltan, hogy a legfontosabb indítékunk arra, hogy hozzájuk szóljunk, az, hogy üdvözülhessenek.

K: Miért vádolta Festus az ApCsel 26,24–25-ben Pált azzal, hogy elmebeteg?

V: Nem azért, mert azt hitte, hogy Pál tudatlan; sőt, azt állította, hogy Pál hatalmas tudása őrjítette meg, ami némileg elárulja Festus saját műveltségi szintjét is. Az egyik lehetséges ok, amiért Festus ezt mondhatta, az, hogy talán nem követte végig Pál érvelését. A második ok az, hogy Festus görög volt, nem zsidó, és a görög filozófiában (szinte) nem létezett a halottak feltámadásának fogalma.

K: Az Apostolok cselekedetei 26:27-ben Pál éppen remekül haladt a szónoklatával, amely ékesszóló, művelt és a Szentírásra épülő volt, de hirtelen félbeszakította a beszédét, hogy egy közvetlen, mélyreható kérdést tegyen fel Agrippa királynak. Mit gondolsz, mikor érdemes szünetet tartanunk az evangélium hirdetése közben, hogy közvetlen, mélyreható kérdéseket tegyünk fel?

V: Egy evangéliumi beszéd során könnyen előfordulhat, hogy a hallgató passzívan figyel, és nem fogja fel, hogy épp életének legfontosabb döntését készül meghozni: hogy hisz-e az evangélium üzenetében, és követi-e azt. Agrippa király feltehetően a judaizmus, beleértve a prófétákat is, szakértője volt. Pál azonban itt egy határt húzott. Agrippa ismerte a prófétákat, de hitt-e bennük, igen vagy nem? Agrippa minden bizonnyal hajlandó volt hallgatni, de vajon hajlandó volt-e a hallottak alapján változtatni az életén?

K: Miért nem fogadta el Agrippa király Krisztust az ApCsel 26,27–29-ben, amikor Pál beszélt hozzá?

V: Bár nem ismerjük az összes okot, lehetséges, hogy büszkeségből, félelemből vagy mások figyelme miatt történt így. Végül is Isten előre tudta és előre elrendelte, ki jut a mennybe. Függetlenül attól, hogy hogyan gondolod, hogyan kapcsolódnak össze az előre tudás és az előre elrendelés, helytelen, ha a kettőt úgy ötvözöd, hogy azzal kifejezetten vagy burkoltan mentesíted Agrippa királyt az elfogadás és a hit iránti felelőssége alól.

K: Az ApCsel 26:32-ben és az ApCsel 25:11-ben Pálnak kellett volna fellebbeznie Cézárhoz?

V: Ez azt jelentette volna, hogy Pál Rómába utazik, hogy Cézár személyesen döntsön az ügyében.

Pálnak három okból is bölcs döntés volt fellebbezni Cézárhoz.

Először is, Pál Rómába akart menni, és ez lett volna a belépője.

Másodszor, Pál talán rájött, hogy a könyörtelen, gyilkos ellenzék miatt soha nem fogják szabadon engedni Júdeában. Ne feledjük, hogy a főpapok azt akarták, hogy Pál térjen vissza Jeruzsálembe, hogy ott csapdába ejthessék.

Harmadszor, ha Pál a császár elé kerül, és ártatlannak nyilvánítják, az jogi alapot biztosítana a kereszténységnek, ahogyan a judaizmusnak is volt.

Végül ne feledjük: ha valaki valamit mond, az nem jelenti azt, hogy amit mond, az feltétlenül igaz is. Festus és Agrippa egyetértettek abban, hogy Pál ártatlan, és ha nem fellebbezett volna a császárhoz, elengedték volna. Ezt most könnyű volt nekik mondani. Elengedhették volna Pált bármikor az alatt a két év alatt, amíg Pál a börtönben tartózkodott! Akár most is szabadon engedhették volna, ami feleslegessé tette volna a császárhoz benyújtott fellebbezést. Könnyű valakinek nagyon kedvesnek és békéltetőnek tűnnie, ha ennek nincs ára, nincs mit veszítenie, és tudja, hogy „nagylelkűségét” lehetetlen gyakorolni. Valójában Festus valószínűleg megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Pál fellebbezést nyújtott be, mert ez kimentette őt egy kényes helyzetből. Nem akarta magára haragítani a zsidókat, és inkább nem akart megölni egy ártatlan római polgárt, amiért később esetleg felelősségre vonhatták volna. Így Festus valószínűleg rájött, hogy még ha Pál ártatlan is volt, attól még veszélyes személy lehetett.

K: Az ApCsel 27:1–28:13 alapján mit lehet megállapítani az írásstílusról?

V: Annyira részletes, hogy Lukácsnak biztosan szemtanúja kellett lennie az eseményeknek, és valószínűleg hozzáférése volt a hajónaplókhoz is. Ahogy Thomas Walker mondta: „Az egész klasszikus irodalomban nincs ilyen részletes leírás egy ókori hajó működéséről.” Orvos lévén Lukácsnak, aki az Apostolok cselekedeteiben gyakran használt orvosi kifejezéseket, biztosan volt szeme a részletekhez. Másrészt viszont Lukács egyszerű, hajózással kapcsolatos terminológiája arra utal, hogy nem volt tengerész. A skóciai Renfrewshire-ből származó James Smith harminc éven át vitorlázott, és Máltára utazott, hogy tanulmányozza Pál utazását. 1848-ban megírta A Pál utazása és hajótörése című művet, amelyben így fogalmazott: „Egyetlen tengerész sem írt volna olyan stílusban, amely ennyire nem hasonlít egy tengerész stílusára; egyetlen nem tengerész ember sem tudott volna olyan tengeri utazásról szóló beszámolót írni, amely minden részében ennyire következetes, hacsak nem tényleges megfigyelés alapján.” Másrészt, ha ezt az utazást nem számoljuk, Pál tizenegy másik útja összesen 3500 mérföldet tett ki. Tehát bár Pál nem volt tapasztalt tengerész, tapasztalt hajóutas volt.

Emellett ki más lehetett még a fedélzeten? Az utasok között valószínűleg más foglyok is voltak, akiket Rómába vittek, hogy ott bíróság elé állítsák vagy kivégezzék őket. Őket gyakran a Colosseumban vagy más arénákban végezték ki.

K: Az ApCsel 27:10-ben Pál hamis próféciát mondott-e azzal, hogy az emberek életüket fogják veszíteni, hiszen az ApCsel 27:22–23 szerint senki sem vesztette életét?

V: Nem, de kétféle válasz létezik.

Pál eredeti véleménye kontra Isten későbbi ígérete: Pál az ApCsel 27:10-ben saját tudása alapján beszélt, mert azt mondta: „Látom”, és nem azt, hogy „Isten mondta”, vagy „egy angyal mondta”, mint az ApCsel 27:22-ben.

Isten kinyilatkoztatott akarata megváltozhat, ha a mi akaratunk is megváltozik: Lehet, hogy Isten valóban azt mondta Pálnak az ApCsel 27:10 előtt, hogy életek veszhetnek oda. Mivel az ApCsel 27:24 azt mondja, hogy azoknak az életét, akik Pállal voltak, „megadta” neki, Pál biztosan buzgón imádkozott értük. Isten irántunk kinyilatkoztatott akarata megváltozhat, amikor imádkozunk, vagy amikor a mi akaratunk megváltozik. Erre egy másik példát lásd a Mózes első könyve 20:3–7-ben. Arra az esetre, amikor Dávid hűséges, gyakori és buzgó imájára „nem” volt a válasz, lásd a 2. Sámuel 12:15–19-et.

K: Az Apostolok cselekedetei 27:10 szerint hogyan kell élned, ha akaratod ellenére részese vagy valaminek, ami a hajótörés felé sodródik?

V: Először imádkozzunk érte, majd figyelmeztessük a többieket, ahogyan Pál tette. Néha ez nem jár sikerrel, mert azok, akiknek szólunk, alábecsülik vagy a veszély súlyosságát, vagy annak bekövetkezésének valószínűségét. Ha teheted, érdemes leszállnod a hajóról, bár Pál esetében ez nem volt lehetséges. Vagy ha a Titanic fedélzetén lennél, amikor az süllyed, szólhatnál az embereknek, hogy szálljanak be a mentőcsónakokba, szólhatnál nekik, hogy várjanak, amíg mások is megtöltik a mentőcsónakokat, és általában úgy cselekedj, ahogy Krisztus elvárná tőled ebben a helyzetben. De ahhoz, hogy ezeket megtehesd, higgadtnak kell maradnod, és nem szabad pánikba esned. Az emberek hajlamosabbak pánikba esni, ha nem tudják, hogy Isten vigyáz rájuk. De az, hogy Isten vigyáz rád, magában foglalhatja az idegeid megnyugtatását is, hogy a legjobb cselekvési módot választhasd.

Elégedhetnénk azzal a gondolattal, hogy amíg hűségesen követjük Istent, nem fogunk súlyos viharokkal vagy hajótöréssel szembesülni. De ez fizikai és érzelmi szempontból sem igaz, még Pál esetében sem. Isten átvisz minket a viharokon, de addig is „a nyugalom központjának” kell lennünk, jó tanúként kell viselkednünk, és még a vihar közepette is dicsérnünk kell Istent.

K: Az ApCsel 27,14-ben mi az az euroklydon szél?

V: Szó szerint „északkeleti szél”-t jelent, és egy erős, északkeleti szél, amely ősszel és kora télen fordul elő a Földközi-tenger ezen részén. Ez szeptember 14. után veszélyessé teszi a hajózást a Földközi-tenger keleti részén. Ez az Engesztelés Napja után volt, és William Ramsay szerint 59-ben az Engesztelés Napja október 5-én volt, így a nyugodt hajózási időszak körülbelül március 5-ig véget ért. Cauda egy kis sziget volt, Kréta-tól körülbelül 25 mérföldre délre. Ostobaság volt ebben az évszakban vitorlázni, de a hajótulajdonosok valószínűleg a pénzért hajlandóak voltak kockáztatni. A Fair Havens-től Phoenix-ig tartó út kevesebb mint 100 mérföld volt, és amikor elindultak, a szél enyhe volt, ezért úgy döntöttek, hogy megkockáztatják.

K: Az ApCsel 27:17 szerint hogyan érezhetik magukat ma az emberek biztonságosabban, ha veszélyes helyzetekben apró óvintézkedéseket tesznek?

V: Az Apostolok cselekedetei 27:17-ben köteleket tekertek a hajó külsejére, hogy a viharos tengeren jobban összetartsa azt. Képzeljük el, hogy azt mondják nekünk: hurrikánerejű szél vár ránk a tengeren, de ne aggódjunk semmi miatt, köteleket tekerünk a hajónkra! Bár a hajó köré kötelek tekerése jó ötlet volt, ez sem a század részét sem érte el annak az ötletnek, hogy eleve ne induljanak el olyan későn. De miután meghozták ezt a döntést – anyagi haszonszerzés érdekében, mindenki biztonságát kockáztatva –, a hajó megerősítése jobb volt, mint a semmi. A másik négy dolog, amit tettek – a mentőcsónak felhúzása a hajóra, a vitorla leengedése a haladás lassítására, a horgony ledobása a haladás enyhe lassítására, valamint a kétségbeesésből a rakomány vízbe dobása – a legjobb volt, amit tehettek, miután már ilyen helyzetbe kerültek. Lassítani akarták a hajót, mert nem akartak éjszaka a líbiai partokhoz csapódni. A líbiai partoknál homokzátonyoktól tartottak.

Manapság az emberek néha olyan dolgokat tesznek, amelyeknek köszönhetően egy kicsit biztonságosabb helyzetbe kerülnek – nem azért, mert ez nagy különbséget jelentene, hanem azért, hogy jobban érezzék magukat egy kockázatos helyzetben. Jobb, ha az ember felméri az általános kockázatot, és talán eleve nem kerül be egyáltalán ilyen kockázatos helyzetbe. A kis lépések, amelyekkel valamit jobbá vagy kevésbé kockázatosabbá teszünk, rendben vannak, de ne hagyjuk, hogy elvakítsanak az általános helyzet átlátásától. Gondoljunk például Robin Hoodra, aki a gazdagoktól rabolt, és a szegényeknek adott. Kellett volna rabolnia? Nem. De ha egy kicsit adott volna a szegényeknek, attól jobban érezte volna magát? Jobb, ha nem rabolunk ki embereket, mint ha rabolunk, még akkor is, ha olyan pénzt adunk a szegényeknek, ami nem a miénk volt.

K: Az ApCsel 27:21-ben hogyan és mikor kellene azt mondanod, hogy „én megmondtam”, ahogyan Pál itt látszólag tette?

V: Sokat függ attól, milyen a hozzáállásod és milyen a hangszíned, amikor kimondod. Pál nem akarta őket lenézni, de azzal, hogy ezt mondta, arra utalt, hogy a jövőben nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk az ő tanácsaira.

K: Az ApCsel 27:27-ben hogyan hajóztak az Adriai-tengeren, hiszen Olaszországtól délre kellett volna lenniük?

V: Akkoriban az úgynevezett Adriai-tenger magában foglalta Olaszországtól délre fekvő vizeket is, nyugaton Szicíliáig és Máltáig, keleten pedig Kréta szigetéig. Ez jóval délebbre fekszik attól, amit ma Adriai-tengernek nevezünk. Josephus, aki szintén hajótörést szenvedett ezen a területen, „Adria-tengernek” nevezte.

K: Az Apostolok cselekedetei 27:37-ben miért volt olyan sok ember (276) azon a hajón, amellyel Pál utazott?

V: Nyilvánvalóan nagy hajó volt, és abban az időben a legtöbb hajón rabszolgák eveztek. Josephus az Élet című művének 15. könyvének 3. fejezetében megemlíti, hogy a hajón, amely Josephust Olaszországba vitte, 600 utas volt. Josephus is hajótörést szenvedett, és csak 80 utas élte túl.

K: Miért akarták az ApCsel 27:38–41 szerint a hajót egy patakba vagy öbölbe hajtani?

V: Valószínűleg azért, hogy elkerüljék a nagy sziklákat.

K: Az ApCsel 27:41-ben mi a jelentősége annak, hogy a hajót két tenger között partra hajtották?

V: A mai Szent Pál-öbölben, Málta szigete és a közeli Salmonetta-szigetecske között homokzátonyok voltak (és ma is vannak). Ez a hely tökéletes volt a hajó partra futtatásához, mivel senki sem akarta volna a hajót szikláknak ütközni.

Ez a jelentéktelennek tűnő részlet nagyon is jelentős, mert senki sem tudhatta volna ezt, hacsak nem élt Máltán, vagy nem volt szemtanúja az eseménynek.

K: Az Apostolok cselekedetei 27:42-ben miért voltak a katonák annyira elszántak arra, hogy megöljék a foglyokat?

V: A római katonákat megölhették, ha hagyták megszökni a foglyokat, de nem büntették meg őket azért, ha megölték a foglyokat, hogy megakadályozzák a szökésüket. Talán a katonák elégedettek lettek volna azzal, hogy minden felelősség a századosra hárul, mivel ő parancsolta nekik, hogy ne öljék meg a foglyokat.

K: Az Apostolok cselekedetei 27:1–28:1-ben mindannyian szembesülünk az élet viharaival. Hogyan hasonlítanád össze és állítanád szembe Pál utazását Jónáséval?

V: Érdekes összehasonlítani Pál utazását Jónás hasonló útjával, amely nagyjából ugyanazon a területen zajlott. Mindkettőjüket viharok sújtották, és váratlanul kénytelenek voltak elhagyni a hajó védelmét. Jónás azonban Isten védelme alatt állt, és önként menekült, hogy engedetlen legyen Isten iránt. Pál – bár szembesülhetett a Sátán lehetséges ellenállásával, de mégis Isten védelme alatt állt – fogoly volt, akinek nem volt beleszólása abba, hová viszik. Mindketten eljutottak azonban az Isten által szánt célállomásra. És mindketten olyan módon értek oda, amire egyáltalán nem számítottak.

K: Mit tudunk az ApCsel 28:1-ben említett Málta szigetéről?

V: Málta egy kis sziget (18 x 8 mérföld, 95 négyzetmérföld vagy 246 négyzetkilométer), amely mindössze 58–60 mérföldre (93–96 kilométerre) fekszik Szicíliától délre és körülbelül 180 mérföldre északkeletre Tunéziától. 600 mérföldre (960 kilométerre) fekszik Fair Havens-től, Kréta szigetétől nyugatra.

A lakosságot egykori föníciaiak, valamint római katonák és családtagjaik alkották. Nem azért nevezték őket „barbároknak”, mert nem voltak civilizáltak, hanem azért, mert a „barbár” szó eredetileg azt jelentette, hogy valaki nem anyanyelvi szinten beszélt görögül (vagy később latinul). Az NIV Study Bible 1699. oldalán hozzáteszi, hogy ezek az emberek a római kultúrába beolvasztott föníciaiak leszármazottai voltak, és így meglehetősen civilizáltak.

K: Az Apostolok cselekedetei 28:1 szerint pontosan hol szállt partra Pál Máltán?

V: Valószínűleg egy olyan helyen, amelyet ma (nyilvánvaló okokból) Pál-öbölnek neveznek. Ez Valletta városától körülbelül 8 mérföldre (13 km-re) északnyugatra található.

K: Az Apostolok cselekedetei 28:3-ban hogyan tudott egy viperát rászorítani Pál kezére, hiszen manapság nincsenek viperák Máltán?

V: Ma már csak két kígyófaj él Máltán, és mindkettőt betelepítették. Máltán manapság nincs sok erdő, ahonnan fát lehetne gyűjteni. Azonban mielőtt az emberek kiirtották az erdőket, nincs ok feltételezni, hogy ne lettek volna ugyanolyan kígyófajok, mint a környező területeken. A Vipera aspis kígyó Dél-Európában él, a Vipera latastei Spanyolországban és Portugáliában, a Vipera ammodytes pedig valamivel távolabb, Délkelet-Európában.

Bár lehetséges, hogy ez egy kígyónak álcázott démon volt, nincs ok feltételezni, hogy ne egy normális, természetes állat lett volna. Akár őshonos kígyó volt, akár hajóval érkezett, a máltaiak számára nem voltak ismeretlenek a mérges kígyók.

K: Az ApCsel 28:4-ben ki vagy mi az a „Igazságosság”?

V: Az „Igazságosság” szó maga is „igazságosságot” jelent, de volt egy Dike/Dice nevű görög istennő is, akit „Igazságosság Asszonyának” is neveztek, és aki az igazságosság és az erkölcsi rend istennője volt. Ő Zeusz és második felesége, a titán Themis lánya volt, aki az „isteni rend és igazságosság” istennője volt. Tehát a máltaiak akár az egyikről, akár a másikról beszélhettek. Míg a máltaiak többsége föníciai/karthágói származású volt, mások római katonák családjai voltak. Nyilvánvalóan a különböző istenek és istennők szabadon áramlottak a kultúrák között.

K: Az Apostolok cselekedetei 28:7-ben szereplő „első/fő ember” címre van-e régészeti bizonyíték a szigeten?

V: Igen. Málta túl kicsi volt ahhoz, hogy tartomány vagy királyság legyen. Egy feliratból kiderül, hogy Augustus császár kinevezett egy „főembert Málta egész önkormányzata felett”.

K: Az Apostolok cselekedetei 28:7-ben szereplő Publiusról, a „sziget legfőbb tisztviselőjéről” van-e bibliai forrásokon kívüli bizonyíték?

V: Igen. A hagyomány szerint Publius lett Málta első püspöke. Gennadius/Jerome a Híres emberekről című művének 19. fejezetében azt írja, hogy később keresztény hite miatt megölték.

K: Miért adtak a szigetlakók ellátmányt nekik az Apostolok cselekedetei 28:7–10-ben?

V: Málta egy kis sziget, és a szigetlakóknak semmiféle kötelességük nem volt arra, hogy ellátmányt adjanak, ahelyett, hogy eladnák azt. De valószínűleg nagyon hálásak voltak azokért az emberekért, akiket Pál meggyógyított a szigeten. Így az összes római katona és a legénység is részesült Pál cselekedeteinek gyümölcsében. Ma, mint hívő, részesülnek-e a körülötted lévők az áldott életed gyümölcséből?

K: Az Apostolok cselekedetei 28:8-ban Publius apja milyen betegségben szenvedhetett?

V: Máltán mérsékelt az éghajlat. Télen a hőmérséklet 50–65 F (10–17 C) között mozoghat, így számos oka lehetett. A legtöbb helyen a vérhas rossz víz vagy romlott étel miatt alakul ki. Máltán azonban van egy harmadik ok is. Van egy mikroorganizmus, a Micrococcus melitensis, amely Máltán, Gibraltáron és a Földközi-tenger más meleg területein a kecsketejben található. Ma már létezik ellene védőoltás, de az oltás nélkül az időszakos láz négy hónaptól akár három évig is eltarthat.

K: Az Apostolok cselekedetei 28:11-ben kik voltak Castor és Pollux?

V: A görög mitológia szerint Castor és Pollux ikrek voltak, akik Zeusz és Leda, Spárta királynője gyermekei voltak, amikor Zeusz hattyú alakját öltötte magára, és teherbe ejtette Ledát. Ők voltak a tengerészek védőistenei. Ha vihar közben látható volt a Gemini csillagkép, az szerencsét jelentett. Állítólag tojásból keltek ki. Ez a mítosz akkoriban nem volt annyira népszerű, mint mások, de később, a reneszánsz idején számos művész készített festményeket, amelyek ezt a jelenetet ábrázolták, köztük Leonardo da Vinci (aki soha nem fejezte be a művet) és Michelangelo. Műpártfogók fizették őket ezért. Ha fizetnek azért, hogy valamit megcsinálj, mennyi időt töltesz azzal, hogy azon töprengj, vajon Isten tényleg azt akarja-e, hogy azon dolgozz, vagy sem?

Egyébként a Vatikánban, a Szent Péter-bazilika ajtaján látható egy kép, amelyen úgy tűnik, Leda és a hattyú szerepel. A TripAdvisoron is volt erről egy kép. Nem tudom, miért van ez ott a Vatikánban.

K: Az Apostolok cselekedetei 28:24–25 alapján mit tudunk a római zsidókról?

V: Először Puteoliban, egy Nápoly közelében fekvő kikötővárosban tartózkodtak, i. e. 4 körül. Claudius császár i. sz. 41 és 53 között kiűzte a zsidókat Rómából, de azóta már visszatérhettek. Hét különböző zsidó zsinagóga működött Rómában. Kisebbséget alkottak Rómában, de jelentős kisebbséget.

K: Mit tett Pál az Apostolok cselekedetei 28:30–31 szerint a két évig tartó házi őrizet alatt Rómában?

V: A Szentírás szerint Pál látogatókat fogadott és hirdette az evangéliumot, de ennél többet nem mond. Lehet, hogy ez volt az az időszak, amikor Pál megírta az Efézusbeliekhez, a Filippibeliekhez, a Kolosszusbeliekhez és Filemonhoz írt leveleket.

K: Az ApCsel 28,30–31 szerint szerinted Pál szabadon távozott, vagy sem?

V: A Szentírás nem mondja meg. A történelem sem árulja el nekünk, hogy a) Pált elítélték-e és vértanúhalált halt-e, vagy b) szabadon engedték, további tevékenységet folytatott, majd később letartóztatták, végül elítélték és vértanúhalált halt. De megvizsgálhatjuk a helyzetet. Nincs arra utaló jel, hogy zsidó vádlói megjelentek volna, valószínűleg azért, mert tudták, hogy ügyük nagyon gyenge lábakon áll. Nero uralkodásának kezdetén még nem volt gyilkos őrületben. Így jó esély volt arra, hogy Pált végül szabadon engedték.

Akárcsak nekünk, Pálnak is voltak jó és rossz időszakai, voltak olyan idők, amikor biztos volt abban, mi fog történni, és olyanok, amikor fogalma sem volt róla. De függetlenül attól, hogy Pál ezúttal szabadon távozott-e vagy sem, Pál minden körülmények között keresztény maradt. Elégedett tudott lenni, amikor nagy tömegek előtt hirdette az igét és gyógyította az embereket, és elégedett tudott lenni a börtönben is, ahonnan a Filippiakhoz írt levelet. Pál elégedett tudott lenni abban a bizonyosságban, hogy Rómába fog menni, és elégedett tudott lenni a bizonytalan időkben is, amikor az élete hajótörésnek tűnt. Ahogy Pál életét vizsgáltuk, arra kell törekednünk, hogy az életünket Páléhoz hasonlóbbá tegyük (Filippi 3:17).

K: Mit lehet mondani Lukács írásstílusáról az Apostolok cselekedetei és a Lukács-evangélium alapján?

V: Míg Márk „cselekvő emberként” írt, Lukácsot az érdekelte, amit mondtak. Az Apostolok cselekedeteinek több mint 22%-át a főbb beszédek teszik ki, és ha a többi, rövidebb beszédet is beleszámítjuk, a könyv több mint fele beszédekből áll. A beszédek kétségtelenül sokkal hosszabbak voltak, mint ahogyan Lukács rögzítette őket, és elismert tény, hogy Lukács átfogalmazta őket. Hasonlóképpen, a Lukács-evangélium több Jézus-példabeszédet tartalmaz, mint a többi evangélium.

Lukács görög nyelvtudása kiváló, és nyilvánvalóan magasan képzett volt. Valójában a mai görög nyelvtanulók a Bibliában az ő görög szövegét tartják a legbonyolultabbnak fordítás szempontjából.

K: Ki írta az Apostolok cselekedeteit?

V: Szinte egyhangú a vélemény, hogy Lukács írta, ugyanaz a személy, aki a Lukács-evangéliumot is megírta.

Vannak arra utaló jelek, hogy az Apostolok cselekedeteinek írója valójában Pál egyik társa volt, aki elkísérte őt utazásain.”

Lukácsról a Kolossébeliekhez írt levél 4:14-ben, a 2. Timóteushoz írt levél 4:11-ben és a Filemonhoz írt levél 24. versében is említést tesznek.

K: Mikor íródott az Apostolok cselekedetei?

V: Két nézet létezik.

1. Egy korai dátum, mivel ha Lukács tudott volna róluk, valószínűleg megemlítette volna Pál halálát, a Néró által elkövetett üldözéseket és Jeruzsálem bukását, ha azok megtörténtek volna; Lukács tehát az Apostolok cselekedeteit valószínűleg Kr. u. 61 és 64 között írta. Mások a későbbi eseményekről való hallgatás miatt Kr. u. 63–70-re teszik a keletkezés idejét.

2. A második nézet szerint lehetséges, hogy Lukács egy harmadik kötetet tervezett (bár ez nem volt Isten akarata), így Lukács később írhatta a művet, és a későbbi eseményeket a harmadik kötetbe szánta.

Római Kelemen (Kr. u. 96–98) az Apostolok cselekedetei 20:35 és következő versek negyedét idézi (26 szóból 5 szót) az 1. Kelemen 1. kötet 2. fejezet 5. oldalán, Polikárp (Kr. u. 100–155) pedig az ApCsel 2:24a felét idézi (15 görög szóból 7-et) a Polikárp filippiekhez írt levelének 1. fejezetében, 33. oldalán. Ez a mű minden bizonnyal Kr. u. 96–98 előtt íródott.

K: A könyvet a 2. században (Lukács halála után jóval később) írták-e, ahogyan azt a liberális tübingeni iskola állította?

V: Ezt azért állították, mert számos párhuzamos tényt találtak mind az Apostolok cselekedeteiben, mind Josephus műveiben. (Josephus a Zsidók régiségei című művet i. sz. 93–94 körül írta.)

Ez azonban várható lenne, ha Lukácsnak hozzáférése lett volna azokhoz a forrásokhoz, amelyeket Josephus is használt. Ezen felül Irenaeus (Kr. u. 182–188), Alexandriai Kelemen (Kr. u. 193–202), a Muratorianus-kánon (Kr. u. 170–210), Origenész (Kr. u. 225–254) és Pamphilus (Kr. u. 309-ben vértanúhalált halt) mind azt állítják, hogy Lukács írta az Apostolok cselekedeteit.

K: Honnan tudjuk az Apostolok cselekedetei alapján, hogy a mai szöveg megbízhatóan őrzi az eredetileg leírtakat?

V: Legalább három jó ok van erre.

1. Isten megígérte, hogy megőrzi az Ő szavát Ézsaiás 55:10–11-ben; Ézsaiás 59:21-ben; Ézsaiás 40:6–8-ban; 1 Péter 1:24–25-ben; és Máté 24:35-ben.

2. A korai egyház tanúsága. A nicai zsinat előtti keresztény írók az Apostolok cselekedeteinek 20,4%-át idézték. Ez 1003 versből 204,86-ot jelent. Íme azok az írók, akik hivatkoztak az Apostolok cselekedeteinek verseire.

Római Kelemen (Kr. u. 96–98) az ApCsel 20:35 és következő versek negyedét idézi (26 szóból 5 szót) 1. Kelemen, 1. kötet, 2. fejezet, 5. oldal

A Barnabás-levél (kb. 100–150) 7. fejezet, 142. oldal utal az Apostolok cselekedetei 14:22-re

Polikárp (Kr. u. 100–155) az ApCsel 2:24a felét idézi (15 görög szóból 7-et) – Polikárp levele a filippiekhez, 1. fejezet, 33. o. Emellett az ApCsel 17:31-et is idézi a 2. fejezetben, 33. o.

A Hermas pásztora (Kr. u. 160) 1. könyv, 2. fejezet, 18. oldal az ApCsel 4:12 felét idézi.

Justinus a Mártír (kb. 138–165) a „A feltámadásról” című művében, 9. fejezet, 298. oldalon egyértelműen átfogalmazza az ApCsel 1:9-et.

A vienne-i és lugdunumi keresztények (177) az ApCsel 7:60 felét idézik: „ahogyan István, a tökéletes tanú is mondta: »Uram, ne vedd számon nekik ezt a bűnt!«” Ante-Nicene Fathers, 8. kötet, 784. o.

Irenaeus, aki Kr. u. 182–188 között írta az „Eretnekségek ellen” című művet, 48 helyen hivatkozik az Apostolok cselekedetei 88 versére.

Iréneusz (Kr. u. 182–188) idézi az Apostolok cselekedetei 8:9–11, 20, 21, 23 (Simon, a varázsló) verseket, ahogyan Lukács írta őket. Iréneusz: Az eretnekségek ellen, 1. könyv, 23.1. fejezet, 347. o.

A Muratori-kánon (Kr. u. 190–217) ANF 5. kötet, 2. kánon, 603. o.: „Sőt, az Apostolok cselekedeteit Lukács egyetlen könyvben foglalta össze.”

Alexandriai Kelemen (193–217/220) az Apostolok cselekedeteiből 48 verset idéz: 1:7;2:26 –28, az2:41 fele; 6:2; 8:22a;10:10 –15,34,35;15:23 ,28,29,17:18 ,22,23,28; 26:17-18. Hivatkozik az Apostolok cselekedetei 9 versére:3:14 , 17, 19, 21; 5:1;8:30 ;10:24 ;17:15 (Athén említése);17:30 .

Alexandriai Kelemen (193–202) az Apostolok cselekedetei 17:22,23-at idézi, mondván: „Lukács az Apostolok cselekedeteiben” – Stromata (193–202), 5. könyv, 12. fejezet, 464. o. A Stromata 6. könyvének 8. fejezetében, 494. oldalon pedig „Péter az Apostolok cselekedeteiben” című művet idézi.

Tertullianus (198–220) név szerint említi az Apostolok cselekedeteit a „A test feltámadásáról” című mű 39. fejezetében.

Tertullianus számos idézetet és utalást tesz az Apostolok cselekedeteiből, mondván, hogy azok az Apostolok cselekedeteiben szerepelnek, az Öt könyv Marcion ellen című mű 5. könyvének 2. fejezetében, 432–433. oldalon.

Hippolytus (Kr. u. 222–235/236) idézi a Jeremiás 23:18-at és az Apostolok cselekedetei 10:36-ot, majd azonnal így szól: „Ezeket tehát, testvéreim, a Szentírás hirdeti.” A Noetus eretneksége ellen című mű 13–14. fejezet, 228. oldal

Origenész (225–254) „…ahogyan Lukács az Apostolok cselekedeteiben írja” – Origenész: Celsus ellen, 6. könyv, 11. fejezet, 578. oldal

Novatianus (Kr. u. 250–257) az Apostolok cselekedeteinek háromnegyedét idézi2:17 (valamint Joélt2:28 ), mint amit Joél prófétált és Krisztus adott át. „Értekezés a Szentháromságról”, 29. fejezet, 640. oldal

„Értekezés az újbóli keresztelésről”, 1., 2. fejezet, 668. oldal (Kr. u. 250–258) „Ezért – amint az szükséges – egybe fogjuk gyűjteni a Szentírásnak mindazokat a szakaszait, amelyek ehhez a témához kapcsolódnak.” Majd a 2. fejezetben idézi a Máté 3:11b-t és az Apostolok cselekedetei 1:4,5-öt, valamint az Apostolok cselekedetei 11:15–17-et és 15:5,8-at

„Értekezés az újrakeresztelésről” (kb. 250–258) 12. fejezet, 674. oldal: idézi az Apostolok cselekedetei15:13 –17-et, és név szerint említi Jakabot, aki az Apostolok cselekedeteiben szólal meg.

Karthágói Ciprián (kb. 246–258) „az isteni Szentírás bizonyítja ezt, amikor azt mondja: »A hívők sokasága pedig egy szívvel és egy lélekkel volt.« [ApCsel 4:32] És ismét: »Ezek mindnyájan egy szívvel imádkoztak a nőkkel, Jézus anyjával, Máriával, és testvéreivel együtt.«” [ApCsel 1,14] Cipriánus értekezései, 1. értekezés, 25. fejezet, 429. o.

Karthágói Ciprián (kb. 246–258) az „Apostolok cselekedeteiből” idéz a 12. értekezésének harmadik könyvében, 3,43.

Karthágói Ciprián (kb. 246–258) megemlíti az Apostolok cselekedeteit, és az Apostolok cselekedetei 5:3,4-et idézi a Ciprián-értekezések – Tanúságtételek című mű 30. fejezetében, 543. oldalon. Lásd még a 72. levelet, 17. fejezet, 383. oldal.

Pontius „Cyprianus élete és szenvedése” (258 után) című művének 3. fejezetében (268. o.) az Apostolok cselekedetei 8:37-re úgy hivatkozik, mint „az Apostolok cselekedeteiben” szereplőre.

Alexandriai Dionysius (Kr. u. 246–265) az „Apostolok cselekedetei” című műben idézi az ApCsel 13:5,13-at a „Két könyv az ígéretekről” című mű 5. fejezetének 83. oldalán.

Adamantius (kb. 300) említi „az Apostolok cselekedeteit” a „Párbeszéd az igaz hitről” című mű második részének 12d fejezetében, 90. oldalon.

Victorinus, Petau püspöke (a mai Szlovénia területén; 304-ben vértanúhalált halt) említi az Apostolok cselekedeteit a „Kommentár a Boldogságos János Jelenéseihez” című művében, 355. o.

Pamphilus (309-ben vértanúhalált halt): megőriztük az Apostolok cselekedeteiről írt vázlatát. Ante-Nicene Fathers, 6. kötet, 166–168. o.

Alexandriai Péter (306, 285–311) az Apostolok cselekedetei 7:59-et idézi, amikor István beszél. A kanonikus levelek, 9. kánon, 273. o.

Neocaesarea-i zsinat (kb. 315-ben): 15. kánon, 86. o. „A diakónusoknak a kánon szerint hétnek kell lenniük, még akkor is, ha a város nagy. Erről az Apostolok cselekedetei könyve meggyőz téged.”

Athanasius (kb. 318) a niceai zsinat előtt idézi Pál beszédének egy részét az Apostolok cselekedetei14:15 -ből, mintha Pál mondaná. A pogányok ellen, 3. rész, 35. fejezet, 22. o.

Lactantius (kb. 303–kb. 325) utal az Apostolok cselekedetei 1:9-re, mondván: „Ő [Jézus] felemelkedhetett az Atyjához, felhőn szállva.” Az isteni intézmények, 4. könyv, 12. fejezet, 111. oldal

Nikaia után

Caesareai Eusebius (323–326) azt mondja, hogy ez „az Apostolok cselekedeteinek szent könyvében” található. Egyháztörténet, 2. könyv, 18. fejezet, Nicene and Post-Nicene Fathers, második sorozat, 1. kötet, 122. o. Lukács írta az Apostolok cselekedeteit. Uo., 22. fejezet, 124. o.

Caesarea-i Eusebius (323–339/340) az Apostolok cselekedetei 12:3-ra úgy hivatkozik, hogy „ahogyan az isteni Szentírás mondja”. Eusebius: Egyháztörténet, 2. könyv, 9. fejezet, 111. oldal

Antiochiai Eustathius (337 előtt) hivatkozik az Apostolok cselekedetei 16:17-re és más versekre.

A szíriai Aphrahat (337–345) a „Kiválasztott bizonyítékok” című művében utal az Apostolok cselekedeteire

Az ariánus eretnek, Candidus levele Mariushoz (359–362)

Sirmium-i Hegemonius (Kr. u. 3. század), Archelaus (Kr. u. 262–278) műveinek fordításában az Apostolok cselekedetei 2:6-ot idézi Szentírásként. „Vitája Manesszel”, 36. fejezet, 210. oldal.

Archelaus az „Vitája Manesszel” című művében (34. fejezet, 208. o.) az Apostolok cselekedetei 9:15-öt is idézi. Az 1. töredékben (234. o.) valószínűleg az Apostolok cselekedetei 9:40-re utal. Az Apostolok cselekedetei egyéb verseire nem hivatkozik.

A Laodiceai (Frígiában) zsinat (343–381) 60. kánonja (159. o.) felsorolja az Ószövetség és az Újszövetség könyveit. Az 59. kánon (158. o.) kimondja, hogy a templomban csak az Ószövetség és az Újszövetség kánonikus könyveit szabad felolvasni.

Victorinus Rómából (363 után)

Athanasius (367-ben) „Nem unalmas ismét az Újszövetség [könyveiről] beszélni. Ezek a négy evangélium: Máté, Márk, Lukács és János szerint. Utánuk következnek az Apostolok cselekedetei és a (katolikusnak nevezett) levelek, hét darab, nevezetesen: Jakabé egy; Péteré kettő; Jánosé három; ezek után Júdásé egy. Ezen felül tizennégy Pál-levél van, a következő sorrendben: az első a rómaiakhoz; majd kettő a korinthosziakhoz; ezek után a galatákhoz; majd az efezusziakhoz; aztán a filippiekhez; majd a kolosszusziakhoz; ezek után kettő a thesszalonikaiakhoz, és a zsidókhoz írt levél; továbbá két levél Timóteushoz; egy Tituszhoz; és végül a Filemonhoz írt levél. „És emellett János Jelenése.” Athanasius: Ünnepi levél 39, 5. fejezet, 552. oldal

Poitiers-i Hilarius (355–367/368) az Apostolok cselekedetei 1:7-et Jézus szavaiként idézi. A Szentháromságról szóló mű 9. könyve, 75. fejezet, 181. oldal

A Synopsis Scripturae Sacrae (350–370 vagy az 5. század) az Apostolok cselekedeteit az Újszövetség részeként említi. Az Apostolok cselekedetei 1:1 teljes szövegét idézi.

Efraim, a szíriai (350–378) az „Három homília” című művében, az 1. homília 26. és 27. fejezetében (316. o.) idézi az Apostolok cselekedetei 22:11 és 26:13 verseket.

Kappadókiai Bazil (357–378/379)

Ambrosiaster (384 után)

Jeruzsálemi Cirill (kb. 349–386) az Apostolok cselekedeteit említi a 14.28. előadás 102. oldalán

A Cheltenham-i kánon (= Mommsen-katalógus) (kb. 360–370) megemlíti mind a négy evangéliumot, az Apostolok cselekedeteit, Pál leveleit, az 1. Péter-levelet, az 1. János-levelet és a Jelenések könyvét.

Ambrus, Milánó püspöke (370–390)

Nazianzi Gergely (330–391)

Pacianus of Barcelona (342–379/392) az „Apostolok cselekedetei” 4.2. levelében (31. o.) megemlíti, hogy Pál egy görög költőt idéz (17:28 –29).

Elvirai Gergely (392 után)

Nüsszai Gergely (kb. 356–397) az Eunomius ellen című mű második könyvében (274. és 276. o.) említi az Apostolok cselekedeteit.

Nüsszai Gergely (kb. 356–397) az „Eunomius ellen” című mű 5. könyvének 3. fejezetében, 177. oldalon idézi az Apostolok cselekedetei 2:36-ot

Amphilochius (meghalt 397-ben) az Iambi ad Seleucum című művében hivatkozik az Apostolok cselekedetei15:24 -re és más szakaszokra

Didymus, a Vak (398) utal az ApCsel 13:8–11-re. „Kommentár Zakariás 11-hez”, 285. o.

A cagliari-i szakadár Lucifer (361–399) hivatkozik az Apostolok cselekedetei 12:23-ra

A Szent Katalin-kolostor szír katalógusa (kb. 400) hivatkozik a négy evangéliumra, az Apostolok cselekedeteire, a Rómaiakhoz írt levélre, valamint a Galatákhoz írt levéltől a Zsidókhoz írt levélig terjedő szakaszokra.

Maximinus (4./5. század)

Maximus of Turin (4./5. század)

A donatista szakadár Petilianus (4./5. század)

Epiphanius of Salamis (360–403) megemlíti a négy evangéliumot, Pál 14 levelét, Jakab, Péter, János és Júdás leveleit, az Apostolok cselekedeteit, János Jelenéseit, a Salamon bölcsességét és a Sirachot (=Ecclesiasticus).

I. Ince pápa (kb. 405)

Rufinus (374–406) Origenész (225–254) műveinek fordításában az Apostolok cselekedetei 7. fejezetére hivatkozik, mint az Apostolok cselekedetei de Principiis című mű 2. könyvének 4.2. fejezetére, 276. oldal

Gaudentius, a donatista szakadár (406 után)

János Aranyszájú (392–407) 55 prédikációt írt az Apostolok cselekedeteiről.

Chromatius (meghalt 407-ben)

Severian (408 után)

Asterius Emesából (kb. 410)

Orosius/Hosius of Braga (414–418) utal az Apostolok cselekedetei 6:11–13-ra a „Védelem a pelagiánusok ellen” című mű 8. fejezetének 124. oldalán

Karthágói zsinat (393–419) (218 püspök)

Jeromos (Kr. u. 373–420) az Újszövetség könyveit tárgyalja. Kifejezetten megemlíti mind a négy evangéliumot, Pál leveleit a hét gyülekezethez, a Zsidókhoz írt levelet, valamint Pál leveleit Timóteushoz, Tituszhoz és Filemonhoz. Jeromos ezután az Apostolok cselekedeteit tárgyalja. Majd Jakab, Péter, János és Júdás hét levelét tárgyalja. Végül János Jelenéseit tárgyalja. 53. levél, 9. fejezet, 101–102. o.

Sulpicius/Sulpitius Severus (Kr. u. 363–420) az Apostolok cselekedeteit említi a Történelem 1. könyv 36. fejezetében, 89. oldalon, valamint a Történelem 2. könyv 28. fejezetében, 110. oldalon.

Hippo-i Ágoston (388–430) az Isten városa című művének 18. könyvében, 54. fejezetében, 395. oldalon idézi az Apostolok cselekedetei 17:30–31-et

Cassianus (419–430) az Apostoli cselekedetek 4:32–34-et említi a Cassianus-féle Intézmények című mű 2.5. könyvének 206. oldalán

Az epheszoszi zsinat (431) az Apostolok cselekedeteiből idéz.

Lerini Szent Vince (kb. 434)

Konstantinápolyi Szókratész (kb. 400–439) hivatkozik az Apostolok cselekedetei 15:29-re és más versekre. Szókratész Egyháztörténete

Alexandriai Cyril (444)

Hesychius jeruzsálemi (meghalt 450-ben)

Speculum (5. század)

Theodotus Ancyra-i (5. század)

Kalkedoni zsinat (451)

Quodvultdeus (kb. 453)

Eucharius (kb. 424–455) Instructiones

Theodoret of Cyrus (püspök és történetíró) (423–458)

I. Leó római pápa (461)

Prosper Tyro Aquitaine-i (425–465) szerint az ApCsel10:45 -ben szerepel

Bizonyítékok az eretnekekről és a hamis könyvekről

Apostoli alkotmányok (dátum bizonytalan, kb. 380)

Priscillianus eretnek (kb. 385)

Apollinaris, a laodiceai eretnek (kb. 390)

Az ariánus eretnek Eunomius (kb. 360–kb. 394) Péter beszédéből idézi az ApCsel 2:36-ot. Apologetikus levél, 25. fejezet, 71. oldal

A mopsuesztiai pelagiánus eretnek, Theodor (Kr. u. 392–423/429) az Apostolok cselekedetei 7:42–43-ban szereplő Istvánra utal, mint „a Szent Apostolok cselekedeteiben” szereplőre. Ámoszhoz fűzött kommentár, 5. fejezet, 154. oldal

Nestorius: Herakleides bazárja (451/452)

Mindezek ma is megvannak számunkra.

3. Az Apostolok cselekedeteiről fennmaradt legkorábbi kéziratokban apró eltérések találhatók, de teológiailag jelentős hibák nincsenek.

K: Melyek a legkorábbi bibliai kéziratok az Apostolok cselekedeteiben?

V: Itt van a legtöbbjük. Összességében a nicai zsinat előtti bibliai kéziratok az Apostolok cselekedeteinek 32,5%-át idézik. Ez 1003 versből 326-ot jelent. A nicai zsinat előtti keresztény írók művei és a nicai zsinat előtti bibliai kéziratok együttesen az Apostolok cselekedeteinek 43,9%-át fedik le. További információkért lásd:.

p8 (=Berlin Inv. 8683) ApCsel4:31 –37; 5:2–9; 6:1–6,8–15 (4. század)

p29 Apostolok cselekedetei 26:7-8,20. Kr. u. 200–225. A kéziratot író írnok a következő betűket szokatlan módon írta: théta, pi és epsilon. A p45 (Chester Beatty I) kéziratban ugyanaz a szokatlan írásmód található. A keltezés 200–225 között szerepel, mivel a kézírás hasonlít a Papyrus Marmarica-hoz, amely szinte bizonyosan 200–225 közötti alexandriai szöveg.

p33 ApCsel 7:6–10, 13–18;15:21 –24, 26–32 (6. század) Egybehangzik a Sinaiticus-szal

38. o. (=Ann Arbor Inv. 1570, =papyrus Michigan 137) ApCsel18:27 –19:6;19:12 –16 kb. Kr. u. 300

A 2. század vége vagy a 3. század eleje – 1999

41. o. (8. század) Apostolok cselekedetei 17:28–34; 18:1f, 17f, 22–25, 27; 19:1–4, 6–8, 13–16, 18f; 20:9–13, 15f, 22–24, 26–38; 21:1–4, 26f; 22:11–14,16f. Forrás: Bécs, Nemzeti Könyvtár Papiruszgyűjteménye, K. 7541–7542–7543–7544–7545–7546–7547–7548. Stud. Pal. 015 237; P. Weigandt, in K. Aland, Materialien (1969), 54–72. o. fő szerk. (fakszimile); J. Henner, H. Förster, U. Horak, Christliches mit Feder und Faden, Nilus 3 (1999), 10. o., 9. sz.

(Lásd http://www.tyndale.cam.ac.uk/Tyndale/staff/Head/NTPapyri.htm#_ftn40)

45. o. Chester Beatty I (Kr. u. 100–150) Mind a négy evangélium és az Apostolok cselekedeteinek 29%-a (289/1003 vers). Apostolok cselekedetei 4:27–36; 5:10–20; (5:21-ben a 33 betűből 8) 30–39; 6:7–7:2; 7:10–21; 7:32–41; 7:52–8:1; 8:14–15, 8:34–9:6; (a 8:37-es verset soha nem írták meg); 9:16–27; 9:35–10:2; 10:10–23, 31–41; 11:2–13; 11:24–12:6; 12:13–22; 13:6–16, 25–36; 13:46–14:3; 14:15–23; 15:2–7, 9–27; 15:38–16:4; 16:15–21, 32–40; 17:9–17. Az ApCsel 15:7-nél az írnok eltévedt, és hat verset ismételt az ApCsel 15:2-ből. (Korábban a 2. század végére vagy a 3. század elejére, illetve Kr. u. 200-ra datálták.)

p48 ApCsel 23:11–17,25–29 (kb. 220 vagy a 3. század második fele)

50. o. (Yale 1543 papirusz) ApCsel 8:26–32; 10:26–31 Aland ezt a 4. vagy 5. századra datálta, „de a Yale-i szerkesztők meglehetősen meggyőzően érvelnek a Diokleciánus uralkodása idejére (Kr. u. 284–305) való datálás mellett.”

53. o. Máté 26:29–30 és ApCsel 9:33–38; (3 betű az ApCsel 9:39b-ből); ApCsel9:40 –10:1. Kr. u. 260 körül. A keltezés a Heroninos-levelekhez fűződő hasonlóságokon alapul, amelyek keltezése Kr. u. 260 körülre tehető.

56. o. Apostolok cselekedetei 1:1,4–5,7,10–11 (5–6. század) alexandriai szöveg

57. o. ApCsel4:36 –5:2; 5:8–10 (4. vagy 5. század) alexandriai szöveg

58. o. Ugyanaz az eredeti, mint a 33. o.-n. Itt található a 33. o.-n szereplő információ. ApCsel 7:6-10,13-18;15:21 –24, 26-32 (6. század) Egybehangzik a Sinaiticus-szal

74. o. (=Bodmer 17) ApCsel 1:2–5, 7–11, 13–15, 18–19, 22–25; 2:2–4; 2:6–3:26; 4:2–6, 8–27; 4:29–27:25; 27:27–28:31; Jakab 1:1–6, 8–19, 21–23, 25; 1:27; 2:1–3; 2:4?; 2:5–15; 18–22, 25–26; 3:1, 5–6, 10–12, 14, 17–18; 4:8,11–14; 5:1–3,7–9,12–14,19–20; 1 Péter 1:1–2,7–8; 1:12?; 1:13,19–20,25; 2:6–7,11–12,18,24; 3:4–5; 2 Péter 2:21; 3:4,11,16; 1 János 1:1,6; 2:1-2,7,13-14,18-19,25-26; 3:1-2,8,14,19-20; 4:1, 6–7, 12, 16–17; 5:3–4, 9–10, 17; 2 János 1, 6–7, 13; 3 János 6, 12; Júdás 3, 7, 12, 18, 24 (7. század)

91. o. (=Sydney Inv. 360) ApCsel2:30 –37;2:46 –3:2 a 3. század közepe. Ez csupán egy lap (két töredék), amelyet „dokumentumírásos kézírással” írtak.

112. o. (=papirusz Oxyrhynchus 4496) ApCsel 26:31–32; 27:6–7 (5. század)

Unciális 0165 (Berlin, 5. század) ApCsel 3:25; 4:1; 4:6; 4:8;4:10 , valamint valószínűleg más versek is.

Unciális 0189 ApCsel 5:3-21. Ez az egyik legrégebbi unciális kézirat: a 2. század vége vagy a 3. század eleje.

Vaticanus [B] (325–350)

A Sinaiticus [Si] (Kr. u. 340–350) tartalmazza az Apostolok cselekedeteinek teljes szövegét. Pál levelei (beleértve a Zsidókhoz írt levelet is) után, a Filemonhoz írt levéllel záruló rész után egy üres, vonalazott oldal következik, majd az Apostolok cselekedetei. Az Apostolok cselekedetei után a Jakab-levél következik.

Alexandrinus [A] (kb. 450)

Bohairi kopt [Boh] 3./4. század

Sahidikus kopt [Sah] 3./4. század

Meg. kopt [Meg] 3./4. század

Fajjumi kopt [Fay] 3./4. század

Ephraemi Rescriptus [C] 5. század

Italic

Latin Vulgata [Vg] 4. és 5. század

Örmény [Arm] 406 után

grúz [Geo] az 5. századtól

Cambridge 5./6. század

Etióp [Eth] i. sz. 500 körül

Gót [Goth] 493–555

Filoxén-szír [SyrPh] 507/508-tól

Harcleai szír [SyrH] 616-ból

Bizánci [Byz] (A bizánci család 1761–2209 különálló kéziratot tartalmaz. Ezek i. sz. 850 körülről 1576-ig nyúlnak vissza.)

Az Apostolok cselekedeteinek korai kéziratairól bővebben lásd:.